Szolnok Megyei Néplap, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
I 8 Irodalom» művészet 1986. JANUÁR 25. sarki kofánál kiválasztotta a legszebbik három almát. Fényesre subickolt jonatánalmák voltak. Kemények is, meg puhák is egy kicsit. Olyanok, akár a Hajnalszemű mellecskéi, a Jolié. Az almáról ez jutott eszébe mindig. S ha a leányra nézett, akkor az alma. Kivált, ha úgy felülről nézhette, amikor hajladozás közben meg-megnyilt kissé a blúz, s kibuggyant félig a gömbölyűség. Aki igazi gömbölyűt akar látni, az a Joli blúza alá nézzen. Az iskolában sem taníthatnák meg semmi másról jobban, mi az, hogy gömbölyű. — Nincs jobb az ízes jonatán- almánál, én mondom Jobb, mint a narancs. Legyen szerencsém máskor is, Frank úr — mondta a kofa, miközben gondosan egyenként zacskóba rakta az almát. Mióta rendszeres vásárló, és csak a legszebb darabokat veszi, külön kiszolgálásban van része, akár egy igazi úrnak. Az olyan ember, aki ekkora gondossággal válogatja ki a legpuccosabb, legszebb almákat, s nem harap rögtön beléjük, vagy nem rakja egyenként a piszkos zsebébe, az nem is lehet más, csak úr, Frank úr jelen esetben. Nem úgy, mint az építkezéseknél. Ott hol öregnek szólították, hol pedig Frank bácsinak. A su- hancok rendszerint azt mondták, hogy papa. öregkorára a pallé- rosmunkát felcserélte a raktárkezeléssel. Egész nap hagyják szanaszét a szerszámokat, és ne dög- lesszék bele a maltert a ládákba. Szép foglalkozás. Hiába, az ember hogyha megvénül, már csak ilyen jut neki. Vesződhet folyton a leányokkal, s szidhatja napszámra a suhancokat, hogy ne vihogtassák állandóan őket. Télen a feneküket ütik, hogy csak úgy porzik a va- telinos nadrág, nyáron pedig inkább a combjukat fogdossák, mintsem a lapát nyelét, fgy aztán csoda-e, ha kiabálás közben megmegakad rajtuk az öreg szeme is. Hát ha még mellesek is. Amikor a malterostargoncát megemelik, s nagy hirtelenül kiegyenesednek, a két bimbójuk úgy elkezd hegye- sedni, hogy lehetetlen meg nem látni. Ilyen huncut foglalkozás ez. Az almákat még egyszer megtörölte, kabátja ujjával subickolt egyet még rajtuk, örüljön nekik Joli, ha megjön. Ilyenkor már elkezdik a lapátok tisztogatását, s a targoncákat egymásra hordják. Ebben az évben lett hatvannégy éves, még ráhagytak neki a raktárban egypár évet, mielőtt nyugdíjazták. Ekkor gondolt arra, hogy jó lenne, ha volna valaki a háznál. Addig naponta eljárt az építkezéshez, megvolt a kosztja, az elfoglaltsága, s nem érezte annyira, hogy egyedül van. öreg agglegény maradt. Az almákat belerakta egy tányérba, s odatette az asztal közepére. Amikor Joli megérkezik, az első dolga az lesz, hogy elkezdi harapdálni. Rémesen szereti az almát. Faluról került a fővárosba, azért olyan almás. — Hallod-é, te Joli — mondta egy napon a leánynak, mikor már tudta, hogy nyugdíjazzák —, lakhatnál éppen nálam is, ott jobb helyen lennél, mint azon a leányszálláson. Legalább lenne, aki megfőzzön esténként. A lány előbb azt mondta, hogy nem nevetteti ki magát. Még azt találják mondani, hogy összeállt egy ilyen vénséggel. — Legalább nézd meg — egyezkedett az öreg. — Ott olyan helyed lesz, mint egy hercegnőnek. Ekkor volt Joli tizenkilenc éves. Ezelőtt egy fél évvel. Azóta ott lakik az öregnél. Előbb csak megnézte a lakást, s azt mondta, hogy gondolkodik. Szoba-konyhás, földszinti lakás volt, amúgy rendes. Nem volt benne nem tudom, milyen bútor, de megvolt minden, ami kell, s tiszta is volt. Arra a napra, amikorra ígérkezett az öreg Frank kisubickolt mindent, akár az almát szokta. Annál tényleg jobb volt, mint a leányszállás, amelyiket ideiglenesen rendeztek be egy sivár raktárban, a hirtelenül megszaporodott létszám miatt. Már építették azonban az újat — Jól van — mondotta végül Joli —, csak aztán rendesen viselkedjék. A fene egye meg. Nem elég baja az az embernek, hogy elmúlt már hatvannégy éves, hanem viJ selkediék ráadásul rendesen is, amikor azon kellene örülni, hogy ebben a korban rendetlenkedni is képes még. Nem is olyan egyszerű dolog ez. Először is: az ember állandóan olyan közelségben érzi egy ilyen tizenkilenc éves lány pattanásig feszülő cipóit, minthogyha most szedték volna ki a kemencéből. Teli van velük az egész szoba. Hol szemben cipó, hol oldalról cipó. Amikor vetkőzni kezd, akkor a ruhával együtt megemelkedik jó kétarasznyit a kombiné alja is, pedig amúgy sem hosszú. Ilyenkor látni lehet egészen a bugyogójáig. Amikor aztán magára húzza a hálóinget, s lehajol a lerángatott bugyiért, be lehet látni egészen a derekáig. Ilyenkor szinte kézbe vannak a cipók. Hát hogy viselkedjék rendesen az ember, még ha el is múlt hatvannégy éves. Egyik délután azon kapta rajta a leány, hogy erősen leskelődik. Máskor is látta, hogy nézi, amikor éppen vetkőzik, de hát ennyit még igazán csinálhat. Akkor délután meszet hordtak, s amikor hazament, a nagy lavórt odaállította a konyha közepére, hogy tetőtől talpig mossa le magát. Amikor végzett, s a szobába vezető ajtót kinyitotta, a kulcslyukkal egy magasságban ott guggolt az öreg Frank. — Nem szégyelli magát, maga vén kujon! — kiabált rá az öregre. — Nézni csak szabad ... morgolódott röstelkedve válaszul. — Hát már azt sem szabad? Harag azért nem lett belőle. — Olyan vagy, galambom, mint a hajnalszemű leány — mondogatta neki az öreg Frank. — Öröm, ha nézhet az ember. — Milyen az, hogyha valakinek hajnalszeme van, Frank papa? — kérdezte Joli mosogatás közben. — Felénk azt hívják hajnalszeműnek, aki már felébredt ugyan, de a tekintetében még ott lappang az álom. — Hát már a szemeim is nézegeti? — évődött vele a lány. — Ide figyelj, te hajnalszemű, mondok én neked valamit. Ha te felhánytorgatod azt is, hogy kíváncsiskodók reád, akkor vagy szent vagy, olyan nagy szent, amilyen még a Mária se volt, vagy pedig smucig. Ezért te engem ne gyalázzál, mert ettől még akár apostol is lehetek. Joli ilyenkor nagyokat nevetett, s rá-rácsapott az öreg kezére, ha nyúlkálni is próbált. — Nagy lator maga, Frank bácsi — mondotta, —, miért nem nősül meg, hogyha ilyen fiatal? — Mert nekem az olyan vénsé- gek, akik hozzám jönnének, az olyanok nem kellenek. Nekem csak olyan kéne, amilyen te vagy. Na. Akiknek mejjük is van, fenekük is van, s nincs tele gyűrődéssel a hasuk alja. Na. Olyan szép sima és feszes a hasukalja, mint a tied. — Hát azt maga honnan tudja, hogy milyen? — Meglestem, azt is. Na. — Ha tudtam volna, hogy maga ilyen leskelődős, nem mertem volna ideköltözni — mondotta nevetve a leány. fél év alatt az öreg Frank egészen megfiatalodott. Délcegen, egyenes testtartással kezdett járni, s naponta borotválkozott. Estére mindig bevásárolt mindent, a leány felírta szépen, hogy mit hozzon, s ment. Az almáról sohasem feledkezett meg, s időnként vett hozzá egy-egy búkét virágot is. A virágot is mindig ugyanattól az utcai árustól vette, akárcsak az almát, hogy engedje válogatni. Ha netán célzások érték, hogy ugyan bizony kinek viszi, titokzatosan mosolyogni kezdett. — Egy hajnalszemű leánynak — mondotta, s vágott hozzá a szemével. A virágárus úgy tartotta számon, mint a hajnalszemű leány jegyesét. — Na, hogy van a szép hajnalszemű menyecske, Frank úr? — Egy idő után már így kérdezte. — Kötöttem neki egy szép búzavirág-csokrot. Jó magának, Frank úr. Hogy maga milyen jól bírja? — Mindennek megvan a titka — felelte Frank — Szív kell csak hozzá, tapintás kell hozzá, s érzék a formák iránt. Azon a napon, amikor Frank azt a három szép kipucolt jonatánalmát vitte, Joli, a hajnalszemű leány, nem került haza, csak késő este. Az utóbbi hetekben máskor is jött később, de ilyen későn még soha. Az öreg Frank nyugtalan volt. Kiment többször is a legközelebbi sarokra, hogy vajon nem látja-e. Amikor végre hazajött, az almákra rá se nézett. Ilyen még nem fordult elő. — Alma — mutatta az asztalon az öreg, mert hátha nem látta meg. — Kell a fenének az almája — csattant fel a leány. — Hogy én milyen marha vagyok. Tudhattam volna, hogy ez lesz belőle. — Mi? — Az, hogy magával összeálltam. Hogy lefeküdtem egy ilyen vénségnek. Világ szégyenét csinált belőlem, hogy süllyedt volna el akkor, amikor idecsalogatott. A szekrényhez lépett, s elkezdett csomagolni. — Megbolondultál?! — bódult el az öreg Frank is. — Ki mondja ezt reád, hadd halljam? Azt halljam, hogy ki mondja! — Lajos! — fordult a szája sírásra. — Megtudta, hogy nem a rokonaimnál lakok. Eddig úgy tudta, hogy a bátyáméknál. Ugve, megmondtam azt is, hogy rendesen viselkedjék — szedegette ki egyenként a ruháit. — Hát nem volt ez neked elég rendes? — Nem hát — csapta be dühösen a szekrényajtót Joli. — Mert kukucskált is, meg nyúlkált is. — Jól van, na — ült le az öreg Frank —, jól van. Mondd meg, hogy hol találom meg azt a Lajost, s majd beszélek vele. — Maga csak ne beszéljen senkivel. Elmegyek, s kész. Akkor éjjel még maradt, de másnap visszaköltözött a szállásra. Amikor reggel öltözködni kezdett, nem volt már mérges. Inkább csak szomorú volt. — Nem kellett volna idejöjjek, Frank bácsi, most magának is csak bánatot okozok — mondta. — Hiszen nem volt maga rossz ember hozzám. Huncut volt s virgonc, de nem volt rossz. — Elmész hát, te hajnalszemű leány, itthagyod az öreg Frankot — ölelte magához. — Hadd nézPátkai Tivadar: Amióta az eszemet tudom, mindig az ablakhoz tapadt a homlokom, ha odakinn hullani kezdett a hó. Hogy miért van ez, nem tudom. Csak annyit tudok; jó, nagyon jó nekitámaszkodni a messzi hóesésnek. Legalábbis szemmel, de lélekkel is. Először azt gondoltam, hogy csak a gyereknépség és az ilyen magamfajta „széplelkek” tudnak lelkendezni a hulló hó láttán. így van ez másokkal is, tapasztalom, mert látom a szemközti lakótelep több tucatnyi ablakában. Még pár perc és gyermekricsaj szállingózik szemben a hóval fölfelé. Máris csikorognak a szánkótalpak a félcentis havon. Üjabb öt perc, s a cipősarkok erőszakos kopogása halk zenévé szelídült. A zelek meg még egyszer utoljára. Többet már úgysem fogok meglátni soha senkit Aznap este az öreg Frank nem tudott mit kezdeni magával. Délután sakkozni volt, de állandóan vesztett. Ott is hagyta 'hatkor. Elindult, hogy sétál egyet. Észre se vette, hogy ott megy el éppen az almásbódé előtt. Az almaárus .hangjára figyelt csak fel. — gyönyörű ma az almám — kezdte el mutogatni Franknak —, apróbb, mint szokott lenni, de akár mint a vaj. Még olyan friss volt az új helyzet, hogy zavarában egy kilót kért. Kezében a zacskó almával bement a közeli italboltba, s megivott egy korsó sört. A Mátyás téren találkozott egy ismerősével, akivel még Szajolban dolgozott együtt. Behívta egy fél deci rumra. Mikor megitták, a szajoli ember visszafizette, de ekkor egálba kerültek. így megint rendelt, de megint egálba kerültek. Az utolsó pohárban végre megállapodtak aszerint, hogy a szajoli embert 6 hívta meg. Az újabb kiegyenlítő rumra nem is kerülhetett sor, mert a szajoli rohant az állomásra. Az öreg Frank az almáival egyedül maradt ismét. Amikor kilépett az italboltból, a huzatos utca friss levegője elkezdte simogatni az arcát. Jól jött az a huzat Egy kicsit bizonytalan léptekkel, de elindult haza. Aztán eszébe jutott, hogy nem vett semmit vacsorára. A fene egye meg. Mégiscsak jobb az, ha van valaki a háznál. Meg kéne nősüljön. Mostanában annyiszor olvas olyasmit az újságban, hogy hatvanöt-hatvannyolc éves, magát jól bíró, nyugdíjjal, lakással rendelkező ember feleségül venne egy korban is hozzáillő, nyugalmat szerető élettársat. Jelige: „Késő ősz”, ő nincs is még, csak alig hatvanöt éves. nkább elpusztul. Pusztuljon el így egyedül, hördült fel macában, Lapos, tokás, ráncos képű vénasszonyok mellett? Soha. Inkább elpusztul. Észre se vette, hogy amint megy, hangosan beszél. — Hogy én állandóan azt a lefittyedt bőrű képit nézzem? Inkább elpusztulok. — Azér se engedem, hogy engem megvénissenek. — Elmentél, Hajnalszemű... Hát rossz voltam én hozzád, te Hajnalszemű? — Igaz, hogy mekukucskáta- lak... ez igaz. Az is igaz, hogy néha mehfoigftaak. IMehfogtam azokat a szép amáidát. — Most is viszek neked egy egész kilóal. Elmentél tőlem, de én akkor is viszek. — Az öreg Frankot nem lehet csak úgy mehvéniteni... Útközben gurulni kezdtek az almák. A sok markolászástól kiszakadt a zacskó feneke. Mire hazaért, nem volt már semmi a zacskóban. A konyhában az a kifényesített, három szép jonatánalma várta, melyeket az előző napon vásárolt. I hangok itt találkoznak, itt erősödnek föl a nyolcadik emelet körül. Nemsokára megjelenik az első házmester. Aztán a második, a harmadik. Ki seprűvel, ki lapáttal, ki sóval a kezében. Kezdődhet a természet bunkózása, gondolja a „széplélek”. Mindez idáig rendben is lenne. Elvégre ki engedheti meg magának, hogy maholnap derékig érő hóban gázoljon? Ám az én cipőmnek más véleménye is van erről. Mármint arról, hogy hóban jobb járni vagy sóban! Szóval serényen munkálkodnak a házmesterek lépcsőháztól lépcsőházig. Mi sem természetesebb, hiszen többek között ezért is kapják a lakást és a fizetést. Szakad a hó, harmadik órája állok az ablaknál. Az utcán a járművek és gyalogosok egyaránt úgy közlekednek, mint valami lassított filmen. A házmesterek fogyatkoztak. Az utóbbi órában hárman is „beadták” a derekukat a hónak. Már csak egyvalaki bírja szusszal. De amott, a két lakótömb között még nem jelent meg senki sem. Nem is fog, súgja egy belső hang, súgja a tapasztalat. Annál az egyszerű oknál fogva, mert az a hó SENKIFÖLDJE! Szaporodik a hó-senkiföldje országszerte. Lórincz László: A hajnalszemű lány jegyese Fiúportré Férfiarckép Kiss Benedek: Égi szarvas Irtáson mégha)szolt szarvas: a zene erdőbe fut. Fájó testét szép ravatalnak, avarnak ott vesse, ott. Zöld makogású lombok, Zöld tipegésü levél - hárfáját: a halott agancsot tépi, tépi a szél. Sétálj ötszáz métert egy járdán! Olyan, mintha sakktáblán sétálnál. Ebben a házban öregek lakhatnak, nem bírhatják már az üres lapátot sem. Amott beépítetlen telek, majd tavasszal lesz gazdája. Megint másutt; a nagyhírű vállalat irattárépülete; ide nem jutott csak adminisztráció, akiknek tényleg nem feladatuk a lapátolás. Még mindig esik. Itt már nem segíthet egy-két marék só! Emlékszem, volt idő, amikor a falumat másfél méteres hó szakította el a világtól; a kenyértől, a kórháztól. Igaz, akkor még hasas kemencében sütötték a kenyeret, két hétre valót általában. Néha- néha tévedt a faluba a pannonhalmi pék, hátán a fonott kosárral. Szülni sem mindenki a kórházba járt. Jó, hogy ma odajár minden anya! Emlékszem, a hó legrosszabb esetben is csak két napra zárta el a falut. Nem volt még a tájékon sem lánctalpas jármű. De volt hólapát. Nekem is, ötéves gyerekhez méretezett. És minden családban volt. Kettő, három, a családtagoktól függően. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem volt a hónak akkoriban senkiföldje. Volt, de közel sem akkora, mint manapság. A szél akkor is 80 km-es sebességgel hordta a havat. a A Volt idií... lesz idő...
