Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-01 / 27. szám

1986. FEBRUÁR 1. Irodalom» művészet Rózsa Endre: HARAG Akárhol belépsz egy ajtón, vakolathulló csend jogad; a kilincs hús hala felkap a szívedig, valahol nagyon mélyen gondolsz most rám: szemed behunyod, tekinteted nyoma a légben kifehéredik, gyertyád mélyéből tetszhalott láng röppen jel hirtelen, csőrében gyűrűként tartja a sötétséget — rrúeg feketébb gyűrűt tartogat számodra az éj; mely íme, engem is éget. Ablakom alatt körben homokórák a topolyafák; levelük sárga kupacba lassúdan pereg. bárhova mennék, ahol fagy fürkész terepszín szemével, azt hihetném: a te szemed — míg százig számolok az örök por harangja kongat... Lekapcsolhatom lámpám; egyetlen láng köré ülepedik a kristályos ég ... Zárd kulcsra ajtód, ha vársz rám! kármerre megyek, jön utánam. Nyomomban van, nem tágít, ahogy én szoktam máskor az örömök mellé szegőd­ni. Az utazás mindig segített. A túlfűtött fülkében hárman ülünk, egy poca­kosodé őrnagy, egy törődött arcú fiatalember és én. A fiatalember bóbiskol, a katona beszél. Cipőfű­zőről, derékszíjról, az újoncok sap­kájáról. Tömérdek újság az ölem­ben, egy nyaralásra elég volna. Szökőnap, olvasom a lap alján. Február huszonnégy, szökőnap. A piszkos ablaküveg mögött, a tölté­sen tüzek fénylenek föl. Tavalyi gazok, semmire sem jó szemetek lángolnak az út mellett. Szökik a tél, gondolom. Szökik-az-év szökik- a-tél, kattogják a kerekek. És enged a szorítás a mellem­ben, már érthető minden. A nap­tárilag rendhagyó nap, a katona, a fiú meg én a vonaton. Mit is csi­nálnék ezen a maradék napon, ezen a mindenre ráadás napon? Uramisten! Kilenc szökőnapot ér­tem meg, és egyre sem emlékszem. Otthon anyám apró kiáltásai az ajtó mögül. Elindul a szobából, és minden útját állja. A kilincs nem enged, a szőnyeg összekunkorodik a papucs ki akar szaladni a lába alól. Pedig nyitná már, ha este ké­sőn csöngetnek, csak a gyereke jö­het. De melyik? Magdi? ö nem jön váratlanul. És miért ilyen ké­sőn? Csak nem beteg a pici? Vagy fölmondták neki? Kinek? Jaj, mégsem kellett volna otthagyni azt a biztos állást. Vagy Ákos, a bíró­ság? Kötéltánc. Jobb lett volna be­osztott bírónak maradni. Jaj. El akarnak válni. Megint! De melyik? Ez csak a két kisebbik lehet. Ve­lük mindig történik valami. Anyám sápadt arca az arcom előtt. — Mi történt? — Semmi. — Nem hiszem. — Tényleg. — A gyerek se beteg? — Nem. — De jó hogy hazajöttél! Apám már fekszik, fehér huza­tokról néz rám. Szeme két bágyadt nefelejcs. — Igyál pálinkát. — Melyiket? Azt a múltkorit? —• Nem. Ez igazi barack. Pálinkát iszom, beszélgetünk. Amiről csak a szülőkkel lehet. Kit érdekel rajtuk kívül minden apró gondom? Ki tartja számon, amit már én is elfelejtettem? — Holnap még nem mehetsz ha­za — mondja apám. — Itthon ma­radsz egy hétig. Eszel, alszol, fel­hizlalunk. Akkor majd lesz erőd elbánni. Elbánni? Várom a mondat vé­gét. Apám! Kivel kellene elbán­nom? Éjszaka saját hangomra ébredek Pár órát alhattam, a sötét még sű­rű, ragacsos. Erőlködve kapaszko­dom saját hangomba. — így