Szolnok Megyei Néplap, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-30 / 281. szám

8

Irodalom, művészet

1985. NOVEMBER 30.

Vári Attila:

,

__s || l

D

élutánok

Az elveszített mesék ösvényeit lassan benőtte a papsajt vagy az árvacsalán, s mi maradt neked? Macskaköves utcák s a nedves aszfalton forgolódó nap egy-két átolvasott éjszaka után. Nem lehetsz cinikus, s hagyd a tragédiákat. Állj meg itt, ebben a nyirkos hajnalban kamaszkorod háza előtt, nézd a számvát csattogtató fenyőt, s aztán alhatsz délig is, vagy összeszorított fogakkal fetrengj a paplan alatt és emlékezz arra, amit mesék szőnek keresztül-ka- sul, de ami mégiscsak a gyermekkorod.

Csodálkoztam, hogy csak ekkora az éjszaka, s letettem Párizs gyomrát, hadd pihenjen Zola is. Anyámék a tengeren vannak. Jó így egyedül. A szomszédtól alacsony kerítés választ el minket. Két egyforma ház. Szobánk ablakával szemben szobaablakuk. A függöny átlátszó, s ég még a villanyuk is. Az ablakkal szemben, a túlsó falnál ágy. Már nincs benne senki. A falon árnyék mozog. Mintha tornászna valaki. Dudál a bőrgyár, s az utca túlsó felén ráeresztik a rádiókat. Vége a csendnek, s lassan fölszáll a hajnali köd. Fiáker érkezik a szomszéd ház elé. Megáll, s csak a ló ingatja fejét jobbra-balra, mint egy vágyteli dalt éneklő balti tengerészkórus. Cipőt húzok, s kinyitom az ablakot. Most nincs, aki szóljon érte: zsupsz! — aztán néhány lépés az öreg harsig, s behúzódom a törzse mögé. Nyílik a szomszédék kapuja. Kijön a férfi. Görbe orra fölött bozontos szemöldök, s őszes haja fáradtan hajlik a füle mögé. Jobbjában csöngeti a kalapját, balja behajlítva, esernyőt akasztott rá, s fáradtan föllép a kocsiba. Nagy robajjal gördül fel a szomszéd roló: kihajol a nő. Borzas. Nyújtja a kezét, mintha intene, de nincs kinek, s a kocsi méltóságteljesen poroszkál a néptelen utcán. Még sokáig hallani a paták négyes dobbanását. És visszamászok, megmosom a kezem. Könyökig szappanozom magam, mintha mocsokban mászkáltam volna, mert meglestem a nagy mellűt, és a pasasát. Ülök az ágy szélén, s lassan elnyom az álom.

Messze az állomás, de nálunk is hallani a tolató vonatok füttyét, s a iárművek törekvő zakatolását a főút felől. De ha csak ennyi lenne. Mert igazi értéke lett minden tárgynak, s a köröttem levő dolgok is csak annvit jelentenek, mint amennyit az igazi értékük. Egy ember éppen annyi: egy ember. De a törvény! Meg a társadalom? És az állam?

Valaki zörget az ajtón. Már délután van, s ez a fárasztó alvás eltompított. Nehezen cipelem magam az ajtóig.

— Én vagyok — mondja Gyuri, aki azóta talán már másodszor várja az amnesztiát, s aki kamaszkorom védelmezője volt. A mészárosarcú, csupa lélek Gyuri, aki olyan erős volt, hogy átdobott egy macskát a Maros túlsó partjára, pedig nem is fogadott senkivel.

— Szervusz, Gyuri — mondom, s nézem azt a dögnagy táskáját.

— Nagyanyámtól organizáltam — mondja, s előhúz egy üveget. — Eredeti ribizlibor, kérlek tisztelettel — kezet nyújt.

oharakat veszek elő, s Gyuri kibontja a poros üveget. Aztán tölt, s a koccintás után megharapja az italt. Látszik, hogy ízlelgeti.

— Na, ez megjárja — mondja, s mert tölteni akarok, kézfejével eltakarja a poharat. — Siet, uram?

Nézem az asztalt borító viaszosvásznat, a kinti fények elmosódott foltokat nyomnak rá. Aztán Gyuri feláll, az ablakhoz megy. Mutatóujjával eltaszitja a függönyt.

— Otthon van — mutat a szomszéd ház felé, s még hozzáteszi: ma meg fogom látogatni.

Visszaül az asztal mellé, j.obb lábát térdére helyezi, hátradől, s rágyújt egy világos dohányú Balkán cigarettára. Mancsában szinte eltűnik a fehér rudacska, s valahogy komikus ez a ragadozó madár ilyen kanári helyzetben.

— Kérlek tisztelettel, van egy

kitűnő történetem számodra. Mert ezt a heccet csak te értheted meg. — Űjratölti a poharat, s hanghordozásával, mozgásával utánozni próbálja a szomszéd állatorvost, aki arról híres, hogy egy ültében megiszik egy fél veder bort, s aztán versenyt szalad a leggyorsabb fiákerrel. — Hát kérlek tisztelettel, azt akarom elmondani, hogy a dirit végre leváltották, s helyette egy volt tanfelügyelő jött. Ugye, ez önmagában véve még nem egy olyan izgalmas dolog? — Hüvelykujjával a háta mögé int, a szomszéd házra. — És a pali ide jár éjszakázni a szomszédba. Az iskolaszolga azt mondja, azért, mert beteg a pasas felesége.

— És — kérdem.

— És ez van —mondja, és elnézően vigyorog. — Ma ott leszek én is.

• • •

Ugye nem értetted, hogy mi az a lárma? Valaki visított akkor éjszaka, és a szomszéd házban becsapódott egy ajtó, és azt hitted, rövidnagrágos álmaid kísértenek itt, a kamaszkor küszöbén, s hogy nem is otthon vagy, hanem egy barlang szélén harcolsz a tűzvirá- got tartó hétfejű sárkánnyal. De nem! A szomszéd házban visítottak, láttad, ahogy végigrohant az árnyék a cementjárdán, aztán eszedbe jutott Gyuri, azt hitted, ő szalad. De amikor kinéztél az ablakon, s a túlsó szobában ott láttad őt meg az igazgatót, homályosan derengeni kezdett benned az igazság, az, amit Gyuri így mondott el másnap: „Lemondtam a nőről, fiú, s a pasas megígérte, hogy átsegít a pótvizsgákon.”

Rég volt, kamaszkorod igazmondó évei messze szálltak, utánuk ösvény: az emlékezés ballag hazugságokkal rakattan, s csak ilyenkor érzed, mennyi port hintett szemedbe a világ, ha megméred önmagadat, s nem találod elég súlyosnak azt, amit tettél. Most kora ősz van.

• • •

Kora ősz van. A rádió szerint a felmelegedés még folytatódik, de az ökömyál meg a tegnapi holdvilág s a díszbokrok lassú tüze biztosabb jel, mint ez a délről északra törő, véletlen meleghullám. A hársfán ülök. Egészen messzire lehet látni ebből a hármas ágból, s ha szélcsend van, hallatszik a gátról aláhulló víztömeg zúgása. Ót nap múlva kezdődik a suli. Már árulják a pattogatott kukoricát. „Jó meleg a kakasom!” — kiáltja a vén kofa. az utcában ütőznek a srácok, s az esti hosszú bújócskák a nyár végét hirdetik a kiköpős falon.

víz már hideg, nem lehet fürdeni, s a tartalmatlan te- kergések után nyomasztanak a tartalmas könyvek, mert ifjúsági regényeket kell olvasnom Anya azt mondja, nem árt az idegeknek, s politikailag is ezek a legmegfelelőbbek. De csak egy dolog érdekel. Az Énekek énekéből akarok megérteni valamit, azt, hogy kik legeltetik a nyájakat Gileád hegyén. Valami ősi vonzást érzek benne. Ott mindig meleg lehet. Sok a narancs és a mazsola. Lehet, hogy van füge és datolya is. És lányok terelik a nyájakat. Milyen szép benne az a szó. hogy kösöntyű és gödölye. Sokkal szebben pásztori az egész hangulata, mint a latin bukolikáké.

— Gyere le! — kiáltja anya. — Kész az ebéd.

Este színházba megyünk. Ügy utálom a családi felvonulásokat. Elől megyek én, utánam az öregek. És fel kell öltöznöm. Bele- préselődnöm a galambszürke ruhába. És kefével simára nyalni a hajamat.

— Kösz — mondom. Vége az ebédnek. Délelőtt vágtam néhány szál őszirózsát. Kiviszem Áronnak. Nyárias nagyon a főtér. Szinte üres a korzó. Néha hatalmas robajjal végigszalad egy-egy busz. A várfal mellett pipázik az öreg cigány, s a temető sarkán az egyik házból kihallatszik az Eroica. Valaki bömbölteti a lemezjátszóiát. A temető macskaköves útjain öregek tipegnek öntözővel vagy gyomlálókapával. Most nagyon rosszul érzem magam. Mintha becsaptam volna Aront, mintha cserbenhagytam volna, s értem ülne ebben az örök feketeföldes szobafogságban, fölötte virághuí- lám, azon fölül az ég. nevető szemtelenségével. Fölnézek rá. Aztán legszívesebben kiáltanék egyet: „Áron, gyere ki, Áron!

Akármilyen áron, hullámon, vízáron, nekem mindegy!” Ezt kiabáltam neki régen, amikor tudtam, miattam ül a belső kis szobában, s anyja ott kötött az ajtó előtt, nehogy kiszökhessen, még mielőtt letöltené a büntetését.'

Leülök a sír melletti padra. A hant szélein futónövény. Mi békavirágnak hívtuk, mert nagy, húsos levele volt, s ha megnyomkodtuk, a zöld testtől elvált egy vékony hártya, fel lehetett fújni, s olyan volt, mint a lúdtalap-va- rangyosbékák, ezek a föld apostolok, s ha az ember rávert a levélre, úgy pukkant, ahogy a varangy csattan, ha feldobják, s aztán elnyúlik a sárban.

A síron, kissé a földbe ültetve: váza: Olyan, mint egy fél lábon álló ember. Beleteszem a virágot. Szeretném elmondani Áronnak az Énekek éneké-t, mert azt mondta, hogy Jutka a legszebb. Hogy Jutkának, akit egyszer a folyóparton ismertünk meg, nincs párja. hogy Jutka a világ legszebb nője, s ilyen szépség egyetlen versben sem lehet.

Csutkalovas (Bordácg Csaba munkája, Jászágól Általános Iskola)

Babák — fűből és sásból (Csete Balázs szakkör, Jászkisér)

cinterem körül nagy a mozgás, tolongás, úgy látszik, ma is temetnek. Hirtelen fölkapom a fejem, valaki áll a hátam mögött.

— Szervusz — mondja Jutka, s nem is tudok köszönni, már arra sem emlékszem, tényleg gondoltam-e rá, vagy csak azért az az érzésem, mert itt van. Leül mellém, s az őszirózsák közé csúsztat egy csokor hosszú szárú kerti ibolyát. Nem is tudom pontosan, de nagyon jólesik mindez, s megsimogatom a haját.

— Nem szégyellitek magatokat?! — recseg valaki a fülünkbe. Olyan büdös a lehelete. mint egy oszlásnak induló dög. Beleborzon- gok. Megfogom Jutka kezét, s vonszolom lefelé a főúton. A cinteremben megkezdődött a szertartás, s a kántor fejhangián keresztül is hallani a temetőőr kiabálását.

— Szégyellő magad, kicsi kanca!

Csanády János:

Havason

Ki van szabva a poklom, s megrajzolva magas országhatárai: a klóm keríti a havas,

Fogaras gerincén túl nem láthatiii, kerengek nyájaimmal fennsíkról- fennsíkra, mindenünnen hegyek, csak felnézve érzem a végtelent, s annál nagyobb kínom: csak láthatom, de csillagait nem érinthetem: ki van szabva poklom már ezen a földön — pásztorkodom, s fejem felett valami roppant pálca int; terelnek engem is.

Csak az egyetemi sétányon tér magához Jutka, eddig én szorongattam a karját, s cipeltem magam után; most belém karol, s kényszerít, hogy lassítsam a ritmust.

— Ilyen hülyét! — mondja.

Aztán eljön az este, a színházban ülünk anyámékkal. Légy jó mindhalálig — de érdekel is engem. Legszívesebben rohannék az úton, s mindenkinek elmondanám, hogy milyen igazian csókolóztunk a világ legszebb nőjével. Néha beleröhögök az előadásba, ott is, ahol nem kellene — úgy néz ki, mintha lelkes tömeg lennék —, s örök időkre megjegyzem magamnak, hogy amikor Nyilas Misi Pósalaky úrnak olvas föl, s az öreg. vak ember unja a dolgokat, azt mondja: Ugorgyunk csak.

