Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-31 / 306. szám
Szalontai Mihály: Irodalom» művészet Bella István: Sanzon a „Még egyszer” versekből Milyen szerelem volt, milyen?! Akár a zúzbefúlók harca,- meg nem marad a fövenyen, magit elfedi, kitakarja, jön-megy, mint a víz, szüntelen. Milyen szerelem volt, milyen?! Két késdobáló hideglelése,- de hol a kés, hol a porond már, s mégis: köröttem, homlokomnál remeg szemed lángoló kése. Milyen szerelem volt, milyent! Két idő, egymásba akadva visszafordíthatatlan leszen, két van a voltra és volt a vanra szűnik, születik szüntelen. Mégis szerelem volt, igen! Víz, fény szakadó szívverése, mit kidobogtam és kidobogtál, ami nincs még és ami volt már, igen és nem. Mégis és mégse. Pákolitz István: Nyugalmazott A szikla végülis megunta az örökös hercehurcát és úgy döntött hogy fönt marad a csúcson A nyugalmazott Sziszifusz ölbe tehetné kezét De inkább agyaggolyóbist gyárnál-. hadd gurigázzék az unoka Nádler István: Essen Állásváltoztatás kocsinál már mindenki ott volt. Az igazgató, nem miattuk, hanem Pásztor miatt. Csendesen beszélgettek az alapjáratban dohogó, tompított reflektorral sürgető kocsi mellett. Felmagasodott mögöttük a sofőr, sörtefejű Janó is. Már hiányolta, miért is az összetartozás érzésével köszöntötte. De ismerős lehetett az igazgatónak iss mert a felfedezés meglepetésével szólt: — No, maga is itt van... bejönni, azért bejöhetett volna. — Voltam benn, professzor úr, nem tetszett benn lenni, Margó nénivel, Sáfár úrral meg Terikével beszéltem is. — Milyen taxisofőrnek lenni? — Nem panaszkodom... — Nem kívánkozik vissza, a pénze megvan...? — Á, így mégiscsak otthon van az ember, nem minden a pénz... mégiscsak, tetszik tudni. — No, isten áldja, azért ha valami van, el ne kerüljön. — Azzal az igazgató fogta Pásztort, külön- húzta, és úgy beszélgettek. — Jól ismerte az öreget? — kérdezte János, szinte csak hogy kérdezzen valamit, hangsúly nélkül. — Tíz évig voltam a pilótája, éjjel-nappal. — János folytatnj akarta, de az igazgató és Pásztor négyszemközti jelenése véget ért, egy utolsó körbekezelés, indultak, s az első kilométereket, az irdatlan; vascső kapuig, némán tették meg. Ekkor folytatta János a kizökkent- hetetlen emberek következetességével. — S hogy került el? A kocsiban ülőkön mosoly futott, sofőr Janó is nevetett. — Nem hosszú a sora, egyszerűen sok volt. Az asszony is mindig balhézott. így egyszerűbb minden. Akkor se éjjelem, se nappalom... nem lehet azt megfizetni. Persze az öreg nagyon rendes, sose lesz ilyen főnököm. Tudja, ő az a fajta, aki azt szereti, ha valaki magától tudja, merre meddig... Ha valami nem tetszett neki, sose mondta, de olyan udvariassá, kimértté vált, hogy az ember komiszabbul érezte magát, mintha teszem azt... — Jó, jó az igazgató-főprofesz- szor úr a pilóták legjobb nevelőatyja — szúrt János —, de miért az előbbi vigyor? — Mesélem már.. . akkor is két nap, két éjszaka tapostam a gázt, munkahelyről, munkahelyre, Dunántúlról Tiszántúlra, keresztül- szelve a térképaltáji Magyarországot, mégcsak tisztességes ebédhez sem jutva, mert pontosan kellett érkezni mindenhova, a sofőr szégyene, ha nem... Olyan vacak tél volt, hideg-langyos, jégfoltot jégfoltra varró, szakadó jéglukat vékony sáros varral takaró utak, ilyenkor nem lehet tudni, mikor csúszkálsz, mikor ragadsz. Az isten akárhová tegye! Szóval, aki ismeri e lukas bogárhátakat, tudja, hogy kis szakasz is elég belőle, nem fél- országnyi. Miskolc volt a végcél az (Sörtefejű Janó történetei) este, valami nagy előadást kellett ott tartanunk. Figyeltem, hajtottam, meg is érkeztünk szerencsésen, időben. Mig az öreg nyomta a szöveget, én vissza a városba, be az első jobban kinéző csehóba. Gyorsan végigettem a készétel rublikát, amíg a kétféle frissen- sültet hozták. Ahogy ezt is bedobtam, rohanás vissza az öregért. Éppen végzett, felvettem, indultunk vacsorázni. Természetesen ugyanoda mentünk, ahol én már előtanulmányokat folytattam. Mikor az éttermiek meglátták, hogy még egy komplett vacsorát rendelek, a séfnek rángatózni kezdett a feje, ja, merthogy az előbb levest nem ettem, és az meg hogy néz ki, hogy az ember leves után nem eszik semmit. Mondta is a marha, hogy még szerencse, hogy nincs étvágya a kedves vendégnek, azt hitte, szellemes, de nem komáz- tunk. Jó tíz óra fele indultunk, irány Pest. Semmi baj nem volt, míg a várost el nem hagytuk, de aztán kutya melegem lett.^ Folyt rólam az izzadság, igaz, fűteni is kellett, mert a szél felerősödött, a bádogkasztni pedig, ugye, hamar kihűl. Még az utolsó hírekben a rádió vigasztalt, hogy aszongya. sarki légtömegek ezek, nem szelek. Na már most, nekem ugye, az öregre kellett tekintettel lennem, fűtöttem is cefetül. Hogy a rádió elnémúlt, el is álmosodtam, legszívesebben kiálltam volna egy útszéli parkolóba. De mert ilyet még soe tettem, hát most se, gu-r rultam tovább. Közben meg az öreg, ahogy este szokta, ha kocsiban érte, akkurátusán betakarva magát báránybőrbundájába lefeküdt, hátul, és húzta a lóbőrt. Esküszöm, már-már majdnem bóbiskoltam, ami azóta se esett meg velem, de nem is fog, amikor az öreg kocpgtat a vállamon, hogy hát neki pisilni kell, álljak meg. Az első egyenes közepén meg is állok, ö meg ruszki kucsmájában, fene büszke rá, valami szibériai kollegájától kapta, ménkű hosszú rojtos sállal, a Terikéével, neken) bezzeg nem kötött, panyókára vetett kabáttal kiszállt. Én maradtam, nekem nem kellett, behunytam a szemem, pihentettem, majd- hogy kis idő múlva, mikor csapódott a jobb hátsó ajtó, index balra ki, üres volt az országút, s bele a nagy magyar fekete alagútba. Megyek, megyek, az öreg nyilván újra lefekhetett, mert olyan csend volt, hogy már azt hittem, nincs is senki a kocsiban. No nem szaporítom a szót... nem is volt senki! Egy idő után annyira szorított a mögöttes némaság, hogy csak hátranézek, hát nincs ottan senki se. Hű, a kirelejzumát... most vert ki igazán a veríték. Megállók. Nézem az ülést, tapogatom, de senki... csak a vacak hálója, újságokkal, könyvekkel, meg a kék termosz- szál. Nézem a jobb hátsó ajtót, nincs az becsukva, csak első fokozatra, na már most vagy kiesett, vagy a szél csapta be azt az átokverte ajtót, s akkor azóta már rég megfagyott. S a legrosszabb... fogalmam se volt, hány kilométert futottam, mióta kiszállt. Mindegy, rükverc, vissza, az első kilométereken ami belefért, aztán kezdtem csendesedni, nézelődni. Hát olyan negyven, negyvenöt kilométer után látom, hogy valami fény — egy viharlámpa — pislákol, s ott kopott útépítő kocsi előtt integetnek hárman. A professzor úr volt, meg két útépítő magyar, azok is öregecskék. S nagy hahotával fogadnak, amikor odaérek, merthogy amint megfordultam, pattantam ki, látom mindhárman tökrészegek, mit részegek, tajtsiker volt a három öreg. Mikor a szél becsapta azt a kurva ajtót, a prof felmérte a helyzetet, s gondolván majd csak észreveszem a hiányát és visszafordulok, elindult, hogy ne fázzon. Tán tíz percet baktathatott, amikor elérte a bódét, benézett az ablakon, látta világos, meleg, s két magyar van odabenn. Bekopogott, előadta esetét hülye sofőrjével, azok keblükre ölelték, mert az egyik születésnapját ülték egy de- mizson bor és egy csatos tavalyi törköly társaságában. A kis vaskályha mellé ültették, s előbb egy vizespohár törkölyt töltöttek bele, hogy meg ne fázzon, majd egy korsó misebort, hogy híguljon az előbbi. Nagy kő esett le a szívemről, hálálkodva Ígérgettem mindent, míg az öreget betuszkoltam hátra, beborítottam kabátjával, fülére a kucsmát. Aztán megint neki. Koromsetét volt még, ez az a hosszú szakasz a hármason, ahol nincs lakott település, mentem istenesen, hogy minél hamarabb hazaérjünk, amikor egyszercsak rájövök, hogy megint süket csend van mögöttem. Semmi horkolás, nesz pici zaj. Leállók. Rohanok ki, a kocsi mellett állok, benézek, káprázik a szemem, hát ott fekszik az öreg, ahogy egy jó órával ezelőtt én odapaszíroztam. bunda alatt, feje- fülén a féloldalasán rászorított kucsmával. Akkor már tébolyult voltam. Meg mertem volna esküdni, hogy mielőtt visszafordultam, odanéztem az ajtóra, meg az ülésre, az ajtó nem volt rendesen becsukva, az ülésen meg nem volt senki. Az ajtó még mindig nem volt rendesen becsapva, de az ülésen ott mocorgott az öreg, persze, mert állt a kocsi, ment oda a hűs is. Jól becsuktam az ajtót, beültem, lenyomtam az ajtóbiztosító gombot, és elindultam. Hogy jól le van nyomva az a vacak, kis fekete, műanyag mütyür, azt szinte pillanatonként ellenőriztem. Nem tudom, hogyan értem föl, végig hajnalban futottam, de még aznap reggel bemond- tam az unalmast. Azóta a központban vagyok, a sofőr szobában. Viszem, akit kell, mindig mást... Összeállította: Rékasy Ildikó apkelte előtt indultak, mikor leghűvösebb az idő. Egymás nyomában ereszkedtek lefelé a domboldalon: mezítelen combjaikra csapódtak a hosz- szú szárú nedves füvek, a fürdőtelep kavicsos útjain aztán a cipőjük megtelt porral és szúrta a talpukat. Legelöl a magas ment, késsel az oldalán, utána egy nagy szemű barna fiú aprított, a sort utána egy tüskés hajú, lomha járású kamasz zárta le. A mesterséges tó közepén a drótketrecben szárnyuk alá dugott csőrrel aludtak még a hattyúk. Csak nappal engedték vízre őket, mint valami lomha papírhajókat, s a fiúk csodálkoztak, hogy nem repülnek el. Szó nélkül értek le a tó partjára; nem beszéltek, mintha attól féltek volna, hogy a titkuk mások fülébe jut. A tó partján a sovány kamasz fürdőnadrágra vetkőzött,' de az övét a késsel a derekára csatolta, és beleereszkedett a vízbe. Nyomban lebukott, hogy megszokja az égető hideget, aztán csendesen úszni kezdett a sziget felé. A kis falúdon nem mehetett, mert az le volt zárva, meg aztán úgy nem is lett volna érdekes. A tüskéshajú egy kőre ült, és zsebéből előkotorta megviselt cigarettáit. A füst felkavarta gyomrát, de szégyellte, és sajnálta vízbe hajítani a cigarettát. A nagyszemű egy fának dőlve állt; kért volna ő is egy szippantást, de nem volt meggyőződve, hogy az valóban csillapítja az idegességét. Hát csak állt, s a hideg ködön keresztül próbálta meglátni a szigetet. A szőke többször is visszacsúszott a sziget meredek oldalán — mellét, hasát összekarmolták a kórók —, míg végül sikerült felhú- zódzkodnia. Nyomban megtalálta a ketrec ajtaját, s csodálkozott, hogy nincs lakatra zárva; valósággal sajnálta, hogy nem kellett használnia kését. Már az ajtóból nyúlt az első fehér test után. A hattyú esetlenül félreugrott, inkább totyogott, s a fiú először gondolt arra, hogy vajon miért is nevezik hattyúnak ezeket az ügyetlen libákat, melyek még repülni is képtelenek... A madár még akkor is nagyon ellenkezett, mikor nyakára tette a kést. A fiú megrázta, majd térde; közé szorította a madarat; így vágták otthon a tyúkokat is, ezt azonban mindig apja csinálta, ő sose merte. De nem tudta átvágni a valószi- nűtlenül hosszú és vékony nyakat. Már-már felhagyott vele, mikor valmi nehéz meleget érzett a kezén. Lassan húzta a kést, minden pillanatban várta a csodálatos, vérszínű hangot. A hattyúdalt. Elengedte a madár fejét, nehogy bele- fullassza az éneket, ám csak a fenyők zúgása hallatszott a feje felett. Nagyon magas fenyők voL tak. A madár elernyedt, elnyúlt a földön, mint egy fehér rongycsomó. A fiú mereven állt felette, szorította a kést, lábujjaival görcsösen kaparta a földet. így maradt sokáigAztán lehajolt, összehúzott szemmel figyelte a madarat. A fiú érezte, hogy a gyomrában megalvadt valami, felkúszik a mellére, szorítja és feszíti egyszerre, aztán átfogja az agyát. Hirtelen felmarkolta a tört nyakú állatot, s egyetlen mozdulattal lemetszette a fejét. Messze hajította a vízbe, aztán belerúgott a lefejezett libába. Hányingert érzett. Leült a nedves fűre, álla alá húzta térdeit, és öklendezett. Csak jóval később jutott eszébe, hogy a parton várják a megígért hattyúdalt, azt a csodálatos hangot, melyiknek vérszíne van. Lassan világosodott. A parton várják a hattyú énekét. . . A fiú késével karcolta a földet. Olyan csend feszült köréje, mint a kórházban: fehér. tó partján mozdulatlanul álltak a fák és a fiúk. A szőke majdnem látta őket. Fel- emelkedett. Egy ideig úútogott némán, mintha próbálgatná a hangokat, aztán csendesen, elnyújtott torokhangon énekelni kezdett. Egyre erősebben lökte ki magából a dalt. Fújta, fújta, s közben arra gondolt, mi lenne, ha sírna, de lassan megkönnyebbült a dalolástól. Péter Vladimir plasztikája Csíki László: Kamaszok Mohácsi Regős Ferenc rajza A A A N