nem kell. így nem aka­rom. Ülök, hallgatózom. A szavak halkan koppannak, mintha homok szitálna. — Akkor én elmegyek, de a gye­reket elviszem. Majd eljöhetsz meglátogatni. Tényleg. Ha akarsz mindennap eljöhetsz. És újra a saját hangom. — Nekem ne mondj ilyeneket Ilyeneket én is tudok mondani Ennél cifrábbakat is tudok mon­dani. A sötétben apró horkantások. apám, anyám a szoba túlsó felén alszanak. Fejemre húzom a taka­rót,'el akarok bújni. Előlük? Ma­gam elől. Nyomás a mellemben egy nagy súly lassan vonszol vala­mit. Lefele, mindig csak lefele Végre elfárad, megnyugszik. Vathy Zsuzsa: Szökőnap Mikor másodszor fölébredek még mindig sötét van. De ez a sö­tét már más, levegősebb, fénye és árnyéka van. Három óra lehet. Ülök a földalattin, a professzor levelét olvasom ......nem kért meg, ho gy írásához hozzászóljak, bará­tom miatt mégis megteszem. Miért kellett belevenni a lovaglást meg azt a lovat? Ha ez egy munkásol­vasó kezébe kerül, mit gondol majd? Hogy a tudósoknak burzsoá allűrjeik vannak? Esetleg nem is dolgoznak? Munkaidőben lovagol­nak?. .. Veszélyesnek tartom az ilyen mondatokat... Manapság, mikor azt hangsúlyozzuk, hogy a tudománynak társadalmi szerepe van...” Kibukok a földalattiból, úszom az emberáradattal. Vajon mikor beszélt a professzor utoljára mun­kással? Mikor a szobájában a fű­tőtestet javították? Vagy mikor szerelőhöz vitte az autóját? Én meg már nyolc éve gyárban dol­gozom. Nem tudok megszabadulni tőle. Most vegyem ki, amit a ba­rátja mondott? A szerkesztőség épülete macska- szagú. A főszerkesztő az íróasztal előtt áll, éppen engem vár. — Miket ír maga? Hogy a kuta­tót a kíváncsiság meg a játék hajt­ja? Micsoda képtelenség! Azt akarja, hogy én ezt közöljem? — Miért, mi hajtja? — Mi, mi! Mintha nem tudná. Leülök, magam elé húzok egy poharat. Vörös bor van benne. Uramisten, én tényleg nem tudom mi hajtja. Ha ez sem, akkor való­ban nem tudom. Mert mindenkit mozgatnak magasabb rendű esz­mék. De mikor már ott tart, hogy a benzol gyűrű vagy lánc, hogy a DNS kettős vagy egyes spirál, ak­kor már se ötéves terv, se boldo­gabb jövő. Csak kíváncsiság, játék és veríték. Munka. — Mi baja vele? — kiáltom. — A legőszintébb amit ember mond­hat. De ezt már csak a falak hallják. A főszerkesztő rég nincs a szobá­ban. Mire harmadszor is fölébredek, virrad. Könnyűnek érzem magam szinte boldognak. Kintről fény szűrődik be, az állomáson vonat fütyül. Aprókat, rövideket füttyent mint valami madár. Mozdonyma­dár. Mindjárt reggel lesz. Anyám föl­kel, kimegy a konyhába, először apróbb, később nagyobb zajokat üt. Aztán visszajön, megáll az ab­lak előtt, karját összefonja mellén, és néz kifelé, mintha vitatkozna valakivel. Kicsit később odajön hozzám, megnézi, alszom-e. — Kelj föl. Szeretnék már be­szélgetni veled. — Hány óra? — Fél kilenc. — Á, nyolc sincs még. Fejemre húzom a takarót, de már nem tudok aludni. Ágyamból az ablakon át vastag törzsű fe­nyőfákra látni. Ügy áll ott, a Vár­kert szélén az a facsoport, mint egy bátor sereg. Anyám ül az ágyam szélén, gép­pel írt papírt mutat. — Kérvényt is írtunk, körbead­tuk a házban. Egy lakó kivételével mindenki aláírta. Gondolhatod, itt a sok bérház, és egész éjjel a ku­tyaugatás. Egyszer be is mentem hozzá, szóltam neki. Nézze, Juhász úr... — Míg beszél, föl-le mozgat­ja ujjait, mintha kötne. Talán köt is, ha nem vagyok itthon, fény­szálakból fénysálat, nekem. Jó nagy bogok vannak rajta, mert ha elszakad, nem bíbelődik vele. Meg­fogja, összecsomózza. így múlik majd el a délelőtt Harangszó után megebédelünk, anyám befőttet csomagol, és ké­szülök a vonathoz. Apám öltözik, kikísér. Maradj, mondja anyám, ne menj, hideg van. De apám veszi kalapját, kabátját, nyitja az ajtót Aztán ülünk a szürke farmoto­rosban, szemben egymással, nézzük a várost. Az állomáson felszállók a pöfögő vicinálisra, ahol a sínek mellett sípjával játszik a tányér­sapkás kalauz. Kihajolok majd az ablakon, és kiáltok valamit apám­nak. Hogy jól fűtik a vonatot, egy perc múlva indulunk, vagy valami mást. Mindegy, a szél úgyis elfújja hangomat. meg ott áll majd, lenn a szélben, kalapján felhők, nadrágja két lobogó zászló. — Mit mondasz, kérdezem. — Pontban fél négykor sípol a tányérsapkás. Akkor majd apám fölemeli kezét és mikor a vonat elindul, ujjait szétnyitja, összecsukja, megint szét­nyitja, megint összecsukja. így bú­csúzik tőlem évek óta. Tudom, hogy ők most rólam tár­gyalnak. Központi személyiség let­tem, szinte már zavar, nem vagyok a személyi kultusz híve, ámbár hogy ennyi hölgy érdeklődik irán­tam, nem épp megvetendő, még ha fájdalmas dolog is kissé. Vígan és elfogulatlanul szemlélem őket, az aszkétikus fehér köpenyeken is át­virít ifjúságuk, csupa mostanában végzett „doktor néni”, akik itt gya­korolják mesterségüket az ősz ha­jú, de még karakán professzor, az orvostudományok doktora mellett A karcsú nővérkéket is gátlástala­nul szemügyre veszem, köztük is a legkarcsúbbat, a műtősnővért Alma Ata gyöngyét. „Na, ki vagyok?” — teszem fel a nagy, Duba Gyula-i kérdést, per­sze szónokian, vagyis hangtalanul Na, ki vagyok, hogy így az érdek­lődés középpontjába kerültem? Ta­lán a vacak Larynx miatt? Kizáró­lag amiatt? Hiszen Larynxa, gégé­je mindenkinek van! (Legalábbis amíg ki nem veszik; amint hallot­tam, B. professzor épp az ilyen műtéteknek, tehát a gégekivétel­nek nagy specialistája!) Vigyázat, mintha az örömóda halkulni kezdene bennem, mintha már nem is töltene el olyan nagy büszkeséggel az a központi hely, amelyet a műteremben ezekben a percekben elfoglalok. Az imént még valami kimagasló helyet; va­lamiféle talapzatot kerestem, aho' valamely fontos versemet elszaval­hatnám, hadd tudják meg, kinek a gégéjébe lesz szerencséjük be­pillantani. .. most viszont már megelégszem azzal a karosszékkel is, amelyben a professzor nyájas arccal helyet kínál. S a gégémben is utálatos nedvesség szivárog. Honnan vajon? Ázsia fekete rózsája azonban észrevesz valamit, és a professzor füléhez hajol. A tanár mosolyogva bólint. A karbunkulus szemű ke­leti angyal valahonnan ismét elő­keríti injekciós tűjét, és bocsánat- kérő mosollyal belém döfi. Evőé! ismét lebegek ég és