Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-01 / 27. szám
8 Irodalom, művészet % 1986. FEBRUÁR 1. Oláh János: Bemutatkozás helyett ozi nénit, a főbérlőnő- jét ugyan többször is agyonüthette volna, és nem minden indok nélkül, mégsem tette Rengeteg bosszúságot okozott neki az öreglány. Képes volt, amikor csak alkalma nyílott rá, akár naponta többször is, a becsületébe gázolni. És milyen könnyű szívvel! Majd ki esett a műfogsora, úgy nevetett. Micsoda egy élhetetlen alak maga, tréfálkozott múlt századi, vidékies modorában, de a poént gyilkosán aktuálisra hegyezve, hogy negyven éves korára még csak egy lakást se tudott szerezni magának! Már a telefonasztalkán heverő, használaton kívül helyezett ízléstelen hamutartót is kiszemelte magának. A hamutartó jó nehéz volt, tele éles kiszögellésekkel. kristályszerűre csiszolt élekkel, és pontosan beleillett a tenyerébe, ezt nem egyszer kipróbálta már. Csupán az kedvetlenítette el kissé, hogy neki nincsen valami magasztos indoka, semmiféle fenkölt motívum nem vezérli, mint mondjuk Raszkolnyikovot. Kicsinyes ingerültség az, aminek engednie kéne. még annál is kicsinyesebb, talán csak valami egyszerű, banális pillanatnyi felindulás. Ha van némi önkritikája, régen be kellett volna látnia, alkalmatlan bármiféle közbűntényes kihágás elkövetésére. Ha véletlenül nem volt jegye az autóbuszon, képes volt odamenni minden egyes utashoz, hogy jegyet kérjen. Ha senki nem segítette ki, leszállt a következő megállóban, jegyárust keresett, jegyet vett, és csak azután szállt új autóbuszra vagy villamosra. Ha véletlenül otthon felejtette a pénztárcáját, inkább gyalog tette meg az utat a kitűzött célig, bárhogy is fenyegette az el- késés veszélye, s bármilyen köny- nyű lett volna az ellenőrt elkerülnie. És ha nem kerüli el, akkor is mit kockáztat? Azt hazudhatna neki, amit akar, ha egyszer nincsen nála papír. De ő nem. Képtelen lett volna más nevet, más címet bemondani, mint ahogy hívják, mint ahol valóban lakik. Magánszemélynek még talán-talán. némi árulkodó pirossággal az arcán, vagy éppen krétafehéren képes lett volna, de a hatóságnak, a hatóság képviselőjének, annak nem, annak soha. Nem is ezekre a sikertelenül kísértő rémképzetekre gondolt, amikor néhanapján, úgy estefelé, lefekvés előtt, a tükörbe meredve, már-már eszelősen el-elismételget- te magának: azért az is valami, hogy végül is becsületes maradtam Ha jól meggondoljuk, több volt ebben a megállapításban az önirónia, mint a büszkeség. Kényszer- pályán mozgott, ezt el kellett ismernie, igazán drámai választás elé eddig még egyszer sem állította az élet. ö maga tulajdonképpen egyáltalán nem tehetett róla, hogy becsületes maradt. Annyi volt az egész, hogy nem súgott be senkit a főnökeinek, nem hízelgett, nem rágalmazott meg senkit, akkor se tiltakozott, ha őt valaki megrágalmazta. Evvel az alamuszisággal gyanút keltett azokban is, akik egyébként jóindulattal közeledtek volna hozzá. Szinte közröhej tárgyát képezte amikor az első munkahelyi értekezleten a nagyfőnök szónoki kérdésének elhangzása után fölpattant, készen rá, hogy elmondja őszinte véleményét a munkahelyén uralkodó viszonyokról. Nem lehet tudni, miért nem akadt senki, aki a vállára tette volna a kezét, és szelíd erőszakkal visszanyomta volna a székére, és egy pisszegéssel rádöbbentette volna arra, amit ez a befejező fordulat voltaképpen jelentett, hallgasson. A helyzet később se változott. A főnök makacsul ragaszkodott beszédeinek e sztereotip befejező mondatához, ő pedig ahhoz, hogy eleget tegyen e mondat tolmácsolta felhívásnak. A helyzet úgy oldódott meg, hogy egy szép napon, amely nem is egy megnevezhető, tetten- érhető nap volt, hanem valami alaktalan, kocsonyás, se kezdete se vége időköz, elveszítették egymást szem elől. A főnök addig-addig araszolgatott fölfelé a ranglétrán, és ő addig-addig csúszott minden szorgalma és megbízhatósága ellenére lefelé, mígnem végül lekopott a főnök értekezleteire meghívandók listájáról. Nagy megkönnyebbülés volt ez mindkettejük számára. Ahogy eltűntek egymás szeme elől, a főnök, valószínű, azonnal meg is feledkezett róla. Látszólag ő is ezt tette. Nagyon meglepődött, amikor kiderült, mennyi elfojtott gyűlölet, kielégítetlen bosszúvágy gyűlt föl benne az idők folyamán. Amikor tekintete a tejeskávé alatt heverő újságra esett, és gyászkeretben meglátta a főnök ismerős arcát, a halszürke hiúzszemet, ami vesébe hatoló kegyetlenséggel villant át még a rotációs tökéletlenség homályán is, a mohóságtól fel- puffadt pofazacskókat, az italozás meg a kóros álmatlanság okozta vizenyős ráncokat az áll alatt, a szemek s a száj környékén, úgy érezte, no végre megcsikordult élete rozsdától összeragadt zárjában a kulcs. Várta, nagyon várta, hogy kitáruljon az ajtó. Biztos volt benne, hogy ez a megvilágosodás bekövetkezik, csupán az volt kétsé ges, hogy mikor. Olyan volt ez a magabízás, amilyen, azt hitte, csak régi szent könyvek elsárgult lapjain olvasható, pihentagyú szerzetesek, élettől elrugaszkodott írók fantáziájában létezik. A reggeli nap erősen, tisztán világított be a konyhaasztalra, a gyanakvásnak, a bizonytalanságnak még az árnyékát se tűrte meg sehol maga körül. Különben sem morfondírozhatott sokat a történteken, indulnia kellett a hivatalba. A beosztásánál fogva, végre a legalsó grádicson gubbasztott, szigorú, ifjú főnökökkel a nyakán, nem engedhette meg magának, hogy elkéssék. Ment az utcán szembe a hideg őszi széllel. és alig tudta elfojtani a nevetését, annyira kikívánkozott belőle. Nem nem a boldogság csiklandása nyomán támadt rá ez a nevethetnék. Valami gazdátlan indulat, érthetetlen, keserű görcs támadta meg az arcizmait. Eddig nem tudta volna elképzelni, hogy örüljön bárki halálának is. Ez a csaknem kiböffent, nehezen visszafojtott röhögés most porig sújtotta. Egy csótányt iszonyodva taposott el, a hányinger kerülgette, amikor mégis meg kellett tennie, s a kemény kitinpáncél összeroppant a cipője alatt. Tudta, hogy a hivatalba megy, azt képzelte, mégis egyenesen ki a temetőbe vezet az útja. Szeretne, de nem tud visszafordulni, sietnie kell. nehogy lekésse a temetést, látta magát, ahogy leköpdösi a lilán acsargó, hazug koszorúhegyeket, a pókarcú gyászhuszárok szemébe röhög. Vagy ilyen embert is sajnáLhat őszintén valaki? A családja, a pártfogoltjai? Amikor kijózanodott, még akkor is szégyenkezve takarta be a kabátja gallérjába az arcát, mintha mindaz, amit gondolt, ami csak megfordult a fejében, kirajzolódna arcvonásaiban, és bárki leolvashatná róla, aki szembe jön vele az utcán. Ügy viselkedett, mint a legtöbb becstelen ember, akinek még az a kevés jóérzés sem adatik meg vigasztalásul, amit neki, legalább is eddig, nem kellett megtagadnia magától, hogy akárkinek a szemébe bátran és szégyenkezés nélkül belenézhessen. A szabadság, ami most megnyílni rémlett előtte, korántsem ígérkezett hát olyan felhőtlennek, milyennek ábrándos pillanataiban képzelte, amilyennek szerette volna. Azt érezte, valaki hátbavágja, egy régi jó ismerős, gondolta, csak az volt gyanús némiképp, hogy túl erős, túl hosszantartó, már-már kegyetlenül lassú volt ez az ütés, és kemény és hideg, és mégis valami végeérhetetlen, mindent elborító forróságba torkollt. gazi csődület támadt, hiszen nem volt különösebben riasztó látvány, amikor a reggeli kávéjukat káromkodva félbehagyni kényszerült mentősök kihúzták a kerekek közül, egy vércsepp nem sok, annyi se látszott rajta, csak a ruhája volt valószínűtlenül gyűrött. A mentősök csak egy pillantást vetettek rá, még egy gyűrött újságpapírral se borították le, mondván, az ügy nem rájuk tartozik, az áldozattál ők már nem tudnak mit kezdeni. Balázsovics Mihály: Ahogyan megteremted most olyan az éjszaka néhány pillanatig mint az élő szervezetből kiemelt szív még dobban lüktet pulzál kontúrjaiknál egybemosódó könnyező fák mint az éjszaka és olyan is mint anyám pergament-arca az agónia hetedik napján mint kedvesem falfelé forduló alakja a lélegző paplan alatt képletek illúziók nélküli egyszerű összetett felbontható mint egy narancs gerezdjeiben más de egyízű egyformán tökéletes nap-nap után más s ugyanaz a folyamat ahogyan látod ahogyan léptékeit megteremted Szepesi Attila: A madárember háza itt lakott ö a horgas ismeretlen gyerekkorod szava-sincs mágusa kezében kakasfej hajában kiflihold vonult a tenger-éjen át mezítlábas csavargó vendége volt egy görbe szék egy tört palack a legendához épp elég több limlomot arcához miért szelídítene körülveszi a lombzúgás a puszta űr farsang-éj éjnél éjebb éjszaka betemetett kutak beszéde faliórák beszéde kakukk kakfukk tél-nyár forró tengerek évszaka világomlások évszaka törött tükörben nap süt hull a hó de mióta lakatra zárták a szélcibálta ablakot az erdőhang elnémult benned nincs aki az időt kimondja Zs. Nagy Lajos: Gégetükrözés Akárcsak a legtöbb ember, én sem élek hiúság nélkül, tükörbe is nézek legalább naponta egyszer, borotválkozás közben, de most őszintén és pirulva azt is bevallom, néztem én már két tükör segítségével hátulról a tarkómat is mert azt olvastam valahol, hogy a koponyafal hátsó dudorai különleges szellemi képességekre engednek következtetni (akárcsak a homlokdudorok). Napóleon, Beethoven koponyájának hátulsó falán is voltak holmi zseniális kidudoro- dások, így hát, mint mondtam, egy ihletett pillanatomban dupla tükörrel keresni kezdtem a saját koponyadudoraimat. Nem találtam őket, de nem is ez a lényeges. Csak azt akarom mondani, bármennyire hiú ember vagyok is, az még nem fordult meg a fejemben, hogy a gégémet tükörben nézegessem, egészen pontosan: eddig elég felületes ember voltam, egyáltalán nem érdekeltek a „bensőségeim”. Mea culpa! Mea culpa, bizony. Mert mindennek megvan az ára. Nemtörődömségem miatt a gégém megsértődött, mint valami elhanyagolt szépasszony, és... nyűgösködni kezdett. Azaz: fájni. Mintha olvasta volna Illyés Gyula versét: „Fájok, tehát vagyok...” Tehát hirtelen és váratlanul megtudtam, hogy gégém (Larynx) is van. S bármilyen szépen hangzik is a tudományos neve, nem sok örömem telt benne. Mert miért fájt vajon? Ezt egyelőre B. tanár úr, a gégekórház igazgatója sem tudta, pedig ő a tudományok doktora. Többször is benézett a torkomba, holmi kerekded tükröket nyomkodott bele, és méltatlankodva ingatta jobb- ra-balra galambősz fejét, aztán csak ennyit mondott: — Holnap majd mélyebbre megyünk. Éjfél után már semmit se egyen, és kérjen a nővértől altatót! A tanár úr nagyon komoly ember, de most rám mosolygott. Három napja vagyok itt, már többször is megvizsgált, de eddig més halvány mosolyt sem láttam az ajkán. Kértem altatót, de nem vettem be rögtön, hanem elvonultam cigarettázni a vécébe. (Egyébként mindenki ott cigarettázik.) Át kellett gondolnom a dolgokat. Mert mi az, hogy holnap majd mélyebbre megyünk? Milyen mélyre? Hiszen az eddigi vizsgálatoknál is azt hittem, hogy ha még egy másodperccel tovább tart a tortúra, menten megfulladok. S mivel megyünk még mélyebbre: fúróval? Egyébként mit képzel ez a professzor: úgy kotorászhat a torkomban, mint valami kabátzsebben? A nővér az ötödik cigaretta után talált rám. Keresett-e vajon? Karon fog, az ágyamhoz vezet, lenyeleti velem az altatót, kedvesen megsimogat. Gyöngédsége amilyen jólesik, olyan ijesztő: mi vár rám holnap, te nagy ég? Szerencsére gyorsan elalszom. Arra ébredek, hogy égnek a kórterem lámpái, mind a négy úgy világít, majd megvakulok. A betegek ágyaikon ülnek, és felém mutogatnak, de közben az ajtó felé néznek. Tam ten pán! („Amott az az úr”) — mondogatják fojtott hangon. Irgalmatlanul kábult vagyok nem értem az egészet. Aztán az ajtóra pillantok. Az ajtóban hófehér köpenyben fején hetyke fityulával, fehér álarcban, hogy csak a homloka és a szeme látszik, magas, karcsú nővér emel a magasba egy injekciós fecskendőt. Különös jelenség: ívelt szemöldöke, szembogara koromfekete, a szeme ferde vágású, a pofacsontja széles. Egy pillanatig tétovázik, aztán elindul felém. — Forduljon meg, kérem! — hallom tompa hangját az álarc mögül, de én csak nézem őt, mint akit megbűvöltek. Betegtársaim buzgón mutogatják, hogyan kell megfordulnom, sőt egyikük odajön hozzám, s megpróbál hasra fordítani. Hohó, ebből nem esztek! Minden kábaságom ellenére úgy pattanok ki az ágyból, mint egy tengerészgyalogos. — Csak nem fél? — kérdi a karcsú merénylő, és ázsiai vágású szeme gunyoros vonallá szűkül, sőt még a kuncogását is hallani vélem az álarc alól. — Mi az ördög ez? — mutatok kérdőn az injekciós tűre. — Semmiség az egész! — mondja kissé türelmetlenül a tatár egészségügyi tündér, bal kezével gyöngéden megfordít, káprázatos rutinnal lerántja rólam a pizsama- nadrágot. Mire cammogó észjárásommal fölfogom ezt az inzultust az injekciót is rég belém döfte. — Most pár percre feküdjön vissza! Nemsokára kezdünk! S kirepül az ajtón, csak úgy csattognak hófehér szárnyai. Én borzongva visszabújok a paplan alá. Bánatosan várom a folytatást. Hirtelen, minden átmenet nélkül olyan jó kedvem kerekedik, hogy azt hiszem, megbolondultam. Vigyorogni kezdek, mint valami pojáca, röhögcsélek, sőt kiugróm az ágyból, és elhatározom, hogy mosi pedig megmutatom ezeknek a savanyú képű gégebetegeknek, hogyan járják az igazi csárdást. És csakis azúrt nem kezdem el, mert nyílik az ajtó, s az ajtónyílásban újra megjelenik a feltehetően Alma Atából szerződtetett álarcos balerina, és gyönyörű némajátékkal felkér: kövessem. A világ végére is, mondom, de csak úgy magamban, s kitárt karral, hetykén rákacsintva a melankolikus betegekre, lebegek utána. Mindössze néhány lépés a folyosón, és már ott is vagyunk, belépünk a műterembe, akarom mondani műtőbe. Ázsia lányát természetesen gálánsán magam elé engedem, meghajolva, öklömet a szívemre szorítva. A teremben, legnagyobb sajnálatomra, rajtunk kívül mások is vannak. Sokan. Példának okáért B. tanár úr, az orvostudományok doktora és még vagy tíz orvosnő meg egy sereg nővér. — Szervusz, doki! — akarom üdvözölni a professzort boldogan, de a kazahsztáni táncosnő pajzánul rám pisszen, s mutatóujját eltakart ajkára téve csendre int. — Várjon egy percig! — suttogja, és a többiekhez siet. Jó, én várhatok. Van időm. De ha' az iménti injekció jótékony hatása még tovább fokozódik, attól tartok, én műtöm meg a profesz- szort. Vagy legalább megnézem a gégéjét. „Doktor úr, az ön gégéje sose fáj?” — lélekben ezt a régi slágert énekelem, persze szövegét a helyzethez alakítva. R WmSStm
