Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-29 / 75. szám

1986. MÁRCIUS 29.

Irodalom* művészet

9

Hatvani Dániel:

Romlatlanul, szépen

Villámlik zöldje fullánkos földnek bimbói felszínünkre törnek készülnek a nyár mágneses viharai ájulásunkat kivallani

Combok zsolozsmája ha szálldos rozs temploma szólít imához akácok tornyán fekete csillag fürdeti feszes porzóinkat

Merülsz s merülök sejtek kútjáig nemlét iszapos alja világít piros mennybolt dől szájra szemre míg egymást harapjuk fényesebbre

Romlatlanul mi jövünk szépen földbéli s marsbéli zenében halállal feleselő nász van köldökig izzó szivárványban

Irodalmi odalpárunk képeit Agotha Margit és Rékassy Csaba szolnoki kiállításának anyagából válogattuk.

Rékassy Csaba: Vízimalom

Rékassy Csaba: Csendélet

gazdálkodunk, gondoltam, de a földnek azért hasznát lehetne venni még úgy is, hogy ne izzadjunk rajta. Szóval ekkor jutott eszembe, hogy beviszek a piacra egy szekérderékkal, és szerencsét próbálok. Hiszi, nem hiszi, még egy félóráig sem álldogáltam, máris akadt vevő. Sőt, aznap még egyszer fordultam, mert a vevőm szomszédjának is kellett, és nem is egy. hanem két szekérrel. Ennek négy esztendeje, és azóta ez a munkám tavasztól őszig.

Fazekas számolgatni kezdett.

— És mit csinál ezzel a rengeteg pénzzel? — kérdezte nevetve.

Az öreg elpöccintette a csikket, lazított a gyeplőn, hátrább dőlt az ülésen.

— Építettem egy háromszobás házat, fürdőszobával, garázzsal.

— Ott az erdő alatt?

— Ott.

— A gyerekeinek?

— Van azoknak. Magunknak, öregségünkre.

— De bátyám, a földje elvadul, még gazt sem fog teremni, ha eladja a termőréteget.

Az öreg simogatta borostás állát.

— Elvadulna a más kezén, de nem az enyémen. Nem ám! — bökte ostorát magasra, jelezve, hogy nem olyan buta ember ő. érti ő ennek minden csínját-binját.

— A föld az mégicsak föld — kezdte Fazekas, de az öreg legyintett és közbeszólt.

— Nahát, hallgasson csak ide az úr — nézett Fazekasra —, mert látom, nem nagyon érti. Én csak egy ásómélynyi földet adok el. Namár- most, amikor elhordtám, mondjuk egy félholdról, akkor rögtön felszántom, bevetem lóherével, lucernával. Keservesen ugyan, de kinő, és meg is nő egy arasznyira. Akkor leszántom. A föld megkapta a zöldtrágyázást. Jöhet rá a műtrágya és a másodvetés. Aztán az istállótrágya. A föld két év alatt kiheveri azt az ásómély termőföldet. Tudja, uram, ha ért hozzá az ember, hogy is mondjam csak, olyan ez, mint mikor az ember hátáról le- hámlik a bőr; ha nem kenegetnénk jóféle olajjal, a nyers húsunk látszana — nevetett az öreg. — Szóval mire eladom az utolsó ásónyit, kezdhetem is előröl. És nyugodt szívvel adhatom el. Szóval így fundáltam ki. mert amúgy a földnek ma nincs ára, nem kell ennyi senkinek, nem úgy, mint az ántivilágban, amikor az emberek majd belerokkantak, hogy csak egv darabka földet szerezzenek maguknak.

Ostora hegyével a lovak hasa alá csapott. Megfeszítette a gyeplőt is, a lovak gyorsabban trappoltak. Fazekas elngondolkodva ült a bakon, nézte az öreg arcvonásait, emlékezetébe akarta vésni, hogy otthon majd lerajzolja, lefesse, borostásan, foltos ruhában, az egyetlen földárust akit ismert, akinél okosabb ravaszt talán sohasem látott.

Gelléri Andor Endre:

A vasutasházban

nnek a háznak mindig nyitva volt az egyik kapuja. S piros lámpás gyulladt fel kőoszlopán mintha valami rendőri épület lenne. Télen már hétkor égett ez a piros szem; nyáron későbben csillogott fel, hogy ne aludjon el reggelig. A ház építője ormótlan bronzfejjel meredt egy márványlapról az emberre; érces homlokán mintha kalapácsütések fájó sebéül dagadtak volna ki mindenféle csomók és dudorok. A szakálla sötét volt, belepte a por. S ő — a nevét nem tudom — úgy tervezte a házat, hogy négy kapuja legyen, az égtájak irányában, hogy igazi vasutasház legyen, ahova a nap s az éjszaka különböző óriában szabadon érkezhettek a vasúti emberek. A közeli pályaudvarról, különösen éjszaka, átszuszogott a gőz lihegése; a mozdonyok erős s-s-s-nyögése dugaty- tyúk dolgozgatása s a hosszúnyelű kalapácsok üveges harangjátéka, amint a kocsiszerelők a vonatkerekeket kongatták indulás előtt És szokása volt az itteni kalauzoknak, akikhez a nagyapám is tartozott, mellre akasztott égő lámpással kibotorkálni a házból vagy megérkezni oda. S ha valaki lenézett a sötét udvarra, csak a lépteket hallotta kopogni, mig az árnyék közepén a lámpás ragyogott

Ebben a házban némelyek éjfélkor reggeliztek és délben vacso- ráltak; az idevaló asszonyok igen jól ismerték a menetrendet, és aki nem ismerte, annak sok baja és kellemetlensége volt.

Az első emelet hat alatt lakó idősebb asszony épp az éléstárban motozott gyertyavilág mellett amikor benyitott hozzá a szomszédnője. Aki bejött, annak barna cigányszeme volt; a gyertya tartóé kék, gyöngyszínű.

— Jó reggelt — suttogta a jövevény —, hogy van a fiatalasszony?

— Köszönöm, jól — válaszolta a vendéglátó.

— Mozog már? — kérdezte a jövevény.

A kék szemű elnevette magát susogva, s azt mondta: — Föl, le.

— Fiú lesz?

Gyertyával intett igent a másik.

Majd azt kérdezte; — Hát maguknál mi az újság?

— Egy kis savanyúkáposzta kellene szomszédasszony.

A kék szemű még jobb kedvű lett: — Ivott a Jakab?

— Ivott — és a szomszédasszony keresztet vetett magára.

Erre a gyertyás asszony csupasz tenyerével belemarkolt a jegeces káposztába, és elkezdte telirakni a korai látogató zománcfazekát.

— Szóval maga földárus — szökött ki önkéntelenül a száján. Az öreg nevetett, megvillogtatta maradék sárga fogait s dagadt'Ínyét.

— Az vagyok, kérem és nem szégyellem. Különben engem errefelé, végig a vízparton, mindenki ismer. Nem lopok, nem csalok, tisztességes árat kérek, jó földet adok, és... és adót is fizetek.

Megsuhogtatta az ostorát.

— Gyí, Ráró, gyí Fakó! Szóval, ahogy mondja az úr, piacoló földárus vagyok, de nem kofa, mert adok és veszek.

Szája hirtelen egy merev vonal lett, melyet hajszálgyökérként fontak körbe a ráncok. Nem szólt többet, csak mereven nézett maga elé. Mintha töprengene.

Fazekas a kövesútnál, ahogy az öreg nevezte az országutat, leugrott a szekérről.

— Köszönöm, hogy elhozott eddig — mondta. Az öreg biccentett.

— Nincs mit — mondta.

Amikor a lovak gyorsabban kapkodták lábukat, az öreg visszafordult.

— És ha magának is kell föld, csak szóljon.

— Szólók, szólok — kiáltotta utána Fazekas nevetve, aztán leült az árokpartra, kinyitotta a rajz- tömbjét, hogy sebtiben egy-két vázlatot csináljon az öreg földárusról.

— Kell hozzá paprika is?

— Kell a disznónak. Attól csuklik, s igy legalább megkönnyebbül

A kék szemű idősebb asszony az én nagyanyám volt; sok-sok hordó káposzta dicső elkészítője, aki elvárta a vasutasház lakóitól; ki-ki hozzá jöjjön káposztáért, ha jót akar.

A fiatalasszony, akiben már felle ment a gyerek, az anyám volt. A férje imént sietett el a műhelyébe, s a vajúdó asszony félig álomban, félig ébren nyomon kísérte, amint áthaladt a sátoros Teleki téren, a Népszínház utcán, hogy a Körúton és a Rákos utcáig jusson, ahol egy nagy vaskulcs volt a műhelycégér, s egy kalapács. Érezte, hogy furcsán van; néha félt, majd megint mosolyogva bizakodott. Egy fiúcskát képzelt el magának, aki nézni és sírni fog hamarosan, majd bizonyos idő múlva a keblére veheti, hogy megszoptassa. Néha viszont úgy rémlett neki, hogy valami ártatlan kislányt hoz a világra, akit senki se látott volna szívesen, mondva hogy elég leány van a világon, egyszóval minek az. Gondolatban Veruskának hívta a kislányt, s be- cézgette, melengette, mondogatta neki, hogy csak érezze kellemesen magát és nincsen semmi baj. Any- nyira betelt azzal, hogy lányt fog végül is szülni, hogy behajlított ujjal megkopogtatta ágya szélét, és azon a hangon, amennyit a hangos súgás megenged, kiszólt anyósának: — Mama!

Meg kellett sokszor ismételnie, míg a káposztavevők meghallották és benéztek hozzá az ajtón. Lábhegyen közeledtek feléje, noha a szobában már nem aludt senki; a fiatal férj már elment, s a nagyapámnak hat óra felé kellett érkeznie Szerbiából.

— Mama — mondta az anyám, mint aki megvilágosult egy belső tudattól —, én azt hiszem, hogy lány lesz.

— Nincsenek néked ahhoz, Sárikám, szeplőid — felelte a nagyanyám, s a szomszédasszony vak hittel helyeselt neki.

Ugyanis abban az időben a tiszta arcú viselés asszonyoknak csak fiút volt szabad szülniök; a leány- hordók szeplősek voltak, foltosak mint a kakukktojás.

— Hát akkor legyen fiú — mondta sóhajtva anyám, és sírni kezdett.

— Mit sírsz te? — gagyogta a gyarázta a szomszédasszonynak — nagyanyám — ez a bolond — ma- a lánykát siratja.

A szomszédasszony málés ijedelemmel tette ajkára az ujját; „Ah, JézusonV’-at mondott, és kifejtette, hogy az ilyesféle szó, mint például bolond, igen ragadós hatású ezekben a vajúdó órákban. Minden elejtett szónak a jövőbe vágó jelentősége van, s ezért inkább azt kell mondani: kis csillagom, szerencsebogaram, satöbbi, satöbbi és lehetőleg azt kívánni, hogyha férfi, hát szőrös karú legyen, mert az a gazdagság jele; és burkot óhajtozni, mert az szerencsés órában magas rangra jogosít.

— És ne beszéljünk arról se — fejezte be a szomszédasszony, s itt nyilván az urára gondolt, aki részegen várta a nyers, gyomrát enyhítő káposztát. Majd összefogva sokrétű szoknyáját: — Szerencse legyen a kis csillagbogáron — mondással a küszöb mögé akart lépni, hogy az urához tartson, amikor anyám nagyot sikoltott, s azt hitte, vége a világnak. Nyugalma eltűnt; szemei kissé kidagadtak; ujjaival maga alá gyűrte a lepedőt, és vajúdni kezdett.

A földszintről csakhamar feljött puha posztópapucsban a vasutasházi bába: orrára tolta a szemüvegét, és meleg vizet kért; a láng a konyhai tűzhelyen magasra szökött; egy nyirkosabb fahasáb pedig előbb pattogott, szikrázott, majd dudálni kezdett olyan hangon, aminőt a skót hegyek között hallani a rejtett pásztoroktól.

Aztán megtörölték anyám verejtékező arcát, s a szeme felé toltak engem. Hiába intették öt nyugalomra az asszonyok: nevetni, majd zokogni kezdett, és mikor eltávolítottak tőle, hogy törülközőbe takargassanak, egyre nyúlkált értem, azt kérdezve: — Van lába van szeme, él?

