Szolnok Megyei Néplap, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-30 / 281. szám
1985. NOVEMBER 30. Irodalom» művészet 9 Kálnoky László: Gyanú Fegyveresen járjuk körül magunkat, ezt a védelmünkre bízott erődöt. Ha majd csend lesz örökre, ha elporladnak az oklevelek, és rozsda eszi a medáliákat, patkányok futnak el, s viszik fogaik közt a csillagokkal ékes gallért, a színes sávú vállapot. Csak fekszünk mozdulatlanul, s nem érezzük, virágpor vagy hamu hull-e szemhéjunkra. Markunkba szorítjuk a gyűrött papírt. Ráírva az igazság, mit egy életen át kerestünk, de az élettelen szem úgysem olvashatja már. Fodor András: Visszanézve Hajtom a test gépezetét, De mégis, volt egy perc könyörtelen művezető. tavasszal, Olykor bökkenve látom, mikor a hegy, s a tó között a konok működés nyitott füléken át beszédült mit képes teljesíteni. beszédült Mozgólépcsők lapátján, dugattyú-folyosókon a bokrok, fák, füvek, a kinyíló föld ártatlan szaga. lökődöm össze-vissza, sietek, Arcomba szállt a nyárfák hogy tisztesség és árulás bolyha újra, akárcsak ott az indiai mennyét, poklát a vér templom eleven oltalmába tömjénködéből homlokom menekítsem. ívét megillető asszonyi ujj ... Rázkódom vonatokon, nyakamban kötelességek lehúzó jármával. Sosem selyemhegyéböl bőrömre bizsergett a jeladás: vétlen vagyok! látom az ablakok mögött de már a táj tetszelgő moziját. neki se hittem el. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a Szolnok megyei gyermekjátékok című pályázati kiállítás anyagából válogattuk, amely december végéig tekinthető meg a Damjanich János Múzeumban. Dienes Eszter: Egyszemélyes Hiába jó itt körtetek csak egymagámba vágyom Felnőttkorom egyszemélyes közös volt ifjúságom helyettes be nem ment. Aztán csak legyintett a többiek felé. — Ránk világítanak — mondta. — Egy speciális lila lámpával. Ennyi az egész. — Azt ismerem — harsogta Ke- ményfi Dóra. — Ilyesmik vannak a diszkóban. A halványlila fényben az őrnagy megnézte Dalányi kezét és pénztárcáját. — Köszönöm — mondta a rendőr. — Viszontlátásra! Dalányi megfordult. — Hoppá! — A vékonyhangú beharapta a száját. A férfi tarkóján aranyló foltok villantak fel a lila lámpafényben. — Egy pillanat — az őrnagy felemelte a lámpát. Dalányi visz- szanézett. — Ha megfordulna ... — És a két rendőr közelebbről vizsgálgatta az inggallér alá nyúló ujjnyomokat. — Mi az? — kérdezte az osztályvezető-helyettes. — Valami baj van? — Valaki... — mormogta az őrnagy. — Emlékszik-e valakire ma, aki az ön tarkójára tette a kezét? Antal kapcsolja fel a villanyt; — Hogyan?— húzta mosolyra a száját Dalányi. — Kinek a keze? — A tarkójához nyúlt, és elnevette magát. — Nemigen. Az őrnagy hallgatott, a lámpát babrálta. A vekonyhangú érdeklődéssel figyelte Dalányit. — Hogyhogy a tarkómhoz? — dadogta a hivatalnok, és elkomo- rodott. — Ügy értik, hogy véletlenül? — Lehetett véletlen is — bólintott az őrnagy. Az osztályvezető-helyettes riadtan nézett a lámpára, mintha az lenne mindennek az oka. — Csak arra szeretnénk kérni — mondta halkan a nyomozó, — hogy javasoljon valakit a beosztottak közül, akit be kellene hívni. Dalányi homlokán apró veríték- cseppek jelentek meg. A vécé kicsi légtere hamar felmelegedett a lámpától. — A gépírónőt — suttogta, és megpróbált mosolyogni. Aztán elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a tarkóját. — Nem látszik — mondta az őrnagy. A gépírónő nem tagadhatott. A pénzt ugyan nem találták meg nála, a büfében hagyta, de a keze tele volt árulkodó aranyfoltokkal. — Nekem rendesen kellett öltözködnöm — sírta el magát. A két rendőr becsomagolta a lámpát, és elköszöntek a diadalittas titkárnőtől. A résnyire nyitott párnázott ajtó mögül Dalányi kiabálása hallatszott. — Csak annyit kértem magától, Dóra, hogy tartsa a határidőt. Olyan nehezére esne egyszer? A lépcsőházban a vékonyhangú elnevette magát. — Vajon tudják, hogy a főnökük meg a gépírónő ... ? — Fogja két kézzel a lámpát, és ne beszéljen annyit. Ez nem a mi dolgunk. Nekünk csak a tolvajt kellett megtalálni. Szakonyi Károly: Tudatom, jól vagyok ikor aztán már mindenhová benyitottam, láttam, senki sincs abban a házban. Nem olyanforma ház volt, mint a mieink, de azért csak volt abban éppen úgy konyha, kamra, szoba kettő is, meg volt veranda, a verandán virágok, nem tudom, milyenek, a vastag, zöld levelükre emlékszem, meg arra, hogy a szoba falán ketyegett az óra, a térítőn morzsák voltak, egy cserép hamutartóban pedig cigaretta végek, olyan hosz- szú szopókájúak, ahogy úgy el voltak nyomkodva, arra is emlékszem. Meleg is jött valahonnan, talán a konyha tűzhelyéből, de ezt nem tudom, nem néztem, mert csak nyitogattam az ajtókat, hogy majd biz’ találok valakit. Nem találtam senkit. Kiáltoztam, hogy jöjjenek elő, de nem jöhettek, ha egyszer nem voltak ott! Fene tudja, hová lettek olyan hamar. Restelltem járkálni az üres házban; ahogy betettem egy ajtót, már azt lestem, nem nyitnak-e rám mögülem. Nem nyitottak rám, így egy idő múltán kimentem az udvarra, onnan meg az utcára. A többiek, mieink ott jöttek a kerítés mellett vánszorogva, mert igen elcsigázottak voltunk valamennyien; az egyiknél egy darab kolbász, a másiknál egy fél kenyér, emennél valami itóka, amannál csajkában valami eleség. Csak azt lehetett hallani, ahogy jöttek; a léptüket lehetett hallani, meg a csendes beszédjüket, mert amúgy akkora siketség volