Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

8

Irodalom, művészet

1986. FEBRUÁR 15.

X" Veszélyesen élni

eszélyesen élni, de hogyan? — kérdezte magától Bogosi, aki két hónapja a Magyar Állam Vasutaknál (veszélyes üzem), mint bérszámfejtő-segéd ténykedett. Havonta kétszer, vagyis a bérfizetéskor szinte körülkerítették a méternél is hosszabb számfejtő ívek. „Ilyenkor magam vagyok egy Laookoon-szoborcso- port” — szokta volt barátainak mesélni.

Ültek szemközt kolléganőjével, s diktálták egymásnak Pécstől— Pusztaszabolcsig a mozdonyvezetők, kalauzok, 6arusok és egyéb vasúti lények illetményeit. Az első időben képtelen volt normális számokat kanyarítani mivel már félóra elteltével begörcsöltek ujjperecéi. — Vagy megszokja, vagy megszökik — viháncolt Bogosi küszködését látva Aladár, a hatvanéves irodafőnök, akinek csontkeretes szemüvege vastag ezüstláncon lógott a nyakában. Aladár és Frédi bácsi, a nyugdíj előtt álló könyvelő folyton cukkolták- marták egymást, mintha csak egymáson igyekeztek volna megtorolni, hogy annak idején mindketten megrekedtek a hivatal gyomrában. Bogosi hamarosan Frédi bá’ legfőbb bizalmasává lépett, elő, hiszen volt gusztusa az orrát, fülét vakarászó öregúrral szalonnázni. Az igazsághoz (és e gusztus előtörténetéhez) tartozik, hogy a húsos háziszalonnát és a hagymát mindig a könyvelő szerezte be, a bérsegédnek, ahogy Bogosit az öreg nevezte, csak a friss kenyérről kellett gondoskodnia.

Frédi bá’ az egyik legeredetibb díszpéldánya volt az ifjú bérsegéd ember-rezervátumának. Kimért lajhárságához szőrös arc. csipákat sejtető kialvatlan tekintet társult. .. gyűrött, zsírpettyes koszszürke öltönye, orra végére buktatott szemüvege valami hallatlan pimaszságot kölcsönzött megjelenésének. Normál, panel-családi élete mellett, amelynek talpköve a több évtizedes könyvelői munka volt, városszéli tanyáján disznót hizlalt, libát tömött, sarabolt (hogy ez utóbbi micsoda, arról Bogosinak fogalma sem volt, de illetlennek tartotta megkérdezni), Frédi, a könyvelőművész maga volt a megtestesült anakronizmus, ma is a bérsegéd előtt a kép: kopott csi- novnyik-farmer. amint az asztalon eltehénkedve szalonnázik.

Bogosi szülei, rokonai és egyéb jóakarói tanácsára került a MÁV- hoz. Mivel megnősült, hangzott az ukáz, ideje hát megkomolyodnia, s feladni lézengő hivatalait. (Az- elmúlt esztendőkben többek között újságkihordóként, színi díszítőként, tejüzemi éjszakai _ rakodóként múlatta a drága időt.) Kezdetben talán ő bízott benne, hogy megkomolyodik, sőt akarta is ezt —, ma már csak röhög, akkori magán —, no meg egy kicsit el is hitte, hogy a HIVATAL szent és tiszteletet érdemlő dolog. „Állampolgár akartam lenni” — fogalmazta meg egykori énjének motivációit egy későbbi önéletrajzában. Mindeközben (tudat alatt) bevallatlanul reménykedett, hogy házassága hamarosan összeomlik. („Ez egy kártyavár, néhány hónap és elválnak” — kedélyeskedett alkoholista sógora Bogosi atyjának az esküvői asztalnál.) Dehát erről egyelőre szó sem volt. „Az idő nekünk dolgozik — ellenem mondhatta volna asszonyának ihletett pillanatában, ha az ilyen, és ehhez hasonló kifinomult megállapításokra a pergő évek időt hagynak.

