Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-15 / 39. szám
1986. FEBRUÁR 15. Irodalom» művészet 9 Csorba Győző: Virrasztó Nyugodtabban idézhetek, s hűbben jegyezhetek le ezt-azt, mit az emlékezet méltat emlékezetre, Messziről autók zaja, közelről méla tücskök, mélyük az árok-éjszaka, szór a hold színezüstöt. például egy-egy szót, amely (hisz télbe tart az ember, s jég fonja be tüskéivel) átjárta jó meleggel Mind zavartabban kapkodok, hogy több nyomom maradjon de viaszból a nappalok: bennük alig marad nyom. vagy egy-egy lágy tekintetet, mely, míg félelmem áradt, rámcsillant, megdédelgeiett, s tudtam: nem tört vet - ágyat. Megbízhatóbbak éjeim: a feneklett világban föltámadnak reményeim, jobban megáll a lábam. S reggelre úgy indulhatok, mint aki biztosabbra rajzolt egy szétmázolt lapot, bogy az időnek adja. Schaár Erzsébet: Névérek Deák Mór; Kút az évek csak múlnak múlnak nincsen már fénye a múltnak a jövő kúttá mélyül az évek kútba hullnak sose maradtam kívül csak mint a vízbefúltak hajamban hínár béka éveim hordaléka gyerekként megdermedtem valaki jár a kútra ráhajol újra s újra mi lesz ha visszaretten? Győri László: Váza Az idő a mindenségbe téve, hűvös, friss vizébe. A mindenség meglökődik, csattanva szétfröcskölődik. Cserepeit illeszt géljük, összeforr-e, nézegetjük, de végtére kidobódik, a semmibe hajítódik. kék ibrikben megaltatott tej volt a reggeli, édes vajjal megkent barna kenyérrel. És méz is volt a stájer asztalon... Egyszer el kellett mennem a Linuskához, családi hírnök, hogy jöjjön el valami rendkívüli munkát elvégezni. Kilincsbe akadt pongyola lehetett? Télikabát, amelyen a szezon kezdetekor fedezték fel a molyrágást, és sürgősen meg kellett stoppolni? Elszakadt ünnepi abrosz, ami helyett lehetetlen volt másikat használni Katalin-napon? Ez se derül már ki soha. Egy gazdag szíjgyártócsalád nagy Fő utcai házában lakott a Linuska, de hátul, majdnem a fáskamra mellett, kis szobában, sötét, felül üveges, vásott barna ajtó mögött. Amikor némi kaparászás és szólongatás után tétován benyitottam, mert a kétszeri kopogtatásra nem felelt, riadtan ugrottam vissza. Linuska, az úri házak vallásos, jómodorú, derűs és alázatos alkalmazottja hason feküdt az ágyán, barnás-ősz haja elterült a gyűrött vánkoson, kezével az ágy fehér vasrácsát fogta, ijesztő nyújtózkodással, es hangosan, leírhatatlan szavakkal átkozta a világot. Nem vett észre. Igyekeztem ezt a küldetést elfelejteni, de nem tudtam elfelejteni, és a gyönyörű Linuska-élmény, legmagasabb csúcsán a rendszeres karácsony délutáni látogatásával és a meghatott ajándékcserével, valahogy elromlott. .. S két vagy három házzal feljebb, jól tudom, ugye. volt az egyemeletes szerzetesrend ház, amelynek egyik ifjú lakója rakoncátlan huszonhat éves pap, az ablakból virágcsokrot dobott a Kosa Baby elé, aki tanítónő volt, néhány hónapja végezle a líceumot, és éppen az iskolába ment. Róbert atyának hívták a papot. — Rafael atyának. — Róbert atyának. — Dehogyis... — Jó... A Sznetits Lujza néninek pedig pontosan ott volt a trafikja, ahol ma az OTP-nek van a bejárata. — Meghalt, most három éve, nyolcvanéves korában. — A Hahn pék pedig. . . — A fia miniszter vagy tanácselnök, vagy államtitkár, vagy ilyesvalakinek a helyettese. — Látom, hogy a két Horváth néni vendéglőjének a helyén vasbeton halászcsárda van. Az egyetlen, ami megmaradt a régi házból. egy kapuoszlop. Ma jelzőkének használják, hogy a halászcsárda elé kanyarodó, de még inkább, hogy a távozó autók bele ne forduljanak a Dunába. A két Horváth néniről, ikertestvérek Voltak, senki sem tudta, hogy melyik másik. Hatvan, hetven éves szőke fejüket, rajta az örökös sötétszürke kötött sapkával, csak a vendéglőjüket övező s egészen a konyhaajtóig futó szőlőlugas nagy levelei közül dugták ki néhány pillanatra, ha szükségesnek látszott személyesen tárgyalni valamely kényes rendelés ügyében vagy — ritkábban — a fogadó manzárd vendégszobájának