Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
Irodalom» művészet 1986. FEBRUÁR 8. edvesem, most van egy kis időm, a Belle Fer- roniere (Szép kovácsnál kávéházban ülök, a Champs Elysées egyik mellékutcájában, közel a PEN Club vendégházához, ahová szálltam. És megírom neked, milyen ember Jóska nagybácsim, apám régóta ide kivándorolt öccse, az imént búcsúztunk el, utazik visz- sza Clermont-Ferrandba, ott lakik Illetve több lakása is van, Párizsban az elegáns Rue Saint-Honorén, nem messze a Palais Royaltól, a régi királyi palotától (bár még sose jártam nála), az irodája pedig a híres Pigalle tér környékén, ám lehet, hogy ezeken kívül is tart fenn még néhányat, az egész eléggé furcsa, rejtélyes. Odahaza élőszóban is elmesélhetném, de félek a részleteket elfelejtem, jobb így frissiben. Megdöbbentő, mennyire hasonlít apámhoz, a homloka, szeme, orra. álla, csak némileg soványabb kiadásban, és persze öregebben, hisz hetven elmúlhatott, húsz esztendővel élte túl bátyját. Amellett, a tükörbe nézve, ■ az én arcomon is jócskán fölfedezem vonásait, s az ő korában, ha ugyan megérem, bizonyára ilyesformára vénülök majd. öltözködésében, megjelenésében, modorában tökéletesen megkülönbözhetetlenül idős francia úrrá idomult. Ebben a nyárelői hőségben is nehéz felöltőt, széles karimájú kalapot visel, régies szabású, vastag posztóból készült zárt. sötét ruhát, nyakkendőt, zakója alatt kötött szvettert vagy inkább mellényt, csuda hogy meg nem sül. s mindig nála az elmaradhatatlan hatalmas fekete esernyője, degeszre tömött, legalább tíz-tizenöt kilós irattáskája — ő seruiette-nek nevezi. Amikor a PEN-ben meglátogatott, a gondnoknő, aki addig alig titkolt bizalmatlansággal, sőt, gyanakvással fogadott és viselkedett velem, rossz tapasztalatai lehettek a külföldi, kivált keletről érkezett íróvendégekkel, rögtön földerült, megenyhült: — Ah, c’est votre oncle, monsieur... un vrai párisién! Jóska tehát, vagyis Joseph Armand, ahogy ő írja nevét, először is elragadóan kedves, végtelenül figyelmes, és — noha anyagi helyzete, különös egzisztenciája számomra áttekinthetetlen — szünet nélkül azon töri a fejét, hol segítsen, mit ajándékozzon nekem vagy küldjön haza, minő hasznos tanácsot, útbaigazítást adjon stb. csupa készség, jó szándék, szívélyesség. Másrészt azonban a leg- ügyefogyottabb, kétbalkezesebb figura, akivel valaha találkoztam, s teljesen felfoghatatlan, hogyan lehet egy nagy madagaszkári aranybánya ügyvezető igazgatója: kolosszális energiatékozlással, hibaszázalékkal él és dolgozik. El kell jutnunk például a Mont- parnasse-on a Café Dóméba, melyet itt oly általánosan ismernek, mint kb. Pesten a Hungária kávéházat. Nos, már a közlekedés a metrón is probléma. Hiába mutogatok a jól olvasható, világosan megfogalmazott szövegű táblákra nem hallgat rám, örökösen atyaian pártfogol, hogy ne szóljak bele, ő évtizedek óta lakik idekinn, bízzam magam nyugodtan reá, el fog kalauzolni, „bon, un moment, ah si, si, igen, már tudom” felkiáltások közepette csalhatatlan szimattal s ellenkezést nem tűrve fordul be a rossz folyosón, más kocsiba tuszkol, nem a kívánt állomáson vagy átszállásnál csörtet ki, majd vissza az egész, és megint elölről — ismétlem, a párizsi metrón, ahol egy gyerek se tévedhet el, mert e föld alatti labirintusban minden pontosan, szabatosan, félreérthetetlenül s feltűnően ki van írva, jelezve, nyilak, különböző színek, figyelmeztetők és így tovább, a rendszer a descartes-i szellem, a „szükséges és elegendő” gall logikájának páratlan csúcsteljesítménye, diadala... Bácsikám azonban ragaszkodik hozzá, hogy engem istápolnia kell, lohol előre hajlott háttal, az esernyőjével és ordas táskájával, bosszankodik, csettint az ujjával, „ja igen, c'est ca, már tudom, aha, aha” monologizál, és újból elvéti, másfelé megy. Nos. hosszas tévelygéssel, ténfergéssel végre-végre ráakadunk a keresett viszonylatra, de aztán mégsem a Vavin megállóig utazunk, amely épp célunknál, a Dome-nál van. mert hasztalan tiltakozom, eggyel korábban taszigál és cibál ki a szerelvényből, a Montparnasse- Bienvenüe-n. Semmi baj, jelenti ki Jóska, ez már nem távolság, csupán egy ugrás, és hatalmas, határozott léptekkel elindul valamerre. Szólni próbálok, hogy nem lesz jó, ám ő letorkol, én csak ne dirigáljam, s akkor száz-kétszáz méternyire maga is ráébred, sűrű fejcsóválással, ingerült mormogás- sal. Igaz, az az utca a kávéházig meglepően hasonlít ehhez itt. de „aha, aha, voila”, s újra helytelen irányba terel. Mindezt pedig megvesztegető bájjal, a pillanatnyi bosszúság és fölfedező öröm szüntelen váltakozásában, letörve s fel- villanyozódva, közbe-közbe izgalmas és elmélyült társalgásokkal, a legkülönfélébb családi, bölcseleti elméleti s filozófiai kérdésekről hozzá a hetven évével úgy lóstat. rohan, hogy én, a jóval fiatalabb és sportember alig bírom az iramát, kifulladok mellette, el-elma- radozom. Vagy másfél órás reKarinthy Ferenc: Jóska bátyám ménytelen üresjárat, keringés után elunom, erővel karon ragadom, és odavonszolom a Díome-ba, ahol annak idején, ösztöndíjas diák koromban sokat üldögéltünk cimboráimmal. s amúgy is többször ke- resztül-kasul bebarangoltam a várost. (Övele az alkalommal nem találkoztam, sose leveleztünk, bizonyosan azt sem tudtam, él-e és a világ mely tájékán.) Erre kijelenti, hogy nekem kivételes tájékozódási érzékem van mért nem léptem katonai pályára régóta tábornok volnék, és híres, sikeres hadvezér. Már megrémülök, ha Jóska reggel értem jön, s felajánlja, gondjaiba vesz. elkísér az utamra, dolgomra, félő, ismét elpocsékolódik a délelőttöm, esetleg az egész napom. Erős a gyanúm, hogy nagybátyámnak, noha említettem, negyven esztendeje él itt, csupán halvány és eléggé zavaros fogalmai lehetnek Párizs topográfiájáról: amikor látja, természetesen felismeri mondjuk a? Eiffel-tornyot, Diadalívet, Notre- Dame-ot, Panthéont vagy más ily nevezetes épületet, de hogy ezek voltaképp hol is vannak, miként viszonyulnak egymáshoz és közelíthetők meg, az őbenne fölöttébb ködös, kavargó, tisztázatlan. Ha váratlanul rákérdeznék, hamarjában talán még azt se tudná teljes bizonyossággal, melyik a jobb és a bal part. Idejének, erejének, ténykedésének kilencven százaléka avval telik, hogy nem a megfelelő autóbuszra száll, téves számot tárcsáz, örökösen elhagyja az ernyőjét vagy a táskáját, messziről vissza kell mennie érte, kutakodik a zsebeiben, a roppant serviette-ben, a töméntelen mennyiségű irat, papíros, titokzatos okmányok között, számos notesza van, ám egyikben sem akad rá a keresett névre, kiejti, elszórja a pénzét, s nem engedi, hogy én szedjem össze, maga hajlong le nehézkesen, hibásan címezi a leveleit, és kevés bélyeget ragaszt föl, elfelejti, milyen halaszthatatlan ügyben sietett ide vagy oda, s csak órák múlva, egészen másutt ugrik be emlékezetébe, kezdhetjük újból stb. stb. — megannyi üresjárat. A mai napunkat azzal töltöttük hirtelen eszébe ötlik, valami ösz- szeget elmulasztott valami bankba eljuttatni, ugyanis hétfőn egy váltója fut majd be, sürgősen, határidőre kifizetendő, ő azonban akkor már vidéken lesz. Ezt elküldhetné utalványon, netán táviratilag vagy csőpostán, de sima borítékban is megkapják addig, sőt, akár Cler- mont-ból, onnét se kési el a lejáratot. Még kézenfekvőbb, ha átadja nekem, hiszen a pénze megvolt rá, s én személyesen vinném be — latolgatta is jó háromnegyed óráig e verziót, ám hiába ajánlottam fel igazán szívesen a segítségem, elvetette. Nyilván nem abban kételkedik, rám bízhatja-e az aligha túl jelentős summát, csupán hogy el fogom és tudom-e rendben intézni. Ehelyett az irodájában kilenctől délig egy levélen kotlik a banknak, hússzor eltépi és újrafogalmazza, s mire nagy sokára megszületik, kiderül; elhibázta a keltezést, erre megint szétszaggatja apró ficnikre, folyvást „un moment, une minute”, nyugtatgat rögtön indulhatunk. Végül mégsem fejezte be, átjöttünk ebbe a kávéházba, ismét elővette; az egész nem több három sornál, hogy itt van ennyi meg ennyi frank a holnapután beérkező s esedékes váltójára. Én közben föl a PEN-be, megfürödtem, megborotválkoztam, átöltöztem, és visz- sza a Belle Ferronniere-be. Akkorra kész a levél, de így sem igen tetszik neki, nézegeti, silabi- zálja, hümmög, elégedetlenül. Fizet, s mindketten el, rossz busz, újabb busz, a szokott módon és tempóban, ám még most sem a bankba, hanem egy másik kávéházba, ott szándékszik letenni az aktatáskáját, míg végzünk a dolgunkkal. Aminek semmi értelme mert az a kávéház jó távol esik a miénktől, a banktól szintén, és a táskáját már úgyis én cipelem, de őszerinte csakis ott van megbízható helyen. Na jó, a fő, hogy beadta, a pincérnek hatszor a lelkére köti, nagyon-nagyon vigyázzanak reá, rendkívül fontos, pótolhatatlan dokumentumokat tartalmaz, s ő majd estefelé vagy tán már korábban, de legkésőbb nyolc és kilenc közt okvetlen érte jön. Ismét metró, nem részletezem további bolyongásainkat, s més húsz lépésre a célunktól se talál oda, keringünk reménytelen. Végre két hosszú óra múltán ott vagyunk, a bank azonban Jóska ámuló el- szörnyedésére, má’’ zárva, sőt, kiderül, szombat lévén ma ki se nyitott. A levelet tehát kénytelen a portán hagyni, ám hiába keresgéli megszámlálhatatlan zsebeiben egyre izgatottabban, nincs és nincs — persze, csap homlokára, hiszen a táskájában maradt. Istenem, édes jó istenkém. Mit tehetünk, vissza a kávéházba, pénzváltás hogy legyen aprója borravalóra a portásnak, rossz autóbusz, messze a külvárosba vivő metró, ahol már kibukkan a felszínre, jaj, jaj, jaj. jaj, jaj. Aztán késő délután megint a bank, s a közönyös, komótosan falatozó portásnak háromszor felolvassa, ami a levélben úgyis benne van, és így tovább, és így tovább. Kedvesem, a fentiek nevetségesen hangozhatnak, de hidd el, legkevésbé se túlzók, sőt, erősen rövidítek, tömörítek, Tacitus hozzám képest bőbeszédű fecsegő, mert lehetetlen apróra elmondani mind a félreértéseket s kalandokat, akadályokat és buktatókat, orv csapdákat s hálókat, melyekbe bácsikám napi rendes tevékenysége, mozgása, útjai során folytonosan és szükségszerűen belekeveredik. Ám közben a földalattin, buszon, taxin, sétáinkon, még sebes nyar- galásainkon is Jóska a legsúlyosabb témákkal birkózik, családunk korunk és a lét fő problémáival.. Kifejti, miféle mentális típus volt apám, aztán evvel szemben ő, a két fia, korán elhunyt felesége, na meg én, szerinte mit örököltem és mennyiben ütök el szüleimtől, meglepő emberismeretről adva tanúságot, valóban szinte a vesénkbe, sorsunkba lát, érez rá a lényegre. Vagy, hogy mért terjed rohamosan a homoszexualitás az egész földkerekségen, s ehhez kapcsolódva a nőkérdés a századfordulón és most, Nyugaton s nálunk Közép-Európában. Azonkívül’ Freud mélylélektani eredményei bár túlzásai itt-ott vitathatók, milyen megsemmisítőén cáfolják és zúzzák szét Nietzschét, akit ugyan sokan elmondtak csirkefogónak, de tudományos módszerességgel először ő szándékszik ezt bebizonyítani, a nemrég nagyjából már föl is vázolt tanulmányában. El itől világirodalmi rangú remekmű Az ember tragédiája, sajnos nincs hasonértékű idegen nj'elvű fordítása: számos okból s kizárásos alapon magát érzi erre leghivatottabbnak évek óta dolgozik rajta. És miéri abszurdan elhibázott a marxista materializmus, azt is ki fogja mutatni egy aránylag rövid, frappáns dolgozatában, amire negyven esztendeje készül, két láda anyagot gyűjtött össze hozzá. Ez értekezéséi azonban — nem vall különösebb tájékozottságra — Magyarországon kívánja megjelentetni, mivel idekinn a francia kommunisták úgyis meggátolnák, ővele pedig talán rövid úton végeznének is (!?) etc. etc. Befejezem, és majd otthon folytatom. Rengeteg másról beszámolhattam volna, de hát ezúttal Párizsban Jóska a legizgalmasabb élményem. Millió csók, a családnak is, stb. C. Takáts Gyula: Mézöntő Jött a néma szó ... A könnyű dal. Acélt hozott és kötelet. Egy angyal hozta fényes szárnyain s megállt a szőlöskert felett. A hamvashúsú zöld magok És átszóltak a körtefák gyökérig meghajoltak, a szomszéd asszonyokak ... Ezer tavacska nyílt a hegybe. A gálicos kutak vibráló párát permetezve fújták az égre-dőlt utat és lett a hegyben nagy csuda: akár egy dallal gyöngyözött madár elindult fölfelé a mandula. A prés aljába bújt. Köréje szállt a kert s a kék szüret megcsordult odafent... Az öblök fényes, nagy sajtárjai az égi musttól kezdtek forrani s midőn csordult a sok edény, hajót hozott epv csónakos-legény. A szőlős táj, mint tág. lépes keret fölitta mind a mézöntő eget... S az angyal lábait megint a fölnyílt kék kutakba mosta s kinyitva könnyű szárnyait elszállt a felhős nádasokba. Kisfiú asztalnál Huh István: Eszter Eszter ne csüggedj Eszter Eszter ne csüggedj Eszter Eszter ne csüggedj ne csüggedj ne csüggedj A hétköznap nem ünnep Hisz az ünnep sem ünnep nem ünnep nem ünnep Eszter Eszter ne csüggedj Eszter Eszter ne csüggedj ne csüggedj ne csüggedj A Vasárnap sem ünnep Az életünk sem ünnep nem ünnep nem ünnep Hatvani Dániel: mmmmammmrnmmmmmamammmmmmmmKmmmmmmmmmamm Költözés előtt Aznap délután, hogy átvette a szövetkezeti lakáskiutalást, két üveg borai állított haza. Megfényesedett hangulatára először a vacsora kezdetekor vetődött csöppnyi árnyék, amikor Edit ezt mondta: — Elég lett volna egy üveggel is. Sok kiadásunk lesz most. — Első önálló lakásunkat se ünnepeljük meg? — kérdezte méltatlankodva, s a konyhaasztal fiókjában a piros nyelű dugóhúzó után matatott. Ujjai báván tévelyegtek a söröskupakok, dróttekercsek smirglipápírok dzsungelében. Az asszony, látva a keresgélést kiperdült a spájzba, s a legfelső polcról leemelte a dugóhúzót. — Te tetted oda — mondta szemrehányóan. — Mindent elfelejtesz — De azt a három évet, amit anyádékkal együtt leéltünk, azt soha. Edit nem szólt. Kenyeret szelt mindhármójuknak. Péterke az asztal végén már a grillcsirke egyik húsosabb barabját majszolgatta, s ötéves életének érzékeny idegszálaival riadtan mérlegelte a közelgő családi vihar esélyeit. A viharfelhőket azonban, leginkább a bor segítségével, sikerült eloszlatni. Editnek különösen a hárslevelű ízlett. Barna szemein csipetnyi csillogás terült szét. Az előszobából behallatszott az anyós élénk csoszogása, hiszterizá- ló ajtónyitogatása. —• Te ne szólj semmit — mondta Edit. — Majd én mindent előkészítek. .. — Azt, hogy visszük a bútorokat is — állt meg a falat a férj szájában. — Igen, azt is — mondta az asz- -szony zavartan. A második üveg bornak a fele megmaradt. Edit fogta a lapos tálcát, és vitte a spájzba. Péterke is bement a nagyszobába Matchbox-autóival játszani. Néhány pillanat múlva a konyhába behallatszott az anyós ingerült hangja: — Minek mentek el? Annyira nem jó itt? — Ugyan, anyukám, magad is láthatod, hogy ez így nem mehet. .. Ez Edit volt. A hang eltávolodott, kusza foszlányokká esett szét. Az anyós szavai azonban fölébe kerekedtek a hangtörmeléknek: — ... A bútort nem viszitek sehová. — Dehát azt mondtad, nekem vetted. — Persze, hogy neked. Ide! Nem pedig mindenféle ^francos házgyári kalitkába. — Ti úgysem használjátok...