„Veszélyesen élni” — sóhajtott fel Bogosi, és (látszólag) kiegyensúlyozott nyugalommal süllyedt vissza aktái rengetegébe. ZÖLDESKÉK, SÖS TENGER. SZÁGULDÓN EGY VITORLÁS, FESZÜLŐ IZMOK. NAPBARNÍTOTTÁ BŐR. TALÁN EGY Nő (VÖRÖS? SZŐKE? KÉK?) FOGREKLÁM MOSOLLYAL, ÉS OLYAN SZERELEMMEL, MINT A FILMEKEN. OLYAN ÉLET, AMELY AZ UTAZÁSI PROSPEKTUSOK SZÍNES LAPJAIBÓL VILLAN ELŐ, BÖNGÉSZNI AZ ÉLVEZETEK KÖZÖTT. ORSZÁGRÓL ORSZÁGRA LŐDÖRÖGNI, KALANDORKODNI MINT EGY REJTŐ-FIGURA. VAGY KASSÁK LAJOSKÉNT ELGYALOGOLNI PÁRIZSBA — „Bogosi »némelykor szó se róla, meglengette magában az anarchia fekete zászlaját. Ki - vált kocsmák mélyén, jótékony mételyében, éjszakai szertelen ivászatok ködös dzsungelében, önemésztő bulikon, ahol láda sörben lehetett fogadni Salinger-könyv- címekre, egydimenziós emberkék előtt Marcusét citálni.

Hivatali kukacoskodása közben hívták egy alkalommal telefonhoz: fekete női hang a helyi lap szerkesztőségéből, foglalkozása riporter. . . Óh, veszélyesen élni, átváltozni valaki mássá., én-nélkül, szabadon, ha lehetne, óh, ha lehetne. .. dudolászta önfeledten a bérsegéd. Bogosa, mint költő lenne érdekes a költészet napi számban, szóval interjú arról, hogy mi is a költészet célja Bogosi felfogáséban. meg ilyesmi Bogosinak bizsergető volt megtudnia hízelgőén hízelgő, hogy őrá, mint költőre kíváncsiak. „Én. mint költő. . .. merőben új. de nem kellemetlen, végtére is egy újszülöttnek minden költő új. .— zárta le magában a morfondírozást. „Ha azt vesszük, költő vagyok, vagy mi a fene!” és valóban: Bogosi versei olykor helyet kaptak itt-ott-amott. de eddig sem őt nem vették túl komolyan, sem ő nem vette komolyan a hivatást. De most már nincs mese! „Erezd magad kinevezve költőkém” — iitögette képzeletben egymáshoz hirtelen kinőtt pegazusszárn.vait. „Leadjuk azt az interjút, mint a pinty!”

_ És miről fogom felismerni?

— kérdezte a telefonban a riporternő. miután sikerült megállapodniuk a találka helyében cs időpontjában.

— Majd viszek magammal valamit. . . — mondjuk egy József Attila összest — szólt Bogosi a lehető legnagyobb komolyságot színlelve.

A szupermarketben beszerezte a szükségesnek vélt „kétdekás” barackpálinkát („hátha szereti a piát. . .”), és várakozó állásba helyezkedett. kezében a papírkötésű Attilával. Lassan besötétedett, de a nő csak nem akart jönni. „Átvert a bestia” — sziszegte- a költő, és elindult hazafelé. Bedobott egy decit a barackból („mar úgysem jön”), bekapcsolta a magnót, majd ledobta magát a nyikoi- gó heverőre, amely egy század- eleji legénybútor kiérdemesült relikviájaként szolgálta a bérsegéd és asszonya éji nyugalmát. Pink Floyd uralta a szobát, s Bogosi szemei mögé, hasonlóképpen a platóni barlang falának árnyaihoz, lassan beúsztak a veszélyes élet kellemmel borzongató képsorai: SZÖKÉS IF VARÁBÓL, VÉGELÁTHATATLAN AUTÓÚT A GRAND CANONBAN. A ZÖLDESKÉK TENGER MÉG MINDIG ÉS ÚJRA AZTÁN A VÖRÖSESSZŐKE KÉK REKLÁMFEJ. DE MOST FURÁN, GOLYÓSTOLL- BAJUSSZAL. KILYUKASZTOTT PAPÍR SZEMEKKEL — „Még a fantáziám is röghözkötött — gondolta a bérsegédi tollnok kétségbeesve — „mindenem másé”.

