Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
Irodalom» művészet V -T<-, Irodalmi oldalpárunk: illusztrációit Fasekaa Mac do Ina <■ Meggyes László grafikáiból válogattok. Fodor András: Harang Épp olyan este volt mint a többi. Tódultak ki a színház kapuján a naponkénti zsibogó vidámak. Közéjük keveredve szótlan fogtam a vállad és egyszeresük eszembe jutott: lakik benned egy névtelen erő ... Talán magad se vetted észre, mikor, honnét növelted, titokzatosabb szövedék, mint a győztes szerelem. Mindent ami a roncsoló idő tüzrácsain kihullt: az önkívület gyönyörét a veszendő test lélekmelegét is, akár a néma levegő üvegharangja a földet meg tudja védeni. arácsony előtt, 1946- ban történt. Álltam a kollégium huzatos folyosóján a hirdetőtábla előtt. Borongós hangulatban, mert az ért nevem is ott volt a tandíjhátralékosok között. „Ha nem tudsz fizetni, kizárnak. Karácsony után már vissza se jöhetsz az iskolába” — ezt jelentette a kiírás. Törtem a fejem, hogy honnan szerezzek pénzt, de semmi sem jutott eszembe. Míg harmincai^ voltunk a listán, nem izgatott túlságosan az ügy: tudtam, hogy ennyiünket nem csaphatnak ki. A névsorban azonban egyre kevesebben maradtunk: tízen, nyolcán, öten. A szünet előtti napon már csak ketten. Végül egyedül az én nevem nem volt kihúzva a listáról. Szorongásom akkor páni félelemmé dagadt. Teljesen feleslegesen újból végiggondoltam a pénzszerzés összes elképzelhető módjait a koldulástól a betörésig, azután elhatároztam, hogy kikönyör- gök pár hét haladékot. — Na, végre — mondta Samu úr, a gondnok-pénztáros, amikor bedugtam fejem a kalitkája rácsán. — Már azt gondoltam, hogy hagyja kicsapatni magát. —■ Azt éppen nem szeretném, ezért... — Ezért bizonyára fizet — szakított félbe, és maga elé húzta a nyugtatömböt. — Mennyi hátraléka van magának? — ötven forint. — Tehát nyugta 50 forint, azaz ötven forintról, amely összeget a november—december havi tandíjhátralék fejében a mai napon... — Nincs pénzem — szóltam —, azért jöttem, hogy megkérjem, legyen szíves, ugyanis, tudniillik... — Mit mond? — bődült el a gondnok, és nagy erővel betolta a pénztár ablakát. Gyorsan visszarántottam a fejem, így a nyakti- lónak csak a szele érintett. Kint a folyosón megtöröltem verejtékező homlokomat. Tulajdonképpen csak az incidens után bizonyosodtam meg róla, hogy irgalom nélkül kivágnak az iskolából. Elddig ugyanis úgy szorongtam és úgy féltem, hogy valamiféle csodát is vártam, mint a népmesék hőse, aki mindig segítséget kap az utolsó percben... A szegénység nem bűn, tehát nem lehet büntetni: így képzeltem. Ezért nem írtam meg haza, hogy milyen veszély fenyeget. Pénz úgyj sincs otthon, a csoda meg úgyis megtörténik. Miért okoztam volna- hát szüleimnek felesleges gondot?. .. — Mit mászkálsz itt? — dörrent rám egy hang. A homályos beszögellés mélyén valamikor Kálvin János mellszobra állott, de miután ismeretlen tettesek letörték a nagy reformátor fülét és orrát, az igazgatóság lomtárba vitette a szobrot. A talapzaton most osztálytársam, Lajhár vigyorgott. Lajhár ötödik éve járta ä tanítóképzőt, de még csak a harmadik osztályig jutott el. Legendás butaságán és nagy testi erején kívül arról volt ismert, hogy állanZám Tibor: Sárga karácsony dóan ijesztgetett bennünket. Ha valakit sikerült megijesztenie, azzal szemben egy ideig jóindulattal viseltetett. — Te, Lajhár, segíts nekem! — Mi lelt? — kérdezte a fickó, és leugrott a talapzatról. Amikor elpanaszoltam a bánatom, az ablak elé hívott. A világosban megJ forgatott maga előtt. Ránézett a cipőmre, és megtapogatta nagykabátom szövetét. — ócs^a — mondta elkedvetlenedve, azután mégis felderült a képe. Lapáttenyerével akkorát vágott a hátamra, hogy porfelhőbe borultam, és majd kiestem a kabátomból. — Mit hülyülsz? — tátogtam levegő után. — Rókaprém, nyavalyás! Te egy vagyont hordasz a nyakadban! —■ Lehet... Meglehet. Eszembe jutott, hogy tavasszal az ócskapiacon cseréltük ezt a kaJ bátot: sót, lisztet, babot meg még nem is tudom milyen élelmiszereket adtunk érte. Abban az időben így lehetett vásárolni. — öt forint — szólott Lajhár. — A bácsinak ötöt adsz a prém árából. — Rendben! — A markába csaptam Lajhárnak, és elvágtattam. — Harmincnál egy vassal se ér többet — mondta a szabó, akihez betértem, és elkezdte csattogtatni ollóját a gallérom körül. — Nono — hárítottam el a mestert, és búcsút intettem neki. — Állj! — húzott vissza az ajtóból, és ráígért ötöt. Űjból mentem, újból visszahúzott. Egészen kihűtöttük a műhelyt alkudozás közben. Végül mégis kicsikartam a mestertől az öt darab tízest. Rá-- adásul egy cigarettát is kértem tőle. Míg ő a prémet fejtette, addig én a kályha mellett füstöltem. Odakint szállingózni kezdett a hó. — Fehér karácsonyuk lesz — vigasztaltam a mestert, mert úgy éreztem, bánkódik a pénz miatt. — Sárga lesz — dünnyögött viszsza. — Fehér — ellenkeztem vele. —Sárga — makacskodott to* vább. — Sáfránysárga, okkersárga, kanárisárga, olyan sárga, mint a villamos — hadarta lelkesen, míg rám adta a kabátot. És ott, a talpig érő tükör előtt megértettem szavai igazát. A prém helyén, a fakó-fekete posztón sárga kanavászon virított. Iszonyodva hunytam le a szemem, mert rájöttem, hogy a rókaprémmel oda van a tisztes szegénység: külsőm ezentúl a szégyellni való nyomorúságot hirdeti. — Ne búsuljon uraságod — vigasztalt a mester, és feltűrte a gallért. — Így a kutya se veszi észre, hogy megnyúztuk. Behúzott nyakkal osontam végig az utcán, s kezdtem magam beleélni az új helyzetbe, amikor eszembe jutott Lajhár. Erősen megfogadtam magamban, hogy nem maradok neki adós, de amíg nálam volt a pénz, nem akartam vele találkozni. A hátsó kapun lopakodtam be az épületbe. — Ez már beszéd — mondta bé- külékenyen Samu úr, és átvette a pénzt. — Fáj a foga? — kérdezte, mikor ideadta a nyugtát, mert a jól fűtött szobában is arcomhoz szorítottam a kabátgallért. Hebegtem valamit, és kijöttem az irodából. Lajhár az ajtó előtt várt. Riadt tekintetemen látta, hogy rútul kijátszottam. Karja meglendült: mintha kocsirúd vágódott volna a gyom-1 romnak. Kezem-lábam széthajigál- va repültem vissza Samu úr irodájába. Recsegést, üvegcsörömpölést hallottam, s miközben lecsúsztam a padlóra, megfordult vel^m a szoba. Később Samu úr vizet itatott velem, kinyitotta az ablakot, és azt mondta, vegyek mély lélegzetet. Amikor valamennyire visszaszipá- koltam magamba a lelket, Samu úr a hónom alá nyúlt, és lekísért a kapuhoz. — Én csak hivatalnok vagyok — mondta esetlenül —, én csak egy szegény hivatalnok vagyok. úcsúzóul felhajtotta, kezembe igazította a sárga gallért, de hiába: a nap gyötrelmet után már nem volt erőm takargatni nyomorúságomat. Zsebre gyűrt kézzel mentem az utcán a bámész tekintetek korbácsütései alatt. Hiába vigasztaltam magam, hogy a szegénység nem bűn: fájt, hogy néznek. Végül a tél könyörült meg rajtam. Nagy, sűrű pelyhekben esni kezdett a hó. Ebben a megbocsátó fehérségben én is olyan lettem, mint a többi ember. Duba Gyula: Haspók A napokban a következő újsághírt olvastam: Egy nyugati cég olyan hűtőszekrényeket hozott forgalomba, melyek az éjszakai órákban kinyitva megszólaltatják a beléjük szerelt magnetofont, s az szemrehányóan rászól élelem után kutató gazdájára: Te haspók! Az új találmány előnye, hogy az éjszaka hazatérő pákosztoskodókat eltanácsolja az egészségtelen, lefekvés előtti, késői lakmározástól. Kitörő örömmel felkiáltottam: lám csak, a technika az ember hű barátja, nemcsak a kényelmével, hanem az egészségével is törődik, a javát szolgálja. Éjféltájban hazamegy az ember korgó gyomorral, kopog a szeme az éhségtől, nem törődik vele, hogy emésztőszervei egész éjszaka élethalálharcot vívnak majd a késői lakoma anyagával, kinyitja a fridzsidert, hogy megragadjon és szétmarcangoljon egy füstölt oldalast, de a szekrény jeges mélyéről szemrehányó, komoly hang szól rá: Te haspók! Emberünk elvörösödik a szégyentől, magába roskad, és bocsá- natkérés-félét makog, mohó keze ernyedten elengedi az oldalast. Syorsan lefekszik, szépeket álmodik és pitymallatkor vidáman, fü- työrészve ébred, mint egy kismadár. Hála az új hűtőszekrénynek, száz évet is él makkegészségesen, s ahogy halála után felboncolják, ámulva látják az orvosok, hogy szíve, mája, veséje, lépe ép, gyomorsava még mindig pezseg, és korai halálára nincs más magyarázat, mint hogy tévedésből halt meg, mert lefekvéskor elfelejtette, hogy csak aludni akar. Az emberi szellemiség pompás ötletén fellelkesülve hasonló technikai lehetőségeken törtem a fejem, és a következő találmányokat eszeltem ki: Fiatal költőtitánok részére lehetne olyan írógépet készíteni, amely versírás közben s különösen a végén kétségbeesetten és lemondóan egyetlen szót ismételgetne! Rettenetes! Ilyen írógép birtokában konok költőakarnokok bizonyára mentegetőzve elállnának a versírástól! Vállalati igazgatók részére olyan töltőtollat kellene gyártani, amely teljesítéssel kapcsolatos különféle cinkos nevetés kíséretében megszólal, amikor aláírják vele a tervjelentéseket, s azt mondja: Nono, kis hamis! Jómódú hentesek számára szükséges. lenne olyan mérleget szerkeszteni, amely a pontatlan méréf sek alkalmával felháborodottan felhorkanna: Alávaló disznóság! Telefonrongáló huligánok megfékezésére olyan telefonfülkéket lenne ajánlatos felállítani városaink utcáin, amelyek ütésre, tépésre, ráncigálásra és rúgásra panaszosan feljajdulnak, és beteg hangon a levegőbe sóhajtják: Nagyon fájt Az őszinte lelkesedés első perceiben egyszerre ennyi használható gondolatom támadt. Törtem a fejemet, hogyan lehetne őket megvalósítani. Képzeletem száguldott, agyam bizsergett, mintha hangyák mászkálnának benne. Alkotókedvem gazdag korszakában lehettem, mert rövidesen sikerült ezt a kérdést is megoldanom: amíg nem tudom szabadalmaztatni ötleteimet, hogy a szükséges készülékeket legyárthassa iparunk, magam mondom be alkalmas pillanatban é^ megfelelő helyen az illetékes szövegeket. Elmentem a hentesünkhöz és kértem másfél kiló marhafartőt, s amikor láttam, hogy a mérleg nyelve megállapodik egy pillanatra a kiló harmincat jelző rovátkán, és a henteslegény már csomagolja is a húst, fojtott hangon, elítélően magam elé mormogtam: — Alávaló disznóság! — Dehogy disznóság — mondta derűs mosollyal a henteslegény, és barátságosan elém vágta a csomagot a pultra —, gyönyörű marhafartő, nem disznóhús ez, kérem, olyan leves lesz belőle, hogy kezet csókol érte a feleségének! Kissé zavartan jutottam be a vállalati igazgatóhoz mint újságíró és termelési riporter, hosszan elbeszélgettünk az új gyártási módszerekről, majd amikor a titkárnő elébe tett néhány aláírandó kimutatási ívet a termelési eredményekről, lágyan, nem rosszindulatúan, mégis figyelmeztetően feléje susogtam: — Nono, kis haT mis! A ieazgató eltette töltőtollát, és kacsinvta rám mosolygott, miközben tekintetével hosszan kísérte a távozó titkárnő kecses alakját. — Maga is észrevette, hamis a kicsike... hamis a zúzája, egyem a lelkét, kis ravasz, de ennivaló.., egyszer majd hosszasan elbeszélgetek vele, majd egy kiküldetésben megkérdezem őt komolyan, hogy miért hamiskodik. A fiatal költőt már ötleteim életrevalóságában kissé megrendülve kerestem fel. Éppen verset írt, kócosán, a szemébe hulló hajjal csépelte az írógép billentyűit. Mögéje álltam, és olvastam a sorait, ahogy leírta őket. Rémes verset írt, ösztönösen és őszintén tört fel belőlem a borzalommal vegyes elképedés: — Rettenetes! — Ugye?! — kiáltotta elragadtatva. — Ugye rettenetesen gyönyörű?! Megérezted benne az őserőt, a zsenialitást, a kimondhatatlanul rejtőző titkot... Ugye rettenetesen és borzalmasan nagyszerű?!. .. Ekkor már határozottan gyanítottam, nem biztos, hogy a fridzsi- dergyártó cég újítása humánus, emberbaráti cselekedet, és feletj tébb kétséges, milyen mértékben szolgálja majd a falánk emberiség egészségügyét. De azért a telefonfülkéhez még elmentem egyszer éjszaka, úgy tij zenegy felé, és nem is kellett sokáig lesnem a rombolót, jött valamivel éjfél előtt. Megvártam, amíg kirúgja a bódé két ablakát, és letöri a kapcsolókart, s amikor dü- hödten ráncigálni és tépni kezdte a hallgatót, mély átéléssel, fájdalmasan suttogva megszólaltam a félhomályban: — Nagyon fáj! A szilaj céltudatossággal tevékenykedő fiatalember megpillantott, egy villanásnyi időre meghökkent, megtorpant, a kezében tartott, éppen letépett hallgatóról nagybetegen ingva lógott le a zsinór, majd a fülkeromboló felháborodva rám kiáltott: — Mit bámulsz, apafej, fáj a hasad? Hozzám szóltál vagy csak köhécseltél? S a fekete bakelithallgatóval villámgyorsan és határozottan fejbe vert. Amikor magamhoz tértem, nyomott hangulatban hazamentem. Zúgott a fejem, sajgott a homlokom, korgott a gyomrom, dél óta nem ettem. Komiszul éreztem magam. Kinyitottam a fridzsidert, és kivettem belőle egy arasznyi csabai kolbászt. — Te haspók — mondtam magamnak, de a gyomrom korgása elnyomta a lelkiismeret hangját. Szomorúan a csabaiba haraptam. Összeállította: Békás? Ildikó K B
