Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-31 / 306. szám
8 Irodalom» művészet V. Lérincz László: Mártonka Áron kalendáriuma ártonka Áron megbolondult — mon- Ék A| dogatták a faluban. I Pedig nem bolonm v I dúlt meg, csak amikor befejeződött a háború, a sarokba vágta az egész felszerelését, a csákót, a zubbonyt, a bajonétot, mindazt, ami az utolsó esztendőire emlékeztette. Ezalatt megjárta a kaszárnyákat meg a frontot és a fogságot, s igaz lelke szerint nem ülhetett meg egyetlen ünnepnapot se. Ügy érezte, hogy ellopták tőle az ünnepet is, pedig a lélekhez úgy hozzátartozik az ünnep, mint kenyérhez a só. Amikor a 2. magyar hadsereg katonái közt karácsony szentestéjén a lövészárokban felhangzott halkan az ének, Mártonka Áron .azt fogadta meg magában, csak kerüljön haza egyszer, mert Isten úgy segélje, egyvégté- ben megünnepli az összes elmaradt ünnepnapokat. Most aztán, hogy hazakerült, előszedte az elmúlott három esztendő naptárait, s kiírt belőlük minden ünnepet úgy, ahogy egymás után következnek. Ki hitte volna, hogy ennyi sok ünnep van a világon. Ahogy összeszámlálta, a három esztendőből 156 vasárnap s 45 egyéb ünnepnap kerekedett ki, mivelhogy Mártonka sokünne- pes katolikus volt. Majdnem hét hónap, mondogatta csodálkozva. Ettől kezdve Mártonka Áron külön, saját kalendáriumából nézte az idő folyását. Az ő naptárában újév után egy vasárnap következett, aztán vízkereszt. Vízkereszt után egyszerre három vasárnap, majd gyertyaszentelő. Ezután hat vasárnap s március 15-e. Így tovább, míg csak le nem járt az esztendő. Ajkkor az egész kezdődött élőiről még egymás után kétszer, mert három év után ennyi jár — mondotta. — Pontosan kétszázegy nap — adta össze a végén. Előkereste a fekete ünneplőjét, s hüvelykujját a mellénye zsebébe dugva, kiállt a kapuba pipástól. Legényember volt Mártonka Áron, s még ez a szerencséje. Így nem jajveszékelt a dologtalanság miatt, csak az anyja, özvegy Mártonka Mártonná. De Áron nem törődött semmivel. Nem is lett volna a dologból sem baj, sem egyéb kellemetlenség, ha szép csendesen végigheveri otthon a kétszázegy napot. De éppen úgy viselkedett, mintha az ő külön naptára lenne az igazi. Mikor mindenki más dologba indult, mivelhogy szerda volt, Áron ügyesen ki- pucolkodva a templomnak tartott. — Vasárnap van — mondta, ha kérdezték, — 1943 virágvasárnapja. — Negyvenhat van már, hé — kacagták az emberek. — Maguknak lehet, de nekem még nem — felelte nagy nyugodtan. Kacagták is, meg sajnálkoztak is rajta. A gyermekek állandóan csapatostól jártak a nyomában, hogy mutogassák és bámulják. — Áron bácsi! — incselkedtek vele. — Nem tudja véletlenül, hogy milyen nap van máma? Ragyogóan sütött a nap, s javában folyt az aratás. Mártonka Áron előhúzta különnaptárát, s kikeres- te. — Ma 1943. december harmadik vasárnapja van — mondta. Augusztus végén kiment az erdőre karácsonyfának valóért, mert az ő számítása szerint karácsony szombatja volt. Vágott akkora fát, hogy a házba be se fért vele, úgy állította fel az udvar közepén. Este telitűzdelte gyertyafénnyel s csillagszóróval. Mire a csillagok is mind kikönyököltek az égen, ott volt a fél falu, ki csudát, ki bolondot nézni. Szegény özvegy Mártonkáné még az ablakot is mind befüggönyözte, nehogy belessen az ördög. Mert Áront az ördög kellett, hogy megszállja, mondta. Jaj, szerelmes Istenem — kesergett magában —, nem tudott legalább úgy megbolondulni, hogy senki se lássa. — Nem vagyok én bolond — tiltakozott Áron az udvaron, mert immár mások is kezdték felpanaszolni. — Nem bolond vagyok, csak hát olyan helyzetben voltam hogy hosszú időn át nem volt alkalmam karácsonyt csinálni. — Nem te csinálod, azt, hé — ellenkeztek egyesek. Áron reájuk hagyta, nem volt lobbanékony természetű, se erős- ködő. Beszéljenek — gondolta, aztán igaz lelkiből énekelni kezdte a Mennyből az angyal-t. Mikor a pásztorok énekébe is belekezdett, valaki hátul kísérőleg dúdolni kezdte. A második szakaszát más énekelték vagy négyen, s mire a végére értek, minden szájból egyként szállott szerte a dallam. Azon az augusztus végi estén aki véletlenül vetődött arra, csudálko- zó, nagy szemekkel a lángnyelvekkel telitűzdelt Mártonka udvarra nézve, hirtelen arra kezdett gondolni, hogy vajon nem ő vétette-e el az időt. A karácsonyfa híre bejárta a falut, de be a papot is, ki ezen a napon nem a Jézus Krisztus születését ünnepelte. Neki úgy vitték hírül, hogy a falu immár a Mártonka Áron karácsonyát ünnepli. S úgy ünnepli, hogy ilyet az igazi se látott. Mikor a pap nagy sebesen Már- tonkáék udvarára ért, egy legé- nyecske épp a pásztorok köszöntőjét verselte. Szorosan a ház mellett s a kerítés tövében az ünnepnapokra vágyódó emberek teliülték a helyet, egyesek úgy, ahogy a mezőről jöttek, villástól, gereb- lyéstől. Mártonka Áron a fa mellett állott, s olyan volt, mint egy ókori pogány, aki végre a maga belátása szerint kiünnepelheti magát. A pap egyenesen Áronnak futa- modott, mint olyanhoz, akit már régen le kellett volna fogni, s ő most éppen megteszi. — Emberek! — kiáltott harsányan. — Hát cirkuszt csinálnak maguk a Megváltó születéséből? A hirtelenül meghalkult emberek helyett Mártonka Áron válaszolt. — Nem cirkusz ez, tisztelendő úr. Az a cirkusz, amikorha nem igaz leikéből csinálja az ember. Amikor a pap látta, hogy Áron hajthatatlan, kérlelni kezdte szépen. — Áron fiam, hát ide figyeljen. Elhiszem, hogy maga igaz leikéből ünnepel most, de értse meg, hogy akkor sem lehet bolondot csinálni az Istenből meg mindenből. Hát nem elég átok az, hogy magával is van egy kis baj, másokat is meg akar bolondítani? — Nem vagyok én bolond, tisztelendő úr — válaszolt Áron —, csak szerencsétlen ember vagyok, kinek az életéből kiesett egy csomó ünnep. Ezek az ünnepek a lel- kemből estek ki, és négy karácsonyt egy karácsonnyal nem lehet megünnepelni. Hiába akarom én jövő karácsonykor megünnepelni az elmúlt hármat is egyszerre. Az csak egy karácsony lesz úgyis, s ez a mostani, ez megint egy. Ez az 1943. évi, amelyiknek a megünneplésére lelkileg felkészültem, és énnekem Jézus Krisztus megszületett a mai napon. Járhatott a falu szája, Áron az ünneplőruhát mégsem vetette le. Szeptemberben szilveszterezett, s Szikszai Károly: A kúra A nő megkönnyebbülten lépett ki az orvosi rendelő ajtaján, s széles, „mégiscsak szép a világ” — mosollyal indult hazafelé. Időnként megállt egy-egy kirakat előtt, s titokban végiigmérte magát a visszaverődő fényben. Amikor hazaért, sugárzó tekintettel közölte férjével, hogy szívének semmi baja. csupán le kell fogynia, s ismét olyan egészséges lesz, akár a makk. — És mennyit kell lefogynia az én icipici dalospacsirtámnak? t- kérdezte a férfi, aki amíg meg nem hallotta a kulcszörgést a zárban, idegességében fel-alá járkált a szobában. — Minimum huszonöt kilót — válaszolta a nő, és egy pillanatra lesütötte a szemét. A férfi nem szólt egy szót sem. Kiment a konyhába, pakolni kezdecember havában locsolni járt a lányos házakhoz. Róla jegyezték fel, hogy 1946 februárjában éjjel tizenkét órakor a falu kocsmájában egy szombati napon felállt az asztalra, s egy pillanatra kicsavarta a körtét, hogy fel se gyújthassák, amíg 6 nem akarja. — Mit csinálsz, Áron? — kérdezték a legények. — Búcsúztatom az óesztendőt. Tudjátok meg, hogy egy perc múlva az újesztendőbe lépek. Mártonka Áront kicsidenként megszokták a faluban, s ő is önmagát. Kétszázegy napig ünnepelt. — Pedig a névnapokat még belé sem számítottam — mondta. A kétszázkettedik napon magára vette viseltes ruháját, s karjára akasztott fejszével az erdőlők közé állott mindjárt hajnalban. — Csak nem? — néztek reá kérdőn. — Most ennek az ideje — válaszolt Áron. Ennél több szó nem esett a dologról. Ügy vették, ahogy az erős ember természetét kell venni. Mikor az erdőbe értek, Mártonka Áron nekivetkezett, s azt mondta: — Kinek milyen az ünnepe, legyen olyan a munkája is. Nem dolgozott se elhamarkodva, se to» tyogósan. Csak rendesen. De amit megfogott, azt biztosan fogta és kitartóan. — Melyik jobb, Áron — kockáztattak meg egy kérdést —, az ünnepnap vagy a misenap? — Mindig az, amelyik soron van — felelte —, s most éppen ez van soron — vágta belé fejszéjét a bikkfába. tödik napon, a kora délelőtti időben Piroska is a hegyre került. Piroska, a Barabáséké, kinek az apja is a favágók között volt. Az emberek szeme egyszerre tele lett Piroskával, s a Piroskáé üzenettel, hogy friss kenyér, szalonna. Mert ennivalót hozott a favágóknak Mikor enni kezdtek, Mártonka Áron azt mondta: — Mellém ülj Piroska, mert én vagyok a legfiatalabb. Fogaik egymásra mosolyogtak, s a lágy kenyérre. — Jó, hogy eszembe jut — csa- varintotta el a szót a lány —, magának üzenetet is hoztam. Azt üzenik, hogy vasárnapra ne küldjék-e ki az ünneplő ruháját? Ahogy a kacagás végigszaladt a bikkfalvi erdőn, Áron mosolyogva a Piroska szemébe nézett, s megválaszolta. — Elküldhetik, ha te hozod ki azt is. Másnap Piroska mosogatás közben, csak úgy mellékesen, mintha éppen eszébe jutna, azt mondta az anyjának: — Édesanyám! hiszi je, hogy az a Mártonka Áron nem is olyan bolond legény. dett. Először a fridzsidert rámolta ki, majd a kamra következett. Háromszor kellett fordulnia a sze- metesvödörrel, míg végire étel- és édességtelem tette a lakást. Miután végzett, a nő homlokon csókolta szerető hitvesét, és ajkaival megkereste a fülét: — Igazad van... Az egészség mindennél fontosabb — súgta az őszülő tincsek alá. Az első hét az új viszonyokhoz képest teljesen normálisan zajlott le, leszámítva egyetlen apróságot: a ház összes szakácsikönyve is a szemétbe vándorolt. A második hét elején aztán a férfi zseniális gondolattal állt elő: kifejtette szerető dalos pacsirtájának. hogy a fogyókúra, természeténél fogva, lehetőséget ad az anyagi javak gyarapítására, s mivel az ő anyagi helyzetükön akad elég javítanivaló, így a helyzet megoldását abban látja, ha mindketten rátérnek a bébiétel fogyasztásra. Kifejtette továbbá, hogy a bébiétel gyártása államilag dotált, s a mai árakhoz viszonyítva ez a lehetőség egyáltalán nem elhanyagolható szempont, ráadásul vitaminokban és ásványi sókban igencsak gazdag, tápértéke vetek90 o Melissa Miller: Fergeteg Molnár Imre: Magánbeszéd Az élet illó perceit kévébe kötnék verseid, a teljes élet vágya rág s határtalan-nagy a világ Te sok vagy még a mű kevés s nagyon falánk a feledés Sorsod színes volt most a mű legyen hatalmas sokszínű hiszen neked pusztulni kell méltóbb halál úgy veszni el hogy mire sírgödörre lelsz csatádat folytassa a vers Uwe Lerch kerámiái Kiss Tamás: Történelem Ha fű alá tapostak, füvekké alakultunk. Lenni is úgy tanultunk: szál a szálhoz tapadva, évelőn fennmaradva. Ki ölni jött, tovább ment, mi mondtuk rá az áment, rajtunk végig tapodtak, de semmibe futottak, széllel elpárologtak. Ivódtunk lápról, érről, hajlottunk vad gyökérről. Ha kötöttek, oldódtunk, kristályként lerakodtunk. Anya a kő alattunk. Vagyunk, mert megmaradtunk. szik a legfinomabb, „normális” ételekével, következésképpen a bébiétel gyártását leginkább a fogyókúrázóknak találták fel. Az asszony belátta férje okfejtését, így aztán fizetéskor kosárszámra vitték haza a különféle bébikon zerveket. Néhány hónap elteltével az asz- szony valóban fogyni kezdett, a takarékbetétkönyvük pedig — ahogy azt a ház ura megjósolta — gyarapodni. Kiszámították, hogy két hónap múlva megvehetitk a színes tévét, s ha továbbra is ilyen ütemben tudnak félretenni, akkor még legnagyobb álmuk, az autó is megvalósulhat... Űjabb félév elteltével az asz- szony megemlítette férjének, hogy abba kéne hagyni a bébiétel-fogyasztást, de a férfi hajthatatlan maradt... Igaz, ő is látta, hogy valami nincs rendiben, de sajnos, már nem volt visszaút: őt is elkapta a pénzzel foglalkozó emberek életük végéig tartó mohósága. Egy hét múlva hullani kezdett a hajuk, és a valamikor oly sudár házaspár centiről centire közelebb került a földhöz. A férfi magához vette a takarékbetétkönyvet, és amikor a felesége sírva faikadt, utolsó, s legnagyobb érvként büszkén az orra alá dugta. Miután elhuilajtották tej fogaikat, lassan elfelejtettek beszélni is: fogatlan szájukból valami gügyögésféle bugyborékolt elő. De a vég az volt, hogy egyensúlyérzéküket is elvesztették. A két napig tartó csecsemősírásra a házmester két tanú jelenlétében feltörte az ajtót. A csecsemők — egy 'kisfiú és egy kislány — a szoba közepén ültek, és sírástól kivörösödött szemüket dörzsölgették. A házmester körülnézett, és mindent megértett. „Hiszen ezek éhesek” — villant át az agyán, s azzal kigyalogolt a konyhába, ahol rövid keresgélés után megtalálta a bébiételt. Elkészítette, majd ölébe ültette a két lurkót, és etetni kezdte őket. Azt viszont nem tudhatta, hogy miért ordítanak torkaszakadtukból, kezükkel, lábukkal is tiltakozva minden egyes falat előtt. Néhány nap múlva az állam 'gondozásba vette őket, a lakást pedig kiutalták egy négygyermekes családnak. Az új asszony, miután meglátta a kamrában roskadozó bébiételhegyeket, örömében elájult.