átmeneti bérbevétele miatt, aminek az okáról a szemérmes és erényes Horváth nénik tudni se akartak. Egyetlen személyzetük szolgált ki. a nyurga, vörös hajú agglegény Tóni. vajon él-e még? — Él, de már nagyon öreg, alig vonszolja magát, nincsen senkije. . De miért csak ezek a régi-régi dolgok, elbontott házak és elmúlt emberek érdekelnek téged? — öregszem, anyám. összeállítottá: Rekasy Ildikó emmi se fontos. — Ezt a nagyapám mondja, csak úgy, magamagának, miközben sakkozni tanít. Tíz éves vagyok. Apám börtönben ül vélt igazáért, anyám az öcsémmel Miskolcon lakik valami pasassal, engem ideiglenesen a nagyapámék nevelnek. Nagyanyám hímez, vagy varr a sarokban, az ablak mellett. Nem nagy lakás. Valaha tágasabb volt: három szoba cselédszobával, ahogy dukál egy reménybeli nagyságos úrnak; de lakót vettek bele a nagyapámék negyvenkilencben, aztán a lakó elvett két szobát, a cselédszobából meg konyhát és fürdőszobát csináltatott magának. Történelem, ha tetszik, ha nem. — A paraszt csak egyet léphet, egyenesen előre. De ütnie csak oldalt szabad. Srévizavé. A nagyapám sakkozni tanít. Kevés a haja, az is vékony, seszinű szőke, de a borostája már félnaposán is nagyon szúr. Szeretem nézni, ahogy borotválkozik. Sokáig pacsmagolja magát a pamaccsal, grimaszol a tükörben. bal kezével kifeszíti az arcbőrét. Muris. A borotvapengéit maga élesíti egy ördöngős, fekete — nikkel szerkezettel. Nagyritkán megengedi, hogy én kezeljem a masinát. Olyankor befogom a pengét a tokba, tolom-húzom a szánt, ahogy tőle láttam. Harminc oda-vissza mozdulat után elfordítom a három színű fenőkövet a zöld oldaláról, jön a piros kő, újabb harminc húzás-vonás, aztán a fekete oldal — vagy nein így van a sorrend? Nem tudom már. Ha nagyritkán felsórtette a bőrét, timsót rakott rá. — Minden seb beheged idővel — magyarázza, és megtol egy sakkfigurát. __ Na, persze! — dohog a n agyanyám az ablak alól. — Olyan a bőre, mint egy rinocéroszé. Nincs igaza a nagyanyáimnak. A nagyapám bőre vékony, sápatag. tele fekete miteszerekkel és kis piros vér bogyókkal. Szerettem hozzá odafeküdni az ágyába. Éjjel idegen, savanyú szaga volt, nem olyan, mint a nappali. Jobban szerettem azt az idegen, savanyú szagát.- Meg azt is szerettem, ahogy a pokróca szúrt. Lószőr pokrócokkal takar ódzott. Mindig kettővel. Nyáron is, télen is. — A csikóval lépj! — mutatja. — Ne oda. A keze szőrös, az ujjai vékonyak, csontosak. Jobb kezének mutató és középső ujja sárga a nikotintól. — Sokat bagózol — mondom neki, ismételve a nagyanyámat. — Most megint a lóval! — mutatja. — Ügy. Oda. Látod? Megint mattot adtál, titoknokom. Ha jó kedve volt, így nevezed: a titoknokának. Megsimogatta a fejemet, felállt a kisasztaltól. — Aztán egy szót se! — hunyorított. — Senkinek! — Mondd el! — noszogattam hízelkedve. Próbáltam közelebb húzódni hozzá a lószőr pokrócok alatt. — Mondd el a titkodat, nagypapi! — Eredj az ágyadba! — mordul rám hirtelen haraggal. Nem volt ágyam. Esténként kihúztuk a nagy, bordó rekamiéjá- nak az ágyneműs fiókját, abban aludtam. A fejem fölött sötéten ketyegve mérte az időt az ingaóra. Minden nap délutánján elment hazulról. Hosszan, ráérősen öltözködött. Viseletes, szürke öltöny a békeidőkből, fehér ing mandzsettagombbal, nyakkendő amerikai csomagból, valami Piriéktől. Amíg apám börtönben volt, ezek a Piri- ék nekem is küldtek dolgokat az IKKA-n keresztül. Teddybeer kis- bundát, bársonynadrágot, keserű csokit. Akkoriban loptam egy mandarint a nagycsarnokban. — Nagyságos asszony! — szólt a kofa a nagyanyám után. — A kisfiú elvett egy gyümölcsöt. A nagyanyám kishíján elájult. — Teszed vissza rögtön? Úristen, micsoda szégyen! Visszatettem, pedig már érezni véltem az ízét a számban. De nem ez a fontos. Nem ez a mandarin. Valamit el akartam mondani a nagyapámról. Valami fontosat, lényegeset. Valaminek kell maradnia egy ember után. Ezerkilenc- százkettőben született, Szentgott- hárdon. Az apja állomásfőnök