Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
8 1985. DECEMBER 7Irodalom» művészet Zalán Tibor: Levél vissza Magamnak kerestem a bajt - ne félj, állom. Kitalálom hogyan, miért jön el hozzám az öröm. Megölelem vagy megölöm. Aggódnod nem kell, nem fogok magam ellen tenni, meghalni, elbujdokolni. Sorsom, mint ház elé kidobott ócska holmi, fölösleges. Már nem kell hagy sajnálj. Hogy félts. Már nem fontos, hogy szeress. Vári Attila: faajtó ki-becsapódott aszerint, hogy a mozdonyvezető hirtelen fékezett-e vagy éppen szabad futást engedett a kicsiny gőzösnek. A vonat gyakran megállt, de ilyenkor az itteniek nem szálltak ebbe a kocsiba. Messziről látták, hogy a kéménye nem füstöl, akkor pedig fagyoskodhatnak egész úton. Az idegen — ott ült méternyire a nyitott ajtótól — ezt fölszálltakor talán nem vette észre, de az is lehet, hogy nem törődött a meleggel, s csak egyedül akart üldögélni. A hideg végig- szánkázott az arcán, be a nyitott kabát alá. Mintha élvezte volna, mert nem húzta magán összébb. Néha szívott egyet az orrán. Odakint a havas szántóföldeken fagyos szél táncoltatta a porhót, ameddig a szem ellátott. Fekete, csupasz fák álldogáltak csoportban, távoli tanyák füstje gurult csomókban a síkon. A nagy hideg és a szikrázó napfény késélessé tette a keskeny sínpárt körülölelő vidéket. Az idegen cigarettára gyújtott, tenyerével védte a vékony lángot a be-betörő szél elől, aztán hátradőlt, szorosabbra fogta a kabátot, és kifújta a füstöt. A hamut a padlóra verte, a dermedt olajon megült a szürke kupac addig, amíg a szél bele nem kapaszkodott. Hol az egyik, hol meg a másik oldalon jártatta a szemét, még a nyakát is nyújtogatta, hadakozva a lehetetlennel, hogy mindent egyszerre lásson. Amint a következő falu első házai föltűntek az ablakkeretben, bólintott. Az állomás sárgára meszelt, vedlett kis épület volt, előtte féllábszárig érő hó födte a virágágyásokat. Szemben, a túloldalon már gyülekeztek a kocsma előtt a szomjasabb utasok. Az idegen is leszállt, de kezét nem vette elő a kabát zsebéből, csupán a fejét rázta meg. Belépett a kocsmába, köszönt. Halkan, csak úgy magának. Senki sem fogadta. Nlé- hányan végigmérték, megvallatták a ruháját, cipőjét. Látta az óvatos szemeken, tudják: idegen. A pálinka, a cigarettafüst, az öreg vaskályha bűze kaparta a torkát, köhhentett. Már senki sem figyelt rá. Néhányan lustán ballagtak vissza a vonathoz, a padlón füstölgő cigarettacsikkek maradtak utánuk az apró hótócsák között. Fizetett. Pár lépést kellett csak gyalogolnia a főutca sarkáig, ahonnan végignézett a meztelen akácok során. A havat szétszabdalták a lovaskocsik gumikerekei, néhol szánkók széles nyoma. Maga elé képzelte a bakon ülő, fekete posztókabátos férfit, derekára, lábára tekert szürke lópokrócban. A főutcán nem mozdult semmi, most a szél sem kavarta a havat. A hidegtől hajtva föllépett a vonatra, és visszaült a helyére. Hiába csukta be, amint a kis mozdony meglódította a szerelvényt, az ajtó ismét kinyílt, s alvó kertek kerítésének ritmusa csatlakozott a kerekek csattogásához. A kalauz váratlanul lépett be, az idegen nem láthatta, amikor bámulatos ügyességgel áttornázta magát egyik kocsiból a másikba, nem törődve a lépcsőkre fagyott jéggel. — Mért nem megy át a fűtött kocsikba? — kérdezte meglepetten. — Itt megfagy. Tudja, rossz a kályha, a rossebb tudja, mi baja, tegnap még az ablak is izzadt tőle. Az ajtót is a fene eszi. A vonatnak menni kell, így van ez, nincs idő a javításra. Az idegen nem felelt, csak elővette a jegyét, nyújtotta. A kalauz a bőrtáska széles fedelére tette. — A többi kocsi meleg ám! Most raktam meg a kályhákat. Vastag, kék posztókabátja fölső gombját nyitva hagyta, látni engedte foszlott nyakú, tiszta ingét. — Jőnapot! — mondta színtelen hangon az idegen. —- Jónapot. Csak azért mondom, mert én itt megfagynék, uram — nyújtotta a kilyukasztott jegyet a kalauz. — Nem fázom. Különben is, hamarosan leszállók. — Vagy úgy. A kalauz leült a szemközti ülésre, fél arca fürdőit a bezuhogó napfényben. — Maga nem idevalósi. Akkor ismerném. Én mindenkit ismerek, tudja, kicsi a vonat, mint a tyúktojás. öt éve kértem vissza magam a vonalra, mégis csak az én vidékem. Valahogy úgy vagyok vele, hogy errefelé még a rossz is jobb, mint idegenben. Maga nem így van vele, ha meg nem sértem? — Valahogy így — felelte az idegen. Nem nagyon figyelt a másikra, inkább a pálinka útját követte, amint szinte csíkot vágott a nyelőcsövébe. A kalauz irdatlan zsebéből cukrot halászott elő, kínálta. Nem élek vele — hárította el az idegen —, köszönöm— mutatta föl a cigarettásdobozt. — Én meg azzal nem — nevetett a kalauz. — Art. Könnyebben kap rákot az ember. Mondta a doktor úr is szombat este a kul- túrházban. Telente ott szokott beszélni az egészségről, meg hogy mit egyék az öregebbje, ilyesmit. No hiszen. Ha én mindent be akarnék tartani, amit a doktor úr mond, tán levegőt se vennék. Szegény apósom is. Nem ivott, cigarettát se vett a szájába soha, mégse érte meg a hatvanat. A fene igazodik el ezeken a dolgokon. — Nem könnyű, ebben igaza van. gyszer csak lefordult a székről, és már vége is volt. Annak a nyugodt embernek! Hangos szavát nem hallottam. Szívroham. Otthon persze nem volt senki. Az öreg Varga találta meg kihűlve, a komája. Hajjaj.. . így van ez. Az idegen figyelte az imént még mosolygós arc hirtelen szomoro- dását. — A nagyapám is elment utána gyorsan. Nagyon megértették egymást ketten, pedig huszonegyne- hány év differencia volt közöttük: Minden évben apósom rimánkod- ta be télire az öreget a tanyáról a faluba, mert a szőlőt nem akarta odahagyni semmiképpen. Aztán tessék. Az egyik november elején halt el, a másik, a nagyapám, december közepin ment utána. Az idegen addig mozdulatlan arcán átsuhant egy felhő. Ha a kalauz barátságos kék szeme ott pásztázott volna a vele egyidősnek látszó, negyvenes férfin, talán észreveszi. Így aztán csak folytatta rendületlenül: — Nem hittem volna, hogy így van. Elmennek egymás után. Hiszi, r.em hiszi, apám és anyám, isten nyugosztalja őket, két hét alatt költöztek ki az akácosba tavaly. Nem azt mondom én, hogy nem számítottunk rá, hát beteg volt a szíve egyiknek is, másiknak is. Mégis. Amíg csak az ember körül ólálkodik a halál, addig nem figyel rá. Amikor aztán az ajtón kopogtat... De mit tehetünk? Most már a mi nyakunkon a kis föld, meg a jószágok. Két fiam van, muszáj csinálni. Kievés a pénz, az élet meg drága. Az a tavalyi esztendő...! Mennyi baj, bánat. Ügy fogyott a család, mint a háborúban. De hát élünk. No, talán az idei évben nagyobb szerencsénk lesz. Az idegen hallgatott, s amíg az indulat nélküli szavak körbezsong- ták, egyszerre szégyellni kezdte magát. Ez az ember itt tíznek elegendő bánatról beszél úgy, mintha egy könyvet olvasna föl. ö meg itt ül a hideg vonaton, mert haj- nia kell azt a falut, ami az emlé- nalban elindította egy érzés: lát- keiben él. Sötétben szaporázta a lépteit, ki a lakótelep egyforma házai közül, maga mögött hagyva a mindennapos háborúcskákat. amik munkahelyén rendre kitörtek, és általános, néha egyoldalú békekötésekkel értek véget. — Csak panaszkodok itt magának. Pedig nem nekem volt a legrosszabb sorom, mást is elért a baj. Ott van mindjárt példának okáért Varga Jóska esete — fogott egy új történetbe a kalauz, s amire megint csak alig figyelt a vele szemben ülő férfi.— Hatéves volt csak a kisfia. Amíg Jóska lebiciklizett a falu másik végire, megesett, a baj. Gyufa. Mire hazaért, már el is vitték a kicsit, s mire utolérte a kórházban, holtan találta. Nem tudták megmenteni, úgy összeégett az ártatlan ... Igen, mondta magában az idegen. Vajon valahol, valamelyik vonaton beszél-e így rólam valaki? Egyáltalán. Törődik-e a sorsommal ember úgy, ahogy ez a kalauz az apósával, Varga Jóskával? A kék posztókabátos már Banga Kis Mária autóbalesetét magyarázta, vastag ujjai között forgatta a tányérsapkát, utána rögtön Hornyák Pista dolga következett az elhullott malacokkal. — Az ám — derült föl megint a kalauz. — A malacok. Holnap hajnalban kelek, a szomszédba vagyok hivatalos. Vágnak. Böllér, amolyan igazi, alig akad. Aki van, azt nagyon becsüli a falu. Nékem még apám tanította annak a sorát. És én, én mit tanultam tőled, apám? — tört át a szavak sűrűjén az idegenben a keserűség. Már az arcodra sem emlékszem igazán. Megtalállak? És ha megtalállak? Harminc év után mondhatunk-e egymásnak valamit? Anyám is egyedül temettem el. Milyen bizonyos voltam néhány órája abban, hogy látni akarlak! Most meg... — No —koppant a kalauz hangja —, most jön Dózsapuszta, majd Kisér... — ... utána az Iskola dűlő. az állami gazdaság, azután pedig Bakóháza — folytatta váratlanul az idegen. — Honnan tudja ilyen jól? — húzta föl sűrű szemöldökét a kalauz. — Hát ismeri a vidéket? Idevalósi? Az idegen gondolkozott a feleleten. Ide való volna? Ez a nyárfasor ismerős, ismerősebb, mint a lakótelepi lakás zugai, ahol évtizedek óta él. A nyárfasor mögött nem messze a Kisér, ahol azt a tömérdek törpeharcsát fogták kassal. Tóth Feri ujját Imre bácsi, az öreg lelkész vágta föl, amikor két napra rá ugyancsak vörösre dagadt egy harcsabajusz döfése után. Mikor is volt mindez? A Kisér hízott jegén szánkázik a fagyos szél. S ahogy ez a játékvonat távolodik a várostól, ahogy rendíthetetlenül pöfög befelé a pusztába, távolodik, és mégis minden közelebb kerül. Idevalósi? A kalauz várta a választ. Látszott, kutat az emlékezetében. Ismeri ezt a ritkuló hajú idegen embert? Nem talált fogódzót a szeme körüli ráncokban, a barna szemekben, az ápolt kezekben. Igen, idevalósinak kéne lennem — bólintott szótlanul az idegen, és a kalauz elfogadta a néma választ. — Rég elmehetett innen, azért nem ismertem meg — kezdte, némi bocsánatkéréssel a hangjában. — Pedig korunk szerint, ahogy elnézem ... ? S ha itt maradnék? — ütötte föl magát a kérdés az idegenben. Megint, mint akkor régen. Tyúkok, kert zöldséggel, szőlő a homokon, horoló, muslincák felhője a cefréskád fölött. így február táján eperpálinkával fogadnám a böl- lért. Ide kéne tartozni. — Máté Pál — emelkedett föl jobbját nyújtva a kalauz. Az idegen szórakozottan megszorította. Érezte mégis a repedezett bőr rovátkáit. — Simon. Bocsánat, — biccentett a posztókabátos felé —, Simon Ferenc. A kalauz arca elkomorult. — Én ismertem egy Simon Ferencet. Bakóházán a Kishíd utcában lakott. Az idegen a két szikár mondat ellenségességére figyelt föl először, csak pillanatok múlva, ahogy a kérges tenyeret elengedte, akkor értette meg azokat. — Ismerte? Lakott? — ismételte elvékonyodott hangon. — Olyan egyedül halt meg, mint az ujjam e! — mutatta ki a hüvelykjét. — Az a maga Simon Ference? A bakóházi? — s hogy az idegen nem felelt, mondta tovább. — Annyi mocskot én még nem láttam, mint annak a házában. A párnát elitta a feje alól. Pedig micsoda keze volt! Mindenhez értett. Ö csinálta meg a fürdőszobánkat. Csempét rakott, csövet szerelt, akár egy mester. Nem volt annak senkije. — Mikor? — kérdezte fakó hangon az idegen. — Három éve? Négy? Az asz- szony jobban tudná, ő vitt néki néha levest, amikor ágynak esett ... Szóval a magáé? — maradt a kérdés a levegőben. Hallgattak. Csak a vonat kere.- kei csattogtak szüntelenül. — Az apja? — Az. Volt. kalauz szó nélkül fölállt. Nem is köszönt. Még a szomszéd kpcsi barátságos melegében is csóválta a fejét. Az idegen mozdulatlanul ült. Szemét le nem vette a szemközti ülésen felejtett néhány szem cukorról. Bámulta a zörgő celofánban ide-oda guruló kis golyócskákat. Mintha köze lenne hozzájuk. Harmatos volt az avar, s a lábnyomok mint matt foltok hevertek az összekuszált ligetben. Néhol megkerülték a fákat, és egy vonalban volt a jobb és a bal nyom, úgyhogy nemcsak picinysé- gükből következtethetett az ember arra, hogy gyerek járt itt, de látszott az is, hogy ugrált meg han- cúrozoít a fák között. A gyerek megállt egy hatalmas fenyő előtt, aztán körbetáncolta. — Gyere elő, sárkány! — kiáltotta, s pörgette ujjai között a fütykösét. A liget túlsó feléből jött az öregember. Fekete agyagkorsó volt a kezében. Megismerte a gyereket, és rászólt: — Mit csinálsz, Gerzson? A gyerek fölkapta fejét, azt akarta mondani, hogy semmi köze hozzá, aztán észrevette a borvizes korsót, s arra gondolt, hogy harc közben szüksége lehet a vízre, megszomjazhat. — Várom a sárkányt — mondta, s leengedte a bunkósbotot. — Nocsak — mondta az öreg, s hogy komolyabbnak érezze a gyerek a helyzetet, tarkójára taszította a kalapját. — Megkérném Dénes bátyámat, hogy maradjon itt, mert verekedés közben megfáradhatok, s akkor jó lenne inni — mondta az öregnek. — Hány éves vagy, Gerzson? — Hat leszek — felelte a gyerek. — Aztán még mindig itt lakik a sárkány? — kérdezte az öreg. — Itt — mondta a gyerek csak úgy félvállról, jelezve, hogy többet nem akar beszélni, s hátat fordított az öregnek. — Gyere ki, sárkány! — kiáltotta. Az öreg tölcsért formált a tenyeréből, s elváltoztatott hangon suttogta: — Nem jövök. A gyerek ijedten lépett hátra. Nem számított arra, hogy megszólal a sárkány. — Azt a vadegerit! — motyogta, s lassan visszatért a bátorsága, mert megértette, hogy valamitől | fél a sárkány. Mohácsi Herds Ferenc rajsn Joan Mlro: Asszony a hold eldtt Sárkányöld Gerzson Hortobágyi Zoltán:
