Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-08 / 33. szám

1986. FEBRUAR 8.

Irodalom» művészet

9

Kettő« portré

Mezey Katalin;

Egy régi témára

Amit tudunk, az sose az igazság.

Az igazságot nem tudjuk soha meg. Apró jelek, akárhogy is mutatják, a fák hegyétől nem látfuk a hegyet.

Ez a fci nem rakható mozaik.

Hiába volna meg minden darabja, az egészet úgy többé ki nem adja, ahogy egyszer volt. Ahogy lehetett.

Igazságra törekvő, de mégis az igazságra-képtelen adapter: műszerei soha nem azt mutatják, fölfogására képtelen az ember.

Szomjan halunk a forrás vize mellett, s aki iszik, csak egyre szomjasabb.

Aki kezében hiszi már a lenlcsot, nyitjától az van a legtávolabb.

urcsa városba került. Egészen sivár, néptelen volt Az utcák mentén végig házak sorakoztak, s a kevés járókelő hangtalanul suhant a járdákon. Megpróbált a szemükbe nézni, de tekintetük elsiklott — oldalra, föl, mellé, vagy keresztülnéztek rajta, de lehet, hogv nem is volt szemük.

Házak sorakoztak, szürkék, zöldek, barnák, sárgák, de mind előtt egyforma mozdulatlanságban állt a magas, szürke vaskerítés. Mintha véletlenül történt volna, megérintette a szembejövő lány kezét, de ujjai elcsúsztak, a lány kabátujja élettelenül üresnek tűnt.

A levegő hideg volt, a villanyfény ködbe merült, egy távoli reklám vörös fénnyel öntött el mindent, de ő nem látta.

Befordult egy mellékutcába. A sötét kapualjak mögött lomos udvarok, ismeretlen kéz által szertehagyott deszkák, amelyeken naponta ugyanannak az embernek az árnyéka kúszik el. Az ablakok fényei élettelenek, ezek az emberek számára senkik, idegen gondolatok, sem öröm, sem bánat.

Távoli, olyan távoli számára ez a város, meleg, különös tó, ahol úszott, csillogó vizű akvárium, ahol zöld szárak mozdultak, hajoltak felé a létezésből. Idegen volt ebben a városban és magányos, és úgy betöltötte a szemét, hogy nem látott mást: csak az esti szürkületet, a mozdulatlan ködöt, a házakat. az utcákat, nem volt más lehetőség. Kellene, hogy legyen itt valaki, hogy magára találjon valami kapcsolatban.

De az emberek hidegen párologtak át rajta, semmi sem érintette meg a lelkét. Miféle város ez, ahol ilyen fölöslegesnek érzi magát?

Elhatározta, hogy szóba elegyedik az első szembejövővel. Azt mondta:

— Jó napot kívánok. Nagyon szeretnék önnel megismerkedni.

Ute» Ajtósfalván

Irodaim) oldalpárunk képeit Koszta Rozália festményeiből válogattuk

És nem hallotta a saját hangját. Reménykedett, hogy a másiknak jobb a hallása, de a hang nem ért el ahhoz, aki sietség nélkül, fejét sem fordítva felé, elhaladt mellette.

Utánanézett a távolodónak: van- e ereje eltéríteni az útjáról? Le- gyinteni kéne az egészre, de hová menjen, mivel foglalja el magát, kivel mérje össze, hogyan határozza meg, ami leselkedik rá?

Senki sem ment oda hozzá, nem adott útmutatást, nem kért segítséget, támogatást. Miért is járkál ő itt, hová tart? És a következő pillanatban egy kapualjban meglátott egy görcsösen összehúzódott emberi alakot a földön. Belépett a bolthajtás alá, lehajolt a fekvőhöz, de az mozdulatlan maradt. Ha az ember nem mozdul, akkor a fölötte álló kapcsolatba léphet vele. Mélyebben lehajolt, és érezte, hogy szíve erősebben dobog.

Az ember, arcát összefont kezei közé fúrva feküdt, nem tudni mióta aludt itt. Óvatosan oldalra haj— Használjuk, nem használjuk, a bútor marad. Ha tellett lakásra, teljen új bútorra is.

Edit szipogva tért vissza.

— A kurva úristenüket! — sziszegte a férj.

— Nagyon kérlek, ne csinálj semmi grimbuszt.

— Ok csinálhatnak velünk bármit?

Az asszony nem válaszolt, mivel maga is úgy érezte, az indulatos kérdés nem egészen alaptalan, másrészt mindenképp elejét akarta venni a veszekedéssé fajuló vitának. Miután letörölte az asztalt, ezt mondta:

— Menjünk be a szobába, ott beszélgessünk.

A nagyszobán áthaladva Edit nem mulasztotta el az ilyenkor szokásos, szüleinek szánt közlést:

— Lehet vacsorázni.

Noha ezúttal is félig nyitva volt az öregek szobájának ajtaja, válasz — ugyancsak szokás szerint — nem érkezett. A férj látta, amint az após az asztal fölé görnyedve olvas. Három év alatt nem tudott betelni a Jókai összes centenáriumi díszkiadásával.

Péterkére ügyet sem vetve bevonultak kicsiny szobájukba, s magukra csukták az ajtót. Az apósék ideköltözésének utáni első hónapokban a szeparálódásnak ezt a jogát is ki kellett harcolniuk; az anyós többször kijelentette, hogy az éjszakára is összenyitott szobák hasznára válnak a jó erkölcsöknek, az elzárkózás viszont a bűnre csábít.

A férj hanyatt feküdt az ágyon, és a függönykarnis díszesre faragott végét bámulta. A bor utóíze kellemes savanyúságot hagyott a szájában. Edit a Lakáskultúra az évi számait kezdte lapozgatni. Tekintetét hosszasan pihentette egy szobabelső színesre glancolt fotóján. Majd a lapot gyorsan összehajtotta, és férje felé fordulva ezt kérdezte:

— Mennyi is maradt a takarékban?

— Tízezer és néhány száz. Bagó.

— A legolcsóbb garnitúrára sem futja.

— És hol van még a könyvespolc? — ült fel a férj az ágyon.

— Arra most ne is gondoljunk

A férj szemében jeges fény villant, s egyszerre otromba szeméthegynek tűnt a régi típusú kétajtós szekrény tetején felhalmozott könyvek garmadája.

— Elviszem majd az antikváriumba. Ezernél többet kapok értük Sőt, lehet, hogy kétezer is összejön.

— A pszichológiai sorozatot is eladod? — kérdezte ijedten Edit.

— Azt is. Nem lelkizünk tovább Mire mentünk vele? Edit nem válaszolt, megérezve, hogy férje — az ipariskola tanára — elsősorban önmagának tette fel a kérdést.

A férj kiment a fürdőszobába, fogat msoni. A halványkék csempék elmosódott tükrözésében is látta, hogy remeg meg a keze, amint pépet nyom a tubusból Amíg maguk laktak itt, a falat egyszerű olajfestés védte a nedvességtől, s a fürdőkád is úgy állt pucéran, ahogyan az üzletből ideszállították. A csempézést az anyósék unszolására végeztették el, s

egyúttal kicserélték a fürdőkályha szivárgó hengerét is. Az egész belekerült vagy ötezerbe. Amikor kész lett, az öregek azt mondták hogy ez most már az örök élet, ők viszont úgysem élvezik sokáig. A fiatalok értettek a szóból, s fizettek.

Ahogy mindezt felidézte az émelygős hab köpködése közben megszületett agyában az elhatározás: ha nem kapják meg a bútort, elviszik a csempét. Mindegy, hogy nem lesz rá szükségük. El lehet adni ezt is, mint a könyveket. Holnap, a kőművestanulók gyakorlati óráján szerez speciális vésőt. Kalapács van itthon. Talán azt is el tudja intézni, hogy a harmadévesek közül két ügyes kezű srác kijöjjön. .. De ha nem, megcsinálja maga is.

Megelégedetten, majdnem boldogan ment vissza feleségéhez, aki közben már megágyazott. Tervéről nem szólt semmit, úgy gondolta, jobb lesz kész helyzet elé állítani az asszonyt.

Amikor Edit ment ki a fürdőszobába, egy pillanatig arra gondolt, olvas néhány oldalt ^a pszichológiai sorozat Behaviorizmus című kötetéből, elalvás előtt. Ám a fáradtság hirtelen lepte met; tagjait, s annyi erőt sem érzett magában, hogy felnyúljon a szekrény tetejére. Inkább a Lakáskultúra után nyúlt.

Hosszasan nézegette a luxusfürdőszoba majdnem egész oldalas fotóját, tűnődve a fekete csempé- zés és a rózsaszínű vécékagyl' összhangján.

Összeállította; Rékasy Ildikó

lította a karját. Sajnos, a fekvő nem egyszerűen részeg volt, borszag nem érzett róla. A szája sarkából vékony, alig észrevehető csíkban vér szivárgott. A halott egyszerre közelivé vált számára.

Hosszasan álldogált föléhajolva, mígnem a hátán folyni kezdett a víz. Volt benne valami gyönyörű, mindezekben az emberekben volt valmi lenyűgöző, mintha egyszerűen átszivárogtak volna rajta.

Lassan kiegyenesedett, sajnálkozva nézett a fekvőre, és sietség nélkül indult visszafelé a főutcára. Ott a sarkon észrevett egy telefont. Tárcsázta a rendőrség számát:

— Ügy gondolom, ide kellene jönniük, egy kapualjban holttest fekszik.

Arvo Válton:

(■■■■nHIHBIIMHRiaaaMHMHMB

Idegen

városban

A telefonban valami kattant, a női hang után férfié hallatszott, ércesen azt mondta;

—• Ismételje, ismételje meg kérem!

ö megismételte.

— Hol van?

Nem tudta, körülnézett.

— Nem messze a főutcától, a fo- tocikkboltnál, várom önöket a sarkon.

— Vagyis nem tudja, hogy hívják azt az utcát?

— Várjanak egy pillanatot, ne tegyék le a kagylót, — mondta, elment a sarokig, és igyekezett a sötétben kibetűzni az utca nevét. A felirat egészen lekopott, inkább kitalálta, mint elolvasta. — Bombaöntők utcája — tudósította a rendőrséget.

— Várjon bennünket az eset színhelyén, — kissé fenyegetően csengett a hang, és ledobták a kagylót.

Kiment és körülnézett, a következő pillanatban az utca mintha élénkebbé vált volna, szinte tar- kállott. Ügy tűnt, az embereknek dolguk támadt. Valaki távol nevetett. Valóban nevetett, nem tévedés. Nem volt ideje odaérni a mellékutcáig, mikor mindenhova elható szirénázással odaért a két autó — a rendőrségi és a mentő. Futva indult mutatni az utat a kocsiknak. Szaladt, igyekezett, tudta hová kell menni, irányította a részleteket, az embereket, az eseményeket, egyszerre szükség lett rá.

Az autók engedelmesen követték, ő elvezette őket a kapualjhoz. Ám amíg az utat mutatta, hirtelen elfogta a rémület: és ha a holttest eltűnt, elment, elvitték, s minden csak látszat volt? A holttesttel azonban minden rendben volt, az előbbi pózban feküdt.

A rendőrorvos azonnal megállapította, hogy az összegörbedt figura halott, élőkre alkalmazható kezelésre nincs szüksége.

A holttestet betették a kocsiba, de ő ott lábatlankodott a rendőrök között, azok nem figyeltek rá, míg az eset színhelyét le nem fényképezték, meg nem vizsgálták, és el nem jött az indulás ideje. Akkor őt is bevezényelték az autóba, és odaguggolt a halott mellé. Most kezdtek rá villogtatni a fényképezőgéppel.

Az őrszobán egy vagy két órát várakoztatták valami fogadóhelyiségben, azonban nem unta el nézni, mint járkálnak körülötte fáradt arcú, fontos emberek. Időnként újra fellángolt benne valami, de egyszer sem gondolt a szürke városra, csak a kapualjra, ahol fölfedezte a holttestet. Aztán odament hozzá az egyik rendőr és megkérdezte:

— Kije volt magának?

— A legjobb barátom, — válaszolta gyorsan. Ez nem volt egészen igaz, de nem bánta, , amit mondott. Közben valóban olyan érzése támadt, hogy ebben a furcsa városban nincs hozzá közelebb álló ember, még a rendőrök, a nyomozók is meglehetősen hidegen viselkedtek és a saját gondolataik foglalták le őket.

