Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-31 / 306. szám

„Plántálj belém osehovi álm

A Szigligeti Színház együtt, egyidőben tűzte műsorra a Táncdalfesztdvált és Gsurka István Deficit című drámáját — ez utóbbit a Szobaszínházban. A két előadás így akár jelképes is lehetne: a minden viszonylagos, az „ugyanaz hátulról”, az egész és a rész egymáshoz való viszonyának izgalmas és felkavaró jelképe.

Hiszen a hatvanas évek vidám, humoros, groteszk tükörképében — a Táncdalfesztivál történéseiben — mindnyájan ott vagyunk: gyerekek, felnőttek, öregek, munkások, parasztok, értelmiségiek. Elnéző szeretettel mosolygunik egymáson, magunkon: az együvé tartozás nagy nemes érzésében oldódunk fel: az egészben. Egyéni veszteségeink a még mindig megvalósítható lehetőségek illúziójává nemesednek. Mi fáj, gyere mesélj, — énekeljük egymásnak szelíden. Aztán egv intéssel abbamarad az ének. A névtelen egészből előlép négy ember: X., Y., Z., és W. — hogy másképpen nevetve a koron és önmagán, másképpen, komolyan véve az egészet arról beszéljen: mit jelentett ez a résznek, mennyi a deficit, a veszteség az egyén, az ember számára mindebben.

Csurka drámája nemcsak a hatvanas évekről szól — bár a rendezői utasítás szerint konkrétan ide köthető — időszerűsége a nyolcvanas években sem megkérdőjelezhető.

Mondandója persze nem általánosítható, s következtetése sem minden ember számára érvényesíthető. Hisz a Deficit, mint a többi Csunka-mű, — a legmarkánsabban a Versenynap és a Ki lesz a bálanya? —egy réteg, az értelmiség, sorsáról, problémáiról szól: meg- hasonlott, kisiklott életéről, céltalan, csömörbe és unalomba fulladt mindennapjairól. értelmes tettek helyett megalkuvásból — kényszerből választott pót- cselekvéseiről. Mi közöm van ehhez? — kérdezheti a néző (különösen akkor, ha életében nincs az értelmiségi lét csurkai jellemzőivél azonosítható pont). S a kérdés bizonyos szempontból indokolt is, hiszen az általánossá emelt életérzés itt emberi gyávaságból, tehetetlenségből, kisszerűsésből, a lehetőségekkel reálisan szembe nem néző magatartásból is fakad: „ .. .nyomorult kis életünk van, csak a pofánk és az önsajnálatunk nagyobb a többiekénél” — fosaim azza meg a darabban Z. ” .. .Szeretném azt is a rendszer, a társadalom, a világhelyzet, az

atomkor, a technikai civilizáció nyakába varrni, hogy én most belefekszem a barátom feleségének az ágyába ...” Ezzel a minden személyes felelősségtudatot nélkülöző állásponttal nem is vállalhatunk közösséget. Mégsem nyugtathatjuk meg a kérdezőt azzal, nincs köze hozzá. Mert a két házaspár egymással űzött hazárdjátéka — a kiüresedett életek egyetlen maradék lehetősége a lázadásra, az életben maradásra — ameg- ideologizált házasságtörés, „a piti ágyforradalom” becstelen haláltánca mögött a tehetség etoikkadásánaik folyamata, az egyén cselekvési, önmegvalósítási lehetőségeinek, az egyéni érdek és társadalmi hasznosság összehangoltságának hiánya húzódik meg. S az önpusztító négyes nevetségesen tragikus „forradalma” bizony mindnyájunkat figyelmeztet az önmagunkkal, szeretteinkkel, környezetünkkel és a társadalommal szembeni felelősségre; még akkor is, ha a végletesen komor képben — a szatíra elidegenítésre ösztönző, nevetésre és kinevetésre ingerlő eszközei mellett — a drámában csak a jelenség felmutatása történik meg, a következtetések, a megoldás az író szándéka szerint is hiányzik. A „békeviselt nemzedék” minden tagjának köze van a gyermeki tisztaság elvesztésének fájdalmához, a kiszolgáltatottság, az elesettség. az erőtlenség, a magatehetetlen tunyaság megs züntetóséhez.

Mennyi a deficit? Y. válaszol rá a darabban egyetlen egyszer: többlet van. Ez a rövid mondat az előadásra is érvényes: a kényelmes. jómódra valló bőrkanapé mellett — mely az egyetlen hangsúlyos díszlet

— eszköztelen izzással peregnek a párbeszédek. Csurka akár Vallai Péternek, Juhász Rózának, Philippovich Tamásnak és Bajcsay Máriának is írhatta volna

— annyira személyre szabottak a szerei>ek. Az együttes játékban Vallai remekel igazán: nélküle kevesebb lett volna a szatíra éle; nemcsak szerepe, alakítása is központi figurává tette. Az előadást létrehozók Csizmadia Tibor, Har- sányi László, Lakos Ilona, Morcsányi Géza, Nagy Mária, Vincze János, Werner József, Zsótér Sándor érdeme is. hogy ha azt kérdezzük önmagunktól a színházból kilépve: mennyi a deficit? — saját életünket nézve fel tudjuk mérni, mennyire adott a veszteség lehetősége.

Bálint Judit

Füredi évfordulók

A városi könyvtár dolgozói Tiszafüreden összeállították 1986-ra a település jeles évfordulóinak naptárát, s

eredményekben gazdag új

esztendőt kívánva eljuttatták minden olvasóhoz. Íme, néhány esemény a múltból: jövőre 450 éve lesz, hogy Füred Szapolyai János állandó táborhelye lett ennek emlékét őrzi a város és Kócs között a Jánosállás helynév. Ez évtől kezdve birtokosa Fürednek és Kócsnak Szemere Sebestyén váradi kapitány. .. örököse, Pankotai Erzsébet 1666-ban elzálogosította Füredet, így került 320

évvel ezelőtt a helység a XVIII. század elejéig a Höf- lányi család birtokába... 280 évvel ezelőtt Rabutin rác generális csapatai felégették Füredet Kóccsal együtt. Az életben maradt kócsiak (6 család) Füredre költöztek, s az úgynevezett Belsőkertso- ron települtek le... 165 éve lesz jövőre, hogy leégett a városháza teteje... Január 1-én lesz 55 éve, hogy Tiszafüred belépett a Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesületébe, és hozzájárult egy mentőautó vásárlásához.

n gondolati bátorság forrásai

Művelődéspolitikai Jegyietek

Igaza volna azoknak, akik ebben a bonyolult gazdasági, társadalmi küzdelmet folytató, bizakodó országban a pénzügyi gondok és megszorítások — vagy inkább a takarékosság — láttán féltik a kultúra, a művelődés ügyét, borúlátóan gondolnak a jövő elébe?

Kétségtelen, mint minden más téren a szükségesnél kevesebb a pénz, a kultúrára fordított összegek reálértéke csökkent. Mégsem egyezik a véleményem az aggodalmaskodókéval. Jószándékukat nem vitatom el, veszély- érzetük sem alaptalan. A szükséges kérdés azonban szerintem most az: hogyan reagálunk a helyzetre, hogyan alkalmazkodunk a mai konkrét feltételekhez? Megtanuljuk-e a pénzköltés helyett a gazdálkodást a művelődésben vagy sem?

A politikai stratégia a művelődés, a művészetek — általában a tudás — társadalmi jelentőségének növekedését illetően nem változott. A XIII. kongresszus szelleméből egyértelműen kiviláglik: a gazdasági-társadalmi fejlődés soha nem függött annyira a kultúrától, mint éppen ma, holnap. A versenyképesség döntő tényezője a műszakitechnikai színvonal, a mérnökök, munkások felkészültsége, tehát a termékekben „megalvadt” szellemi érték. Ezért elképzelhetetlen a gazdaság fejlődésének dinamikáját növelni a kultúra, a szaktudás, az általános műveltség, a szocialista élet civilizáltságának minőségi megújítása nélkül. A művelődés- politika központi célja napjainkban nem lehet más, mint az, hogy a kultúra, a műveltség eszköztárával minden eddiginél hatékonyabban, gyorsabban mozdítsa elő a gazdaság értékteremtő képességének fejlesztését. Csak ezen az úton érhető el, hogy majd több pénz jusson a művelődésügyre.

Rövid távon nem tehetünk mást, mint azt, hogy a rendelkezésre álló anyagi eszközök elosztásában azokat a közművelődési, tudományos területeket támogatjuk kiemelten, amelyeken a szellemi gyarapodás a leghamarabb, a legerőteljesebben hozzájárul a gazdasági, társadalmi fejlődéshez. A művészetek mecénálásában ez az út nem járható, hiszen azok nem az aktuálpo- litikát hivatottak szolgálni, hanem az ember egyetemes fejlődését, életvitelének, ízlésének alakítását és érzelemvilágának kiegyensúlyozottságát, gazdagítását.

Az emberek valóságismeretét úgy teheti teljesebbé a művészet, hogy múltunknak, életünknek azokat a mozzanatait emeli ki, amelyek a mindenkori cselekvés szempontjából döntőek. Hivatott a munkakedv ösztönzésére is; arra, hogy lelkierőt, hitet adjon az élet feladványainak megoldásához. A művészetek eszmeileg, politikailag elvszerű támogatása tehát távlatibb, nagyvonalú gondolkodásmódot kíván, nem szűkíthető le a mindennapi szükség- szerű gazdaságosságra. Ugyanakkor a közpénzt nem költhetjük divatáramlatokra, eszméinktől idegen, életünket torzítva ábrázoló tartalmi, ízlésbeli törekvésekre, vagy egy szűk kulturális elit igényeinek kielégítésére. A közpénz a tömegek műveltségének emelésére szolgál elsősorban, de tudnunk kell értelmesen áldozni arra is, amit Marx így fejezett ki: „ ... csak a zene ébreszti fel az ember zenei érzékét”.

A művelődésügyben azzal számolhatunk, és folyamatos erőfeszítéseket kell tennünk érte, hogy az elért eredményeket, intézményeink meglévő ellátottságát szinten tartsuk, ahol szükséges, megállítsuk a romlást, és néhány kiemelt területen fejleszteni tudjunk. A nehezebb gazdasági helyzetben sem mondhatunk le arról, hogy felelősségünk tudatában a jövőnek ma áldozzunk, vállaljuk a konfliktust, ha kell. Ilyennek tartom a megyei könyvtár építésének ügyét, amelynek megoldása a megyei múzeum feszitő helyzetén is segít.

Társadalmunk, a szocializmus lényege, hogy mindent az emberért tesz, az ember javára alakít, formál. Mindent a gazdaságért! — hiszem, hogy most ez a helyes jelszó, mert így tehetünk meg mindent az emberért. Ez a „bűvös kör”, amelyet először a közgondolkodásban kell áttörnünk, hogy a gyorsabb gazdasági kitöréshez szükséges erőt összegyűjthessük, mozgósíthassuk, a megfeszített munkát követelő célok vállalásához az érdekeltséget és tudatosságot megteremthessük.

Az emberi tényezők növekvő szerepe, az „embertőke” minősége a tudományos és technikai forradalom immáron második szakaszában elvitatha- tatlanul kulcskérdése a jövőnknek. Üj követelményekhez, új feladatokhoz gyorsabb reagálás, új, dinamikus szemlélet, következetes magatartás szükséges. A szemlélet, a közgondolkodás átalakításához új ismeretekre, minden egyes embernek nagyobb és korszerűbb, átváltható tudásra van szüksége, amiért az egyénnek érdemes anyagi áldozatot hoznia.

Hogyan válhatna ismert gazdasági törekvéseink közepette másodlagos kérdéssé a kultúra, a művelődés? Vajon nem időszerűek Leninnek több mint hat évtizeddel irt sorai: „Mai életünk meglepő mértékben egyesíti magában a vakmerőségig menő merészséget és a legcsekélyebb változásokkal szemben tanúsított gondolati bátortalanságot?”

A kérdésre mindenki tud megfelelő választ adni a tapasztalatai alapján. Ami engem illet, igennel felelek. A vállalkozó szellemhez, a gondolati bátorsághoz a műveltség, a tudás ösztönzése, előmozdítása sokat adhat: új

időkhöz új szemléletet. A tanulás igényének felerősítését, a tanuláshoz fűződő társadalmi és személyes érdekek megvilágítását elsőrendű feladatunknak tartom. Tanulásra égető szükségünk van és a szó legátfogóbb értelmében nem iskolás módon és fokon csupán. A szellem, a magatartás, a közgondolkodás átalakításáért még számtalan „végső” harcot kell megvívnunk. Számtalan „végső” győzelmet kell aratnunk ahhoz, hogy az előttünk álló öt év, évtizedek kemény leckéit megoldjuk.

Az eddigi fejtegetésekből azt hiszem logikusan következik, miért a legfontosabb kérdése, mondhatni sorskérdése a művelődéspolitikának az iskola? A megye lakossága tapasztalhatja, hogy a nehezebb és szűkösebb gazdasági feltételek között is milyen nagy állami és társadalmi erőfeszítéseket tettünk az elmúlt hét—nyolc évben a közoktatás tárgyi és személyi viszonyainak javításáért. Azért tettük és tesszük a jövőben is, mert az iskola alapozza meg a társadalom, szűkebb hazánk műveltségét, perspektíváját.

A közoktatás programjának megvalósítása a fentieknél jóval többet jelent. S hogy ez igaz, iskoláink eredményessége bizonyítja, azzal a megszorítással, hogy a konkrét fejlődés kisebb az eddig lehetségesnél az oktatás tartalmi korszerűsítésében. Az általános mérlegen belül egyenetlenség tapasztalható. Lett légyen szó például az esélyegyenlőség javításáról, a tehetség- gondozásról, az iskola belső életének alakulásáról. A gondokat ismerik az iskolák, a legutóbbi nevelési értekezletek ezt tükrözik, de nemcsak ismerik, hanem változtatni is akarnak. Ez újabb igen pozitív fejlemény.

Bár nem osztom egyes pedagógusok Véleményét, miszerint a nevelés kiszorulóban van az iskolából a tananyag nyomasztó mennyiségi súlya miatt, de komolyan kell vennünk figyelmeztető szavaikat és konkrét tapasztalataikat. Egyfelől, hogy a nevelés mindinkább a tanórák keretei közé zsugorodik, „tömegméretekben” zajlik, másfelől, hogy meghitt, emberi és személyes kapcsolatokra épülő módjaiban, érzelmi erőterében hiányt szenved a pedagógus és a gyermek, a diák egyaránt. Sajnos, a családi kötelékben is.

A tanórán kívüli nevelési lehetőségek keresésére, bővítésére, egyszóval alkalmazkodásra sok jó példa van. Mégis bizonyos, hogy a szocialista nevelés centrális feladataival a jövőben hatékonyabban kell foglalkoznunk. Ezen a téren szintén megújulásra van szükség. Az új esztendőben remélhetőleg megtaláljuk a módját, hogy a pedagógus-társadalom bevonásával, véleményének, javaslatainak felhasználásával ezzel a kérdéssel politikailag behatóbban megismerkedjünk, és kidolgozzuk a közös, időszerű tennivalókat.

A bevezetőben arról volt szó, hogy a kultúra, a közművelődés, a művészetek világába is behatolt a gazdasági célszerűség gondolata, a pénzügyi lehetőségeink kikényszerítik az alkalmazkodást. A tények azt bizonyítják, hogy ez még nem ártott, sőt, kifejezetten hatásos ösztönzőnek bizonyult. A józan takarékosságra azért van szükség, hogy az értékes megvalósulhasson, az értéktelen, a befogadók szempontjából szükségtelen kiszoruljon, és a fizetőképes kereslet nagyobb szerephez jusson. Bár a támogatáspolitikában tartósan számolni kell azzal, hogy a művelődés iránt nem okvetlenül azoknak vannak igényei, akiknek, pénzük van, és ez megfordítva is igaz.

A megyében a közművelődés, a kultúra világában az új feltételek között több jó kezdeményezés indult útjára, a gyarapítás szándéka, a tettvágy felerősödött. Több településünkön kifejezetten gyarapodásról lehet beszélni. Nem szeretnék hosszas felsorolásba bocsátkozni, ezért néhányat emelek ki. így a jászkiséri gyönyörű művelődési házat, a nemrég átadott szolnoki Technika Házat (sajnálom, hogy nem Tudomány Házának hívják, ez jobban kifejezné létrehozóinak igazi és deklarált szándékát), a törökszentmiklósi és kisújszállási kisgalériát, a kunszentmártoni múzeum alapítását, a karcagiak, mezőtúriak türelmes és kitartó értékgyarapító munkáját, a jászapáti könyvtár építésének szép ügyét, a szolnoki galéria mintaszerű rekonstrukcióját. És nem szólván kisebb-nagyobb jövőbeni vállalkozásokról, amelyek most körvonalazódnak a tanácsok terv- koncepcióiban.

A nyitottság, az értékszemlélet, az értékkiválasztás tudatosabb előtérbe kerülésének, a minőség növekvő hatalmának új hajtásait türelmesen ápolnunk, védenünk kell a jövőben is. Főképp bátorítanunk a kezdeményezőket, újítókat.

Anélkül, hogy versenyezni kívánnánk

az igazán nagyvárosokkal, egyre több jele van, hogy kezdünk lépést tartani velük. A képzőművészetben — az itt élő becsült alkotók mellett, az országos és nemzetközi értékként számon tartott mesterek kiállításai is otthonra, közönségre találtak. Zenei életünk valósággal megújult, értékesebbé, sokoldalúbbá vált. Szolnok a Szigligeti mellett, a rangos hazai és külföldi együttesek vendégjátékai, a nyári programok révén igazi színházi várossá alakul. Hasonlóan eleven színházi életről nem tudok az országban — Budapest kivételével. Említhetném a tudományos rendezvények, konferenciák egész sorát, köztük országosan jelentőseket. Bizonyíthatóan sokkal gazdagabb, értékesebb a kulturális életünk, mint amennyire sajnos az tudatosul.

A mi megyénk — ezt tanúsítja az országból-világból hozzánk érkező hírességek, tudósok, művészek véleménye — nyitott, vonzó, vendégszerető, kulturált házigazda. Ide szívesen visz- szatérnek, — hangoztatják, hiszen mindenkor jó feltételeket tudunk biztosítani számukra. Egyre inkább benne vagyunk az ország szellemi vérkeringésében azzal, hogy amink nincs, azt tudatosan befogadjuk. A nyitottság jól kamatozik.

Mivel magyarázható ez a megélénkülés? A kínálkozó lehetőségekkel egyre jobban és körültekintőbben él, és nem kicsinyes az állami irányítás. A művelődési intézmények vezetői fogékonynak bizonyultak. A jót a közönség megérzi, erkölcsileg támogatja, megfizeti, a siker nem marad el. Bizonyos értelemben így magasabbra kerül a mérce, megnő az összehasonlítás lehetősége, nyitva az ablakunk az országra, esetenként a világra, és ez lendíteni fog a megye tudományos, kulturális életén.

Méltánytalanság lenne legalább nem jelezni, hogy a városokban, egyes kisközségekben ugyancsak megélénkült a szellemi élet, nőtt a kezdeményező kedv, azaz nélunk nem Szolnok a „világ közepe”. Ez is része a kultúra helyes irányú decentralizációjának és demokratizálódásának. Nélkülözhetetlen ebben a pozitív folyamatban a művelődési és tudományos egyesületek önálló, mind szélesebb körű értékes, lelkes tevékenysége. A társadalmi erők mozgósításával környezeti kultúránk ápolásáért, gazdagításáért egyre több településünk cselekszik eredményesen.

Nem szeretném eltúlozni a tapasztalható minőségi változások jelentőségét, alábecsülni a feszítő gondokat, különösen a közművelődésben, elsősorban faluhelyen. Beismerve: a nem művelődő rétegek érdekében korántsem tettünk eleget, hogy például a szakmunkástanulók művelődésének jobb megszervezésével adósak vagyunk. A szórakoztatásban, a bevételek növelésének szorításában megnőtt az igénytelenség veszélye, felfedezhető a giccs, a talmi, a kozmopolitizmus terjedése. A házivideózással bejött a pornó, a horror is, — sajnos, sűrűn gyermek- közönség szórakozik ezzel délutánonként. amíg a jómódú szülők dolgoznak. Ki a felelős érte?

De a változások iránya jó, mozgás van! Maradjunk mértéktartóak és bizakodóak. Művelődési életünkben az elmúlt több mint egy évtizeddel ezelőtt kimunkált tartós politikai törekvések, az új helyzetre, új feladatokra való folyamatos reagálás eredményeivel és gondjaival ma együtt van jelen. A megyei pártértekezlet sokoldalúan megjelölte a folytatás követendő irányait és konkrét céljait.

Politikai szándékunk világos, mindenkit meg szeretnénk nyerni: tartson velünk, kezdeményezzen bátran, cselekedjen kulturális felemelkedésünk érdekében. Segítsen abban, hogy anyagi javak mellett már szellemiekben is mind eredményesebben járuljunk hozzá az ország fejlődéséhez, hogy gazdasági erőinkkel harmonikusan gyarapodjon a műveltség, a tudás, emelkedjék a civilizáltság megyénkben. Ez a két folyamat elválaszthatatlan egymástól, egyik előmozdítja a másikat.

Az új esztendő tehát „csak” a folytatást hozza, amely kitartó, türelmes, eszmeileg elkötelezett munkát kíván a párttagoktól, politikai egyetértést, támogatást mindannyiunktól.

Művelt emberfők nélkül nincs modern termelés, nem teremthető meg öntudatunknak, fegyelmünknek, rugalmasságunknak, alkalmazkodó képességünknek az a színvonala, amely biztosítja a szocializmus növekvő hatékonyságát. Az útkereséshez, a jó megoldások kibontakozásához gondolati és cselekvési bátorságra van szükség, nemcsak a nagy, hanem a „tizedrangú” ügyekben is.

A gazdasági, szellemi megújulás minősége és felgyorsulása, sikere az emberek jellemén és tudásán, hazaszeretetén múlik. Az új kezdeményezések, vagy kudarcok esetén se feledhetjük el: ha valamit nem kezdünk el, akkor azt be sem fejezhetjük. A tétlenségben elmúló idő pótolhatatlan veszteség.

Fábián Péter

a megyei pártbizottság titkára