söngetés riasztotta. A kleopátrafejű. nő. „Zs., aki a főiskolán maga volt a megtestesült .jelentéktelenség, újságíró lett?!. . ." —

húzta el a száját Bogosi nője. Bogosi Bélát, a fiatal költőt kereste. — Már azt hittem. átvert — hebegte zavarában az újdonsült titán. — Ó. dehogy, csak közbejött a férjem — nyugtatta meg a riporternö. Miután Bogosi elszavalta, mit is jelent számára az írás, a vers „Csupán csak eszköz, út a totális kiteljesedéshez. lehetőség, amely talán elvisz a filozófiához” (hazudta), elfogyott a kevéske pálinka is. A tollnoknn viselkedéséből érződött, hogy elégedett az anyaggal. B. B. nvomta a sódert esztétika és morál elengedhetetlen átfedéseiről, jniközben (hátsó/ gondolatai pajzán. már-már erotikus hipotézisek felé csapongtak. Apához, férjhez méltatlan „felkavaró és illetlen" ötletek cikáztak agyában: „Hátha félreérti, különben is asz- szony, én meg fiatal férj vagyok. Béla, észnél légy, mert fuccsba megy a cikk!”

— Béluskám, hát maga kólló?

— kérdezte Mariska néni a számviteli osztály küldönc-mindenese.

— Miért nem mondta ezt eddig, hiszen én imádom a szép verseket. Mondjon el egyet... — kérlelte a leleplezett Bogosit. A költő először megillletődött, majd gondolkodóba esett de mindhiába: egyetlen verseménysét sem tudta kívülről. Elmondta hát Mariska néninek a Hortobágy poétáját.

— Bogosikám, gyerekem, az újságból kell megtudnom, hogy verselsz! — köpködte méltatlanságát szotyolával tárgyiasítva Bogosi felé Frédi bá' a helyi vasutascsapat MNK-meccsének szünetében. — Valamikor én is írtam, meg is jelentek műveim a Naplóban. — És milyen műfajban garázdálkodtál, Frédi bátyám? — jópofáskodott a költői bérnök.

llbeszéléseket, lírai kis életképeket firkáltam — merengett a könyvelő. — Aztán ahogy megnősültem, abba is maradt az egész. Nem való az írás családos embernek. Az asszony nem hagyott sohasem ’ nyugton, nemhogy írni. de újságot olvasni sem nagyon engedett. ..

„Te jó isten, én is így végzem. . .”

— gondolt bele az elkerülhetetlennek látszó sorsba Bogosi. Nehéz volt elképzelni az öregről, hogy valaha önálló gondolatai lehettek.

— Hagyd itt ezt a kócerájt, Bé- lus! — mondta a költő szemébe nézve a most is borostás könyvelő.

— Nem neked való ez — tette míg halkan hozzá.

„De mi való nekem?” — motyogta maga elé Bogosi, s látni vélte veszélyes életének szürkére satírozott, egyhangúan zakatoló moziját.

— Mondd meg, Frédi bá', hogy mi a kórság való nekem!? — kérdezte az öreget, de a kifutó csapatok üdvözlő tömeg morajában elveszett a hangja.

Tamás István;

Párbeszéd, az ágy szélén ülve

— A Gottwaldék mellett lakott az a vasutascsalád. Egyszer, vasárnap délután megállt a házuk előtt egy Topolino, akkoriban, legalábbis vidéken, ritkán látható új kisautó. Gondolkodtunk is rajta hogy miféle vagyonos, előkelő ismerőseik vagy rokonaik lehetnek a vasutasóknak. ..

— Nem a vasutasék laktak a Gottwaldék mellett, hanem volt köztük még egy ház, a Stärk suszteré.

— Amelyiken az a domború, címer formájú szürke cégtábla volt a férfi- és női cipővel? A házfalak közé szorult csőszerű, mély udvarban pedig a két vé- necske lány, folytonosan a kertben. kapával, gereblyével a kezükben, örök férjhezmenendők, asszon.yjelöltek, s az anyjuk, őszhajú, kövér öregasszony, a sötét konyhában, illatos-bűzös forró lábasok és fazekak között mindig megjegyezte, hogy a Mancikám, a Jolikám kérője majd az ünnepen nyilatkozik ?

— Persze. A szegény Stärk bá- csip edig sohasem szólt erről egy szól sem, mert tudta, hogy mindez hazugság, vagy anyai álom.

Csermig Tibor: Modellezők

Donkó László:

Téli folyónál

Szálkás a víz, jégszilánkot szurkai a híd körme alá, mintha a tél jéggé vásott törmelékét hordaná. . .

Nyárról ittfelejtett varsa befogja hűlő Naphalát, nem ráng, tudja, az a sorsa, s végleg megbékél alább.

Huzatos a halászkunyhó, érdes vendég most ott a szél,

hózápor leng, tovahulló, s hogy meghal a víz színén. . .

Ismerős kő, nyári rákok bazalt hűvös búvóhelye, zászlónak tűz jégvirágot, mintha azzal intene. . .

Készülődik a folyó már, téli álomba szenderül, hátán csak álom-hajó jár, s lassan az is elmerül. ..

Szenti Ernő:

Ellesett metaforák

Mondataim betűfogsoráról Letörölte a fényeket az alkony Növekedett akarásom példányszáma Álmaim jobbá ösztökélése Sok időt elvesz kötelességeimtől

Ittlétem bokra alatt

Fázósan didereg az érzéketlenség holdja

csak ült, és ragasztott meg kalapált.

— Aztán mi is lett velük?

— Mi?! Hát nem tudod? Elégették őket, az egész családot.

— Jóban voltak ők a Gottwal- dékkal?

— Hogyne lettek volna jóban. Negyven éve szomszédok. Gott- wald bácsi, az öreg kékfestő, minden este hat óra tájban, munka után. kiállt a kapuba. . .

— ... de csak az egyik fele volt kint, a másik belül maradt, úgy támaszkodott, előrehajolva, tehát a fele kék kötény itt, a fele ott, és türelmetlenül pislogott a szomszéd kapu felé, hogy mikor jön ki Ignác barátja egy szóra. Az egy szó másfél-két óra hosszat, a vacsoráig tartott. . . Ez a két iparoscsalád volt az utcánkban.

— Nem kettő volt. hanem három. Velük szemben, a mi házunk mellett, az ipartestület épületében albérletben lakott egy szabó is a feleségével.

—. Tehát három iparoscsalád. nem bánom. A szabóra nem nagyon emlékszem, pedig ezek szerint határos lehetett a hátsó udvarunk. ahová, igaz, kisgyerekkorban nem mehettem a csalánok meg az elvadult növényzet miatt. De mivelünk kissé messzi átellen- ben, a boltozatos, örökösen zárt fehérkapus, sokabJakú kőház, amelyik olyan titokzatos volt, telente az ablakpárkányokra rakodott magas hószegéllyel — annak a lakói ?

— Tolna megye régebbi alispánjának családja lakott benne tavasztól őszig. A legidősebb fiú, Ervin, ma főorvos valahol, a középső öngyilkos lett. a legkisebbik Kanadában. Az anyjuk már régen meghalt.

— Ugye. róla mesélték vagy pletykáztak, hogy kapcsolata volt egy tábornokkal? A tábornok Pesten lakott, szelíd, hűséges családfő, s valami birtokon találkozott minden hónapban az asszonnyal.

— Igaz is.. . de te ezt honnan tudod?

— Ott kuporogtam egy kisszé- ken a varrógép előtt, amikor Li- nuska, a jobb házakhoz bejáratos jókedvű varrónő, de legyünk őszintébbek, inkább csak foltozo- nő, magányos vénkisasszony, magas szárú gombos, fekete cipőpen, barna szvetterben. jobb kezének középső ujján hamis zöldköves gyűrűvel, mesélte. Még azt is tudom, hogy a tábornoknak Budán, a Bajvívó utcában volt a lakása.

— Tényleg. . . ez a Háború elején lehetett, te nyolc-kilenc éves voltál...

—■ A Linuska napja mindig ünnep volt, mert nagyon szerettem Fél nyolckor érkezett, körülbelül egy időben a tejesasszonnyal, s némi szabódós után ült le a reggelihez, mert az évtizedekkel korábban kialakult rend szerin; csak ebéd és vacsora járt neki a családi asztaloknál, így volt?

— így

— És kifogyhatatlanul mesélt mindenkiről, de főleg a Stauber mérnökékről, akik egyszer nyáron két hétre magukkal vitték Stájer- országba. mert arra a rövid időre se tudták nélkülözni a munkáját. Mindig Stájerországot mondott, s amikor később, diákkoromban, térképet kellett olvasni, először azt kerestem rajta, sokára derült csak ki, hogy nem is találhattam ezen a néven, Ausztriában kellett volna keresni. Stájerországban tejfölös eper és pöttyös

E

V

c