Később áthívták egy másik szobába, és ráirányítottak egy éles fényű lámpát, állt a színpadon, a rivaldafényben, a dicsőség ragyogásában, körülvette a tömeg figyelme. Itt most fontosabb volt, mint a színehagyott asztal mögött ülő, jegyzetelésre kész rendőr.

— Ki volt a meggyilkolt?

— A barátom.

— Ismerte őt?

— Nem.

— Hogy hívták?

— Lehet, hogy Paulus, nem vagyok egészen biztos benne.

— Magát hogy hívják?

— Hírre sohasem gondoltam. Igen, ez így is volt. Ö, milyen

régóta eszébe sem jutott.

— De kéne valami igazolásomnak lenni — mondta reménykedve, és turkálni kezdett a zsebeiben. Végül is a gyűrött papíros megkerült. Kisimogatta, a fény felé tartotta és örömmel kiáltott fel:

— Így is gondoltam! Ide az van írva, Miller. Paulus Millernek hívnak. Bizony meglehet.

A rendőr rámeredt.

— Mikor született?

— Reggel, kérem.

— Hány éves?

— Tizenhét. Lehet, hogy valamivel több. Emlékszem, régen volt, amikor tudtam, hogy tizenhét vagyok. A többi szám valahogy nem jut eszembe.

— Rendben. Tizenhét, hát tizenhét, — mondta a rendőr olyan hangsúllyal, mintha nem volna semmi jelentősége. Érdekes, akkor miért is kérdezte egyáltalán? Valóban furcsa város, valahol más helyen aligha jutottak volna eszébe ilyen ostoba válaszok.-— Milyen foglalkozást választott?

— Én semmilyet. A foglalkozás választott engem.

— Hol dolgozik?

— Kifutófiú vagyok a Talajerőgazdálkodási Minisztériumban. Nekem tetszik ez a munka. Már gyermekkoromban erről álmodoztam, és megvalósítottam az álmomat Ugye, boldognak érezhetem magam? És önök, elégedettek rendőri munkájukkal?

— Nem. Hol lakik?

— Ezt nem tudom. Sajnos, nem tudom. Nagyon örülnék, ha valaki felvilágosítana róla.

— Miért ölte meg azt az embert a kapualjban?

Ez a kérdés várható volt. 0 nevetve válaszolt:

— Én nem öltem meg. Ki öli meg a legjobb barátját, akit ráadásul akkor lát először, amikor azt már meggyilkolták? Vagy ez nem logikus?

—< Milyen kapcsolatban voltak?

— ö feküdt, én meg néztem.

— Miért nevezi a barátjának?

— Egyszerűen azért, mert nem volt más barátom. Ez természetesen magánügy, ki kit tart barátjának. ön, például nem akarna a barátom lenni, jelentéktelennek tartana engem, habár nem vagyok az. Meg vagyok győződve, hogy a halottak sohasem utastíják el a barátságot.

A rendőr egy ideig nézett rá, majd így szólt.

— Igen, így igaz, ha akarnám sem tarthatnám önt a barátomnak.

A kötelesség nem engedi.

— Valószínűleg ezért nem elégedett a beosztásával.

Ezt lényegében feleslegesen mondta, talán az ő dolga élni tanítani másokat?

— Rendben, menjen — mondta a rendőr.

— Hová?

— Ahová tetszik. Nem korlátozzuk önt.

— Kár — sóhajtott, és kiment az őrszobáról.

A város olyan volt, mint előbb Homályos és hideg. Megállt az ajtóban, mögötte fény maradt és élénkség. És valamiféle érzelmek maradtak. De minden véget ér ebben az életben. Ahogy elhaladnak a vonatok is, ha hosszan állsz a vasút mellett.

ovábbment. A főutcán bandukolt, aztán befordult a Bombaöntők utcájába, és soká áll a kapualjban, azon a helyen, ahol megtalálta egyetlen barátját, bár az már halott volt. Ez az ember férfi volt vagy nő, szép vagy csúnya, gazdag vagy szegény, okos vagy együgyü volt-e neve, családja, hazája, beszélt-e valami érthető nyelven mely téren állhatott volna az emlékműve?

Mindegy, ezen a világon lehetetlen minden kérdésre választ kapni. Ahogy sokáig állni sem lehet egv helyben.

És ő ment. Előre, egyenesen, jobbra. Remélve, hogy egyszer elér egy másik városba.

Fordította: Petbő Eszter

F