Igaz is. Ugorgyunk. Ide vissza.

Ökrös szekerek (Csete Balázs szakkör, Jászklaér)

Nógrádi Gábor:

Tolvajt keresünk

— Ide figyeljen, Antal! Ez rutinmunka.

Az őrnagy nekidőlt a mosdókagylónak. A vécé gyönge megvilágításában kissé borostásnak látszott.

— Megtaláljuk a tolvajt. A felesleges gyanúsítgatást el kell kerülni. Maga egyenként behívja az embereket, figyel és mosolyog.

A keskeny arcú fiatalember elröhögte magát.

— Nem így gondoltam — mondta az őrnagy, és kipróbálta a vibráló lilás fényt sugárzó lámpát. — Ezek hivatalnokok. Csupa érzékeny ember. Majd belejön. Most csak nyissa ki a szemét.

— És ha nem közülük lopta el valaki?

A fiú vékony hangon, éneklő hangsúllyal beszélt. Napközis tanár volt az alsótagozatosoknál, mielőtt a rendőrségen alkalmazták.

— Meg lennék lepve — mondta az őrnagy.

Tíz órakor helyezték el a láthatatlan festékkel megjelölt bankjegyeket az egyik titkársági íróasztalon. Tizenegykor a titkárnő már telefonált, hogy jöhetnek.

A főosztály dolgozói az ajtó előtt várakoztak félig-meddig sorba rendeződve a hosszú folyosón. Elöl Sápy, a szakszervezetis, mert neki el kellett mennie valami értekezletre. Aztán Dalányi Károly, az osztályvezető-helyettes, mögötte a beosztottak, nők és férfiak. Az őrnagy kérte, hogy mindenki legyen ott, már csak az érzékenység miatt is.

A kis Fejér megint pattogott.

— Tele van az ember munkával, és akkor meg itt...

— Maga mindig tele van, Tibiké — kuncogott a szép Keményfi Dóra, hogy beleremegtek a mellei a pulóver alatt. — Csak tudnám, mi helyett dolgozik.

— Hogyhogy mi helyett? — gesztikulált az alacsony ember. — Talán ki helyett?

A társaság nevetgélt. Az osztályvezető-helyettes is elmosolyodott. Ez a Fejér! Született bűnbak. Csak Tériké, a hivatalsegéd, meg a gépírónő Klára nem nevettek. Fejér Tibor főelőadó volt.

A vécéajtó kinyílt.

— Tessék szíves lenni — mondta a vékonyhangú Sápynak, aki türelmetlenül legyintett a többiek felé.

— Egykor értekezletem van. — És bement.

A mellékhelyiség sötétjében csak a lilás fény vibrált. Sápy hallgatott. Az őrnagy megkérte,

hogy a tenyerével kifelé emelje fel a kezét.

A folyosón Fejér hadonászott.

— Mi ez tulajdonképpen? Miről van szó? Micsoda nevetséges dolog itt a női vécé előtt... 1

De nem vették komolyan.

— örüljön, hogy ide is bejut egyszer, Tibikém — kacarászott Keményfi Dóra.

— Na! Maga mindig... —cup- pantott Fejér. — Maga mindenből viccet csinál.

A titkárnő sietett el mellettük. Nem nézett senkire.

— Ilike! — állította meg Fejér.

— Nem értem ezt. Most mi ez? Az embernek annyi munkája van.

A titkárnő izgatottan suttogott.

— Maga is tudja, Tibor, hogy loptak. Hónapok óta. Kisebb nagyobb összegek... A Sápy kollégának például nyolcszáz forintja...

— Na és? Megvan a tolvaj?

— Most keresik — intett a vécé felé a titkárnő, és elsietett.

— Most? — bámult utána Fejér. — De mi közöm nekem ehhez?

— Tibiké! Most már ne menjen el! Gyanús lesz — fogta* meg a férfi karját Keményfi Dóra. — Egyébként is semmi az egész, csak levetkőzik pucérra, és már jöhet is ki.

A nevetés végighullámzott a folyosón. Dalányi Károly harsogva röhögött. A gépírónő is elkaccantotta magát.

Sápy kijött a vécéből, és fogta az ajtót, amíg az osztályvezető-