— Van lába, van szeme, él, — felelte a nagyanyám — van ez a kölyök négy kiló is.

— És milyen pici a szája! — ál- mélkodott a szomszédasszony.

— S hogy belekapaszkodott a blúzomba a zsivány! — örökítette meg a nagyfontosságú dolgot a bába is.

Ekkor sírtam fel először, és erre minden elnémult; mély vallásos csend támadt, amelyben vékonyan és kétségbeesetten hangzott fel az én újszülötti oázásom.

Majd igen borízű hangon egy férfi szólt be, az ingatag mozgású ajtóra támaszkodva teste súlyával:

— Hol maradsz a káposztával, Rebeka? — Hites tanúk szerint ezt mondta, de szentségtelen személyét azonnal kituszkolták az asszonyok, s közben a felesége olyanokat mondott neki, hogyha újszülött létemre értettem volna a jelentésit, hát elröstelltem volna magam a bába kezei között.

S noha hajnali öt volt csupán, mégis izegni-mozogni kezdett az egész ház északtól keletig és déltől nyugatig; hálósipkás és réklis asszonyok és férfiak tolongtak az ajtónk elé. az egyik kalauz pedig, hogy nagyobb legyen a cécó, s meghallják még a legálomszuszé- kabbak is, a vasúti trombitájába fújt, mintha vonatot indítana.

Anyám csakhamar tíz-húsz asz- szony között találta magát, akik elszívták előle a levegőt; mind mondott neki valamit, hogy így és úgy tegyen; néhányan még össze is vesztek az ágya körül; ő pedig összeszedve minden erejét, azt mondta a nagyanyámnak: — Szóljatok a Józsinak — és ezzel elalélt.

A zsibongó nők lábhegyen kihúzódtak a szobából; csak a bába maradt mellette, csillogó szemüveggel, engem mustrálgatva és zsiványnak becézve.

Apám éppen a tűzben dolgozott, amikor a hírnök megjött. A kicsorbult vágókat kovácsolta; szőke haja alatt lámpaszín fényben tün- döklöttek az izzadságcseppjei. Egy vágót az üllőre szorított a vasfogóval, amikor meglátta a jövevényt Azonnal kiengedte a tüzesítetl acélt, s a fogót kiejtette a kezéből; ellenben magasra kapta a kalapácsát, s a hírnök feje fölé vitte: — Fiú? — ordította ujjongó és rettentő hangon.

Bár a küldöncnek bemagyarázták, hogy mondjon először lányt a báva ember elfelejtette a tanítást, a védőleg maga elé kapva a karját, duzzogva mondta:

— Hát persze, hogy fiú, de azérl még nem köll engem agyonütni.

— Fiakkert! — rivallta erre az apám, s amennyi inasa volt, az mind kiugrott az utcára, szétordítozva: — Fiakkert! fiakkert! — S amikor egy odagurult, apám ölébe vetve a ráverőkalapácsát, munkaingben és kék nadrágban beleült s a nagy nevetéstől nem tudta megmondani, hogy hova vigye őt a kocsis.

Két inas ugrott a bakra; a harmadik pedig a kocsitengelyre ült' a hírhozó a járda szélén szaladgált a vágtató lovak után.

Rákos utcai műhely ajtaja eközben tárva-nyitva maradt eleinte csak a cégérül szolgáló vaskulcs és kalapács őrizték meg szerszámjait; később arra jött egy Mikuska nevű kedves, kakastollas fövegű rendőr, s jó barátságból addig vigyázott ottan, míg csak az egyik inas vissza nem loholt a műhelykulccsal. Majd krétát húzva elő a zsebéből, ráírta a vasajtóra: — Gyerekszületés miatt zárva.

Amikor ez is megtörtént, én már hunyorogtam a beszűrődő márciusi napfény hatása alatt, majd tej után kezdtem zokogni; és amikor jóllaktam, úgy aludtam el anyám keblén, ahogy ez a szelíd Mária- képeken is látható.

Összeállította: Rékaay Ildikó