föld között, mint Mohamed koporsója az ájtatosan buzgólkodó orvoslá­nyok és kedvesnővérek alig tudnak elkapni, és a műtőasztalra fektet­ni. Leszíjaznak. Lekötözik a karom és a lábam. Ezen akkorát nevetek, hogy a könnyem is kicsordul: hál mit képzelnek ezek a csitri dok­tornők, hogy tán elszaladok innen elszököm, dezertálok, én, a hajda­ni tankparancsnok? Tudom, hogy tekintetemben annyi gúny van. hogy inkább lehunyom a szemem — Kérem, nyissa ki a száját! Jobban! Még jobban! — A professzor osztogatja ezeket a kurta parancsszavakat. Ugyan mi lehetett a rangja katona korá­ban, tűnődöm, de azért jókedvűen teljesítem a parancsait. Egyszer pillantok fel csupán, látom, hogy közvetlenül a fejem mellett áll. kezében hegesztőpisztoly. (Bár le­het, hogy itt másképp hívják.) A fekete tatárszemeket sehol sem lá­tom, elmegy a kedvem a nézelő­déstől. Annál is inkább, mert valami szokatlan dolog történt velem: nem tudom becsukni a számat. Jó) beugrasztottál, doki, mondanám nevetve, ha tátott szájjal egyálta­lán lehetne beszélni és nevetni Most valószínűleg a hegesztőpis’z- tolyt dugják a torkomba. Leg­alábbis szeretnék, úgy érzem. Ér­zem bizony, pedig a torkomat az imént valami folyadékkal érzéste­lenítették. — Látja, doktornő — hallom a professzor hangját —, ha az embe­rek nem dohányoznának, elmehet­nénk zabot hegyezni, nem lenné­nek pácienseink. A professzor hirtelen kirántja a torkomból a „hegesztőpisztolyt” valahová a sarokba hajítja, hal­lom ahogyan koppan és valami sokkal vastagabb és súlyosabb csö­vet próbál a torkomba gyömöszöl­ni. Gyömöszölni? Ugyan! Verni, püfölni. Látom is őt, noha a sze­mem csukva van, amint feltűri az inge ujját, a tenyerébe köp, és megragad egy ötkilós nagy kala­pácsot. — Hohó, professzor úr, ez a nagyapámé volt. Ez a kalapács, tudniillik! Ilyen finomkodva próbálok tár­salogni az orvostudományok dok­torával, de ő már igen dühös, és úgy vág szájon a rozsdás kalapá­csával, mint egy kovácslegény. A lélegzetem elakad. Természe­tesen. — Lélegezzen, kérem, lélegezzen! — egy egész női kórus zengi fö­löttem és körülöttem. —• Gezzen, gezz.en, gezzen! — csicsergi egy tatár koloratúrszop- rán a bal fülem mellett. Jó vicc, gondolom mosolyogva Előbb betömik a gégémet, aíztán arra kérnek, hogy lélegezzem. Azért se! Hisz most már tisztán látom a helyzetemet: egyszerű kísérleti nyúl vagyok, a professzor úr most nyilván egy tévékamerát püföl be a torkomba, amivel szépen és ele­gánsan lefilmezi a Larynxomat, a felvételeket pedig a ferde szemű tatárlány majd elviszi Alma Atá- ba, s ott az egyetemen fogják taní­tani: íme, ilyenek az elsatnyult közép-európai gégék. Hát kérem, én ehhez nem járulok hozzá! Nem lélegzem, és kész! — Kész! — hallom a professzor hangját. — Egészen tűrhetően vi­selte magát az úr. Az úr — vagyis e sorok írója, akit azért még vagy öt percig po­fozgattak vissza ebbe a kutya élet­be hol gyöngéden, hol erélyeseb­ben amolyan tatáros lánykezek. Az oldalpár képei: Bényl László vázlatfüzetéből Összeállított»: Rékaiy Ildikó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom