Szolnok Megyei Néplap, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
1986. JANUÁR 25 Irodalom, művészet 9 Szikszai Károly: Razzia At az éjszakán, kávék és borok szolgabeszédje között átmenteni a gondolatot ma is, és megint a virradat, ugyanaz a fénykép, ugyanaz a munkahely és lakás, de ha nem megyek sehova ha asztalomon könyöklők és bekormozott üvegen át nézem a napfogyatkozást, kinek tűnik fel a hiány, a feketében úsztatott évszak, az ötödik vagy a hatodik, már én sem tudom, mert megváltoztak a tavaszok, és megváltozott a vörös szín is: rajzpapíromon rókák, királyok... Fél akt Irodalmi oldalpárunk képeit C zó bel Béla szolnoki kiállításának anyagából válogattuk. eára emlékezett még a tavaszi próbák idejéből, de azt már nem tudta fölidézni, hogyan is szerepelt az aranyszőke kis bestia az évzáró ünnepélyen. Hogyan is idézhetné föl? Azok a napok úgy vilióznak, úsznak, remegnek agyában, mint valami rosszul vágott film, amelyet különben is félálomban, enyhe kábulatban látott. Olykor úgy érzi, hónapokig tartott, máskor csupán néhány percnyire zsugorodik emlékeiben az utolsó hét. Margó jön az osztályról, puszikat cuppog a füle mellett, a meggylikőrt egyhajtásra issza ki, idegességében kettétöri a cigarettát, földre ejti ezüstös kis neszesze- rét, amelyben öngyújtó után kaparász, szidja a villamost, majd a csoportvezetőt, végül az elnök- helyettest is, aki — ő ezt bizonyosra veszi — kihúzta Valikát a kitüntetési fölterjesztésből, mert az osztályvezető asztalán ő még látta a névsorban, dehát a szép Zelenszkynének kellett adni, mert az ő ura ugyebár, no meg egyébként is tudjuk, amit tudunk... A búcsúztatását keddi napon, tizenegy órára tűzték ki. Elhatározta, hogy ugyanolyan gazdag asztalt csinál, mintha mégis megkapta volna a legmagasabb elismerést. Maga vásárolt be kora reggel, a zsúrkenyeret magától Vigh úrtól hozta, Pista fél napig futkosott valódi körtepálinkáért, mert az igazgató azt szereti igazán... Tíz órakor jött a telefon, hogy csupán a helyettes kartársnő, meg a szakszervezeti titkár jöhet át, mert az igazgató elvtársat az osztályra rendelték, így nem jöhet a csoportvezető sem, de ezúton is kívánnak a nyugdíjas évekre jó egészséget és jó pihenést, no és számítanak Valikára természetesen, amennyiben... Erzsiké, a legrégibb dadus kővé dermedt, amikor odarikácsolta neki: moslékba az összes szendviccsel, Erzsikéin, a moslékba, de hamar! Állítólag pénteken keresték a lakásán egy csokor gerberával, de a szomszédok se tudták megmondani, merre is van a kert... Milyen erősen elhatározta akkor: soha többé nem lépi át az óvoda küszöbét! Bizonyosra vette, hogy a kísértés amúgy sem lesz erős: megsértették, ő visz- szasértett, semmi dolguk egymással tovább. A postás ugyanúgy hozza a háromezerhatszáznyolc forintot, mintha diadalív alatt hagyta volna el szeretett munkahelyét. És különben is: így sokkal könnyebb. Mindenkinek ezt ajánlaná, legalább nem kívánkozna vissza a sok buta öreg oda, ahol a helyén másvalaki ül már, s ahova egyébként is csak udvariasságból hívják, hiszen a „miért nem jössz be soha?”, meg a „nézz már be egyszer” valójában azt jelenti: jól megvagyunk nélküled, egyáltalán nem hiányzol. Klári, az utóda mégis levette a lábáról. Már az a vagányság nagyon tetszett neki, ahogyan a nyomára bukkant: valamiképp kinyomozta, merre is van az a Farkirét, kis piros autója úgy pattogott a dágványos dűlőúton, Annus József: Délután mint a gumilabda, de ő hajtott, kanyargott, akár egy versenyző, és tévedés nélkül fordult be hozzájuk a két serdülő jegenye között. Nem köntörfalazott, nem magyarázkodott, kimondta kereken: azért jöttem, Valikám, mert szükségünk van rád! Nfem csábítgatta a várható haszonnal, nem is beszélt pénzről, ahogy a munkáról sem, tudta, hogy fölösleges. Csupán azzal rendítette meg kissé, amikor ugyancsak határozottan kimondta: akkor hétfőn délben várlak... Tehát dél- utánosnak hívja. Igen, délutános- nak. Talán csoportot adjon? Netán a vezetői helyet cseréljék vissza? Percnyi gondolkodás után határozott igent mondott. Bea mindegyre szűkülő köröket írt, egyre közeledett feléje, ó, mennyire ismeri ezt még kezdő korából: a gyerek eljátszik, fölszabadultan tombol, fickán- dozik a többiekkel, akár a csikó, ám egy pillanatban megáll hirtelen, magára marad a nyüzsgésben. Egyikük ilyenkor szégyenlősen elfordul, ujját a szájába illeszti, s lopva cumizgat, a másik csak kitörli a haját kipirult arcából, csendesen körbenéz, egy felnőtt kezet keres, amelybe belekapaszkodhat, s amelyet valamiképp rávehet arra, hogy fején legalább egyszer végigsimítson. Ugrott Bea mindjárt, az első biztató mozdulatra. Térdére mászott, hozzábújt, majd kissé távolabb tolta magától a felnőtt arcot, mint a romló szemű öregasszonyok, apró ujjait félénken megjáratta a bőrön. Szemével az óvó néni szemét kutatva nézett, seppegve szólalt meg: — Ugye, Valika néni, te már nagyon öreg vagy, amiért ilyen ráncos az arcod? Ugye... A rángást nem tudta visszafogni. Karja, mint az önállósult rugó kezdett remegni. Nem lökte el a kislányt, inkább szorította volna még, de az puhán, kevéske riadalommal lecsúszott az öléből. Állt még mellette, fogta a kezét. Bea most a megvastagodott ujjakat, majd a reszelős tenyeret tartotta maga elé. — És itt is... — mondta. Erőltette a nyugalmat. Térdén reszkető kezei egymást szorították. ötvenig számolt hang nélkül, lassan. Csak utána ment ki a mosdóba. Megijedt magától, amikor a tükörbe nézett. Haja gondozatlan, arca szinte fekete. De nem is a látvány csavarta belé a fájdlamat, hanem az emlék, amely most eléje villant. Mert milyen jól is állt valamikor fehér köpenyéhez a lebarnult bőr! Csak nemrég is... No, tíz éve azért lehet már... Megjöttek a Balatonról, Pista első nap behozta dolgozni, ö köpenyt vett, az ura még ott téblábolt a szobában, egyszer csak eléje lépett, mohón elkapta, ő restelkedve tolta el magától... És most? Égett akáctuskó az arca. Hiába adta a lánya azt a krémet, egyszer sem használta. De minek is? Ott kint... Igen, úgy látszik, másként bámul, aki napozik. A ráérősen elnyúló nőket szépíti a friss délelőtti fény, de a paprikasorok között hajladozó munkálkodót csak égeti, csúfítja? Legyintett, mint régen: ne hülyülj, Vali! Vénasszony vagy, persze, de nem százéves: elmégy Tusikához, egy kis pakolás, egy kis renoválás, mindjárt visszajön öt-hat év. Igen, igen, feleselt magával, a lélek rugalmassága még előhívható, de a test nem követi ebben. Nézd csak meg a nyakad bőrét, a szemed környékét... Fáradtan, megereszkedve csoszogott vissza a terembe. Munkába került, amíg valamicske rendet teremtett az apróságok között. Nem olyan szigorú már ez a csöndes pihend, mint a régi időkben, azt azért mégsem engedheti, hogy a sarokban az öt fiú szabályos ütközetet vívjon, s a leánykák az asztalán táncoljanak. eát keresi. A kis szöszke ledőlt az apró vászon ágyra, fejét azonban félkönyékre támasztva a mágneses tábla felé fordítja, ahol délelőtti mese figurái állnak elhagyatottan. Egyik lába lelóg a heverőről, azzal lassan harangoz. Most felül. Feléje néz. Feláll, elindul. Előrenyújtott kezével már az ő karját fogja. Mozdulata kérő: ültesse a térdére ismét. A tágranyílt szemek megint kutatva járnak az arcon. A duzzadt kis száj megnyílik, parányi recés fogak fénylenek elő. — Valika néni, tudom már... — suttogja a kislány. — De nem mondom meg senkinek, még az Eszternek sem... Te vagy az elvarázsolt tündérszép királykisasszony. .. Ha megpuszillak, újra szép lesz a bőröd, és fényleni fog a hajacskád, mint az aranysúj- tás... Ijedten löki el magától Beát. Futni kezd. Már a folyosó kőkockáin csattog a papucsa. Könnyeitől nem lát, keze azonban emlékezik: megtalálja a nagy bejárati ajtó kilincsét. Összeállította: Békasy Ildikó Olvastam nemrégiben egy köz- tisztasági vállalat főmérnökének a nyilatkozatát. Majdhogynem dicsekvően nyilatkozott az újságírónak a hóeltakarítás technológiáján ról. Szerinte nem kell azonnal nekilátni a hómunkának, azért, mert úgy gazdaságtalan! Meg kell várni, míg elvonulnak azok a fránya felhők, és az időközben homokkal- sóval fellazított hó egyetlen járattal árokpartra tolható. Szóval fel kell „lazítani”. így érdemes és hasznos dolgozni. _ Tehát jött a kisbíró és kidobolta, hogy „közhírré tétetik: a falu ap- raja-nagyja jelentkezzen a tanácsházán hómunkásnak, egy napra ennyiért meg ennyiért”? Hogyan is volt ez? Persze, hogy nem jött. Nem is tudott volna a hótól. Ettől függetlenül Szabó Lajos bácsi (isten nyugosztalja! — ahogy felénk mondják) elindult a vállán egy lapáttal. Utána három fia, utána a szomszéd, az első, a második. . Hogy kiszakítsák maguknak a hó-részt, ahogy tették földosztáskor. Vajda Laci bácsinak, az útkaparónak — így hívták a köztisztasági szakembert akkoriban — télen sem volt több dolga, mint nyáron. Igaz, „fellazító technológiája” sem volt. Aztán elindultak ám dolgozni is az emberek. Már aki városba járt. Mert dolgozni akartak. Nem a fapados busszal, a „fakarusszal”, hanem gyalog. Két pár kapca a lábra, majd ha megtették a 25—30 km-t, megszáríthatják az üzemben az elázott lábbeliket. Míg a járat meg nem indul, ott is aludhatnak. Tavaly decemberben közeli ismerősömet biztattam, hogy aludjon nálunk a városban, mert elnézve az eget és az állapotokat, nem valószínű, hogy holnap indulnak a járatok. „Emlékszel? Mennyit toltuk a buszt, mennyit gyalogoltunk a hófúvásokban?” Szabódott, sza- bódott, míg végül kibökte, hogy ő egyáltalán nem akar itt alkalmatlankodni, meg aztán nem is bánná, ha egy-két napig otthon maradhatna. Legalább összeapríthatja a fát, megtákolja az ólakat. Mit mondjak? Most újra kéken csillog az ég. De alig várom — a gyerekekkel együtt —, hogy a homlokom újra az ablak üvegéhez szoríthassam. Ne tudjak elmozdulni onnét két nap, két éjjel! Jól jön a hó a vetésnek. Időközben csak-csak tanulunk egy másik, emberre szabott technológiát is. Újat. Lesz idő, amikor nem félünk a hótól. Nekitámaszthatjuk nyugodt lelkiismerettel a fejünket az ablak üvegének. És a telet sem „tábornoknak” nevezzük ki, hanem úton-útfélen úgy hívjuk csak, hogy tél. Mimi kucsmában Mezey Katalin: Találkozás Erdélyben, hatvankilencben, Farkaslakáról indulva tovább, a hegyi út egy hajlatában idős asszony intett elénk „megállj”-t. Nem volt szabályos autóstoppos hátikosaras, feketeruhás parasztasszony volt őszülő haja kendő alatt, ahogyan szokás. Beült az ülésre, a szűk helyen ölébe fogta vászonkosarát, s mint aki megváltja a jegyét, egy szalvétából lányossal kínált. Kapros-túrós lángos volt, a kenyérrel aznap hajnalban sült ki valahol, egy havasi udvar kemenceszáján — tejfölszínúre fent és pirosra alul. Jó volt veletek, barátaim, átmulattunk, beszéltünk nem egy éjszakát, mégis, ott éreztem igazán, hogy jönnöm kellett, mert valaki Dienes Eszter: Dúdoló hajnaltájt ATany alma fenn a nap arany öved leszakad arany, ezüst széjjel válik arany napunk kivirágzik. Ezüst alma fenn a hold arany öved meg ne oldd míg az ezüst el nem válik s arany napunk nem virágzik. B B