volt, az anyja háztartásbeli, ahogy ma mondanák. Nagyapám egyetlen gyerek. Fényes jövőt jósoltak neki. De a fényes jövő helyett csak a háborúk jöttek, egyik a másik után. Nagyapámból vámhivatalnok lett, aztán negyvenkilencben adminisztrátor egy ronda gyárban. Egyszer oda is bevitt magával. Akkor láttam először ad- reszhoffert. Én legalábbis, ki tudja, miért, de így neveztem el magamban a pátemosztert. Nem mertem beszállni. Csodáltam az én bátor nagyapámat, aki belépett a mozgó szerkentyűbe, és lassan eltűnt előlem. Előbb a feje, aztán a törzse, végül a lába. Reszketve vártam, mikor tűnik fel a lift másik oldalán, tótágast állva. Ügy képzeltem, odafenn megfordul a liftkabin, és aki benne marad, kézen állva jön lefelé. De nem így volt. A talpán állva bukkant fel ismét. Előbb a cipője jelent meg, aztán a nadrágja szár:.-, jól ismertem azt a szürke öltönyét. Nem volt másik neki. Kilépett a liftből, kézen fogott. — Na jól van, gyerünk a lépcsőn, titoknokom. Az egyik kollégájától egy igazi fejhallgatót kaptam örökbe. — Hetvenöt menet papírtekercsen, dióda, antenna, földelés, és bejön a Kossuth adó! De nem jött be. Órákig ültem a szoba közepén az asztal alatt, a fülem elzsibbadt a fülhallgató tányéra alatt, de semmi. — Na, zenél már? — kérdi a nagyapám. Az előszobái kisszekrény előtt kifényesítette a cipőjét — soha nem értettem, mit kell azon az amúgyis fényes cipőn fényesíteni —, fejébe nyomta a puhakalapját, és elment hazulról. Minden délután másfél órát volt oda. — Dilis! — legyintett a nagyanyám. — A Gyöngyszembe megy, pedig itthon sokkal olcsóbb a kávé. A Gyöngyszem az egy eszpresz- szó a Tolbuhin körúton, megvan ma is. Bementem oda nemrégiben. — Kérek egy számpiát, kisasz- szony, drága! — próbálgattam a nagyapám hanghordozását. — Hogy mit? Mit parancsol? — A kisasszonynak fogalma sem volt, mi az a szimpla kávé. pedig a nagyapám minden délután megivott a Gyöngyszemben egy szimplát. Egyszer oda is elvitt magával. A pianínónál egy rémesen kifestett, öreg zongoristanő énekelt: — Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém! Nincs egyebem, csak a remény, csak a remény, a remény! — Egy szimplát, kisasszony, drága, az unokámnak meg egy dobost! Majszoltam a tortát, és figyeltem, talán itt lesz a titok a cigarettafüstben. az üveglapé, kerek asztalok alatt, vagy a ruhatárban, ahová beakasztottuk a kabátjainkat. De nem volt semmi. Sehol. — Egyszer elindítottam egy vonatot — meséli, és megtol egy sakkfigurát megint. — Elloptam a sípját a Stimmel vasutasnak. Nagyon elrakott érte az apám. Hiába mondtam, hogy csak fél perccel hamarább indult el az a vonat. Fél perc éppen elég arra, hogy valaki örökre lekéssen. Na, üsd le a királynőmet, aztán adj sakkot a fehér futóval. Hétvégeken odaadta a hetijegyét, villamosozni. __ Menj csak, titoknok, láss világot! E gyszer eltévedtem. Késő este volt, mire hazajutottam. Akkora pofont adott, hogy nekizuhantam az ajtófélfának tőle és leestem a küszöbre. — Minek jöttél haza? — üvöltött magából kikelve. — Tovább kellett volna menned! — Ugyan, hová ment volna? — dohogott a nagyanyám. — Bolond vagy?-------------- olond volt. — Ezt már a nagyanyám meséli. — Mindig szeretett volna magának egy Topolínót. Topolínóval Abbáziába! Bolond dolgai voltak. — És még? — tudakolom. — Még mit csinált? — Nem csinált az semmit! — legyint a nagyanyám. __ Nem volt ő semmilyen se . Lúdtalpbetétje volt meg egy lupéja a bélyegekhez. Azokat szerette. A bélyegeket. Erre emlékszem. — No, nézd csak! — dünnyög az íróasztalánál, s egy zöld bélyeget óvatosan csipeszbe fogva felém fordul, szemén a lupéval. — Abbázia ! Aztán meghalt. Volt egy szép pecsétgyűrűje. A követ elvesztette belőle valahol, a helyét beöntette arannyal. Hét és fél gramm volt a súlya a gyűrűnek. Tudom, mert a halálos ágyán nekem adta, én meg, alig hogy meghalt, eladtam a gyűrűt a Bizományiban. s Horváth Péter: A titok Tihanyi Lajos; Női arckép Csók István: Tulipános láda
