Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

1985. DECEMBER 7­Irodalom» művészet 9 Szikszai Károly: Leírás Lámpámnál megjelennek a rovarok, köröznek, nekik ez a sárgaház. Nézvén a papírt a csöndben, eljutok a szervák leírhatatlanságáig, és behelyettesítem magam a sómezővel. Vakablak mögött most királyi palást a tájkép, szél gubbaszt benne soványan, összetörve, de szemembe vágja az űrlapot. És tánczene szűrődik az üvegen át, s itt egy áttetsző szárny, talán halálig kering örömében. Parancs János; Kettős hiba amióta az eszem tudom haszontalan dolgokkal foglalkozom olyasmikre figyelek amiket mások észre se vesznek amiket nem tudni feledni volna jobb vagy hallgatni róluk nem beszélni (hisz az öröm oly kevés) de én csak sorolom mintha értelme volna fennhangon kiáltozom s ami még súlyosabb az ostobaság biztos jele olyasmiket is kikotyogok amiket mindenki tud de róluk szót sem ejt gondosan letagad éhány éve a téli Ve­lencéből Rómába igye­kezve a vonaton fi­gyelhettem őt: a szél­hámost, munka köz­ben. A sötétbarnára fagyott, hideg Velence után a vasúti kocsi olyan melegre fűtötten fogadott, mint egy pálmaház. ök ketten, a bőr- alma-arcú nő és a magas, sötét ruhás férfi a folyosón álltak, a nő éppen kicsi ablakot törölt a párás', nagy vonatablakba, ezen a lyukon figyelték a Santa Lucia forgalmát, én rögtön beültem az egyik üres fülkébe. Hamarosan kiderült, az ő fülkéjük. Amikor bejöttek, látnom kellett, a nő kissé sántít. A kötött ruhája alvadtvér-színű volt, a haja ma­gasra tornyozott és éjfekete. Negy­venéves lehetett, már festethette a haját. A férfi? Olyan egyértelmű, mint a pla­kát. Ö is barna, mint akit hóról visszaverődő fények barnítottak ilyen sötétre. Az arca könnyen ráncolódott, a foga villogott, lóar­ca volt, s mégis vonzó volt, külö­nösen a nagy, sötét szeme. Északról jöttek, a nő egy Carnia nevű kisvárosból, a férfi még tá­volabbról, Pontebbából. A nő fi­renzei rokonaihoz utazott — de ez csak később s részletekben borult ki a beszélgetésükből. Elfelejtet­tem közölni: természetesen ola­szok voltak. Talán öt perc múlva kezdtem figyelni őket. S ekkor már tud­tam, a férfi házasságszédelgő, asz- szonyokat bolondító, szemfény­vesztő szélhámos. Még oda sem néztem, már elárulta a hangja. A játék, amibe belecsöppentem, commedia dell’arte volt a javából, s ő két figurát is játszott egyszer­re, a szerelmes Léliót és a ravasz Brighellát, egybehadarva és ha­barva mind a kettőt. A zsákhordó, az utcakövező, az olvasztár, a szénfejtő bányász mind-mind igen nehéz munkát végeznek, de Velence és Firenze között, ebben a ringó vasúti fül­kében, a finom kattogásban meg­tudtam: a házasságszédelgő mun­kája is fáradságos. A legfontosabb: nem fordulhat el a nőtől egyetlen pillanatra sem. A csúnya, fonnyadt, olajos bőrű nőnek a szemébe kell nézni, a sze­me közepébe, merészen és átha­tóan. Nem engedhet meg magának villanásnyi pihenőt sem, különben megszakad az áramkör. Valami­kor át kellett vágnia magában két ideget: az émely és a gyönyörkö­dés idegeit. Nem szabad meglátni az alvadtvér-színű ruhát sem, - a nyak és a homlok szemölcseit sem. Tudományához tartozik a lele­ményes fokozás is. Először csak a nő kezét kell megszorítani, egy ügyes mozdulat szélére illesztve, mintha odatartoznék. Azután a kéz ott maradhat. Majd az össze­fonódott kezek alkalmas pillanat­ban, a társalgás hevében magasba lendülhetnek, s ilyenkor meg le­het érinteni a nő mellét, finoman, pillantokra. Mindez régimódi stílus, de ezek­hez a negyvenéves, dércsípett sán­tákhoz csak ilyen stílusban lehet közeledni. Különben is nem sze­relemről van szó. Másról, többről, fontosabbról. De egyelőre — még jó ideig — a szerelem ösvényén kell kanya­rogni. Fülbe sugdosni. Majd önfe­ledten, váratlanul átfogni a nő Illés Endre: az áldozat combját. Megéreztetni valamit a férfi erejéből. És beszélni, beszélni, beszélni. Mosolyogni, mosolyogni, moso­lyogtatok És befutni az első, nagyobb ál­lomásra: gyengéden, a harmadik utas jelenlétében is, hátulról már átkarolhatjuk a nőt. Rapidon utazunk, a csók sem maradhat el. Ó, de ennek is fokozatai van­nak. Kezdődik a kézcsókkal, apró kézcsókokkal. Folytatódik a fülbe súgással. De most már olyan kö­zelről kell súgni, hogy a mozgó férfiajak, az ingerlő bajuszkával, súrolja, birizgálja a nő fülét. Hopp, most ugrunk. Alagútban szabad először meg­csókolni a nőt. Megcsókolni, a ke­zek merész akcióival. Az alagút után sík vidéken, fényben is folytathatjuk a csóko- lódzást. De nem folyamatosan. Min­den csók legyen külön aktus, fi­gyelmesen tudomásul véve a nő erőtlen tiltakozását. És most fontos jelenet követke­zik. Hajtűkanyar. össze kell veszni a nővel. De nagyon óvatosan tanácsos vezetni ebben a kanyarban. A nő egyre- másra ontja a butaságokat, ki kell javítani őt. A sértődöttséget kissé fölényesen kell fogadni — s máris jelen van a harag. Megengedhetünk magunknak né­hány enyhén sértő szót is. A nő erre izgatottan, élesen fog sérteni. És az okos férfiú ebben a pilla­natban hirtelen feleszmél: ó, Ma­donnám, mit tettem! Letérdelni persze nem kell bé- kítés közben — de ennél buzgób­ban vezekelhetünk. Az én szélhámosom Ferrara után megjátszotta az összeroppa­nást. Alázatos lett. Bocsánatot kért. Az elviselhetetlen hőségre panaszkodott. A szívére panaszko­dott. Ijesztgetni kezdte a bőralma­— Aztán miért nem jössz ki? — Mert be vagyok zárva a fába — huhogta az öreg. A gyerek közelebb ment a fe­nyőhöz. Fütykösével ráütött a törzsre. —1 Jaj! — nyögött fel az öreg. — Nem is vagy bezárva — mondta a gyerek —, csak gyáva vagy. — Nem igaz — suttogta az öreg. — De gyáva vagy! — kiáltotta a gyerek, s püfölni kezdte a fe­nyőt, és nyögött hozzá meg ugrán­dozott. Aztán kifáradt, s odatán- torgott az öreghez. Kérdezés nél­kül vette el a korsót. Az első kor­tyot messzire köpte, aztán meg­húzta jól, felnőttesen. — Nem jön elő? — kérdezte az öreg. — Honnan tudjam? — felelte a gyerek, s meglátta az öreg bicska­láncát. — Ha kijönne, majd ide­adná a kacrát? — De nem kacor ez — mondta az öreg, s előhúzta a kését. — Halbicska — mondta a gye­rek. — Aztán miért akarod megölni a sárkányt? — Mert akkor hazajönne apám. s kapnék új csizmát, és meggyó­gyulna anyám is. Az öreg elkomolyodott. Ivott egy kortynyi borvizet, s töpren­gett azon, hogy mondjon-e vala­mit, vagy vegye a korsóját, és menjen. Érezte, hogy nem tud dönteni. — Aztán miből gondolod, hogy akkor minden jó lesz, ha meg­ölöd? — kérdezte. — Így mesélték. Meg én is gon­dolom, hogy ha megölöm a go­noszt, akkor nem marad semmi rossz a faluban — mondta a gye­rek. Az öreg vette a korsót. Meg­igazgatta kalapját, s kezet rázott a gyerekkel. — Legyen szerencséd, fiam! — dörmögte, aztán elindult a falu felé. Amikor a cserjéhez ért, meg­állt s visszakiáltott: — Gyere ide, Gerzson! A gyerek kimért léptekkel ment a fák között, s élvezte, hogy a nyirkos avar süppedt és emelke­dett a talpa alatt. — Mi van? — kérdezte. — Neked adnám a bicskám — mondta az öreg, s legombolta a bicskaláncát. A gyerek megbabonázva állt. alig tudott kinyögni egy köszönö- möt. Még akkor is ott volt, azon a helyén, mikor az öreg már be­ért a falu útjára. Nézte a halbics­ka pikkelyeit, méregette fél tenye­rével, hogy milyen súlyos lehet, aztán kinyitotta, s baljában a fütykössel, jobbjában a késsel visszament a hatalmas fenyőhöz. — Hé sárkány! — kiáltotta. Csend volt. Az ágakon' ugrált egy sárgarigó, s mintha csak a telő időt akarná mutogatni, mesz- szire huhogni, az egyik bükkfán búgott egy vadgerle, s elállt a szél is. — Hé, sárkány, gyere ki! — ki­áltott újra, s rávágott a fára. De csend volt, csak száraz fe­nyőtűk hulltak az ütés nyomán, aprókat koppanva a holt avaron. A gyerek arra gondolt, hogy cselre készül a sárkány, hogy va­lami rosszban sántikál, s hátra­kapta a fejét, nehogy hátba tá­madja a hétfejű. — Hé, sárkány! Gyere elő! Gyá­va dög! Nem is vagy bezárva, gyá­va róka vagy! Nem is vagy sár­kány. Sánta kutya! — s olyan erővel püfölte a fát, hogy belefá­radt, s elzsibbadtak az ujjai. — Gyáva róka — nyögte sírós han­gon. Aztán arra gondolt, hogy ha­lálra sértse. — Róka veres, hat­méteres, minden likban tyúkot keres. Nem is vagy te sárkány, hess-hess! Letörölte a szeme sarkába gyűlt könnyeket. A bicskaláncot nad­rágpántjához bogozta. Fekete-fehér pettyes pillangó lebegett a fekete fák között besü­tő napfényben, s üldözőbe vette Gerzson. Fel-felbukott, aztán to­vábbszaladt, nem hagyta abba az üldözést. Legalább ezt akarta le­teríteni, ha már a sárkányt nem tudta, mert érezte, hogy valamit el kell hogy pusztítson, mert út­jában áll. Észre sem vette, hogy került a házak közé. — Megöltem a sárkányt! — kia­bálta a gyerekek felé. Aztán meg­gondolta magát, s azt mondta: — Addig vertem, hogy a végén már nem is mert válaszolni. Pedig kö­tődött ám velem az elején. — Nem is igaz — mondta egy kövér gyerek. — De igaz, hallotta Dénes bá­tyám is. Trappoltak a gyerekek, néha megperdültek saját tengelyük kö­rül, felkavarták a port. Csak az öreg háza előtt álltak meg. — Dénes bácsi! — kiáltott a kö­vér. Kijött az öreg a házból. — Igaz, hogy beszélt Gerzson a sárkánnyal ? — Igaz — válaszolta az öreg. — És meg is verte — mondta. Észre­vette Gerzsont a többiek között. — Megölted, fiam? — kérdezte. — Nem — mondta a gyerek. — De nagyon megijedt a veréstől, mert ahogy maga elment, aztán szólni sem mert! — kiáltotta dia­dalmasan, de fájdalmas volt a hangja, mert megértette, hogy ab­ban kételkedtek, a többiek, amiért nekivágott hajnalban a ligetnek. Pedig a többiek nappal is fél­tek, és most mégis kételkedtek a sárkányban és benne és abban is, hogy minden jobb lesz mától. arcú nőt. Simogatta, becézte, ér­telmetlen szavakat suttogott. És a sánta nő puhult, puhult. Végül megadta magát. És ekkor indult a főtámadás. Hősöm a testi panaszokból — mint a légtornászok a trapézon — át­lendült a pillanatnyi, átmeneti anyagi zavarokba. Valamilyen nagy üzletet részle­tezett, amihez pénz kell. Nem nagy tőke, inkább csak amolyan kisegítő tőke. De tőke. Azaz pénz. Készpénz. A nő hallgatta a férfit, de mást nem tett. Konokul hallgatott. Később mégis fejingással jelez­te: nem, nem tetszik neki az az üzlet. Mit lehet erre felelni? Sok mindent — csak erőltetni nem szabad. Az én házasságszédelgőm a szi- porkázást választotta. Tréfát tréfá­ra tornyozott, nevetett, legyintett. Ó, nem is kell neki pénz. így, köl­csön nélkül is nyélbe üti, amit tervez. Ez lesz, az lesz, amaz lesz — persze már kettejüknek. Alfa Rómeót vesznek. Már tár­gyal is egy kis házról a Garda-tó­nál. Motorozni fognak a tavon. Ekkor hagytuk el Bolognát. Firenzéig már csak háromnegyed óra. Az üzlet többé nem került szóba. Az idő azzal telt el, hogy a férfi faggatta a nőt: hol, melyik utcában laknak a firenzei roko­nok? A nő egy ideig ezt sem akarta elárulni, azután mégis kimondta: a Via Panzanin. És van-e ott egy olcsó szálloda vagy panzió? Valahol a közelben. — Hát... van. _ — No, akkor én is megtalálom. — Miért kérdezi? — Mert megszállnék ott néhány napra. — Hát nem utazik Rómába? — Majd. —■ Komolyan mondja? — A legkomolyabban. — Hát... A Sioconda az. — Köszönöm a címét. De a ma­gáét még mindig nem tudom. Már folyékonyan bugyogott a felelet: — Via Panzani, 54. egérkeztünk Firenzébe, a virágok városába. A szerelem városába is. A Via Panzaniból fog felsétálni az alvadt­vér-színű kötöttruhás — kissé sántikálva — a Giocondá- ba. Itt szépen, szabályszerűen le­vetkőztetik, lefektetik. Remélhet­jük, hogy a szobát kellemesen fű­tik. És a hősünk — utána — nyilván megkapja a pénzt. Talán még a nő gyűrűit is lehúzza. Mert az el­múlt nyáron — Carniában járva — pontosan tájékozódott útitárs­nője vagyoni körülményeiről. Mivel zárjuk a kalandot? Megdolgozott érte. Bényei József: Fekete kendők Arcodon nem nő szerelem, magadra hagytak. Fekete kendők falain zárva az ablak. Gyászolj fehérben álmokat, hasztalan átkok - könnyed s mosolyod egyként fehér zsarátnok. Áldozz s alázkodj földig, vesd le a gőgöd. Egy ember a korai csöndbe beletörődött. Fekete kendők fala közt fordulj a fénynek, legyen kezedben zöld ág, szemeden ének. Összeállította: Rékasy Ildikó Bácskai Bertalan: Berettyó M N

Next

/
Oldalképek
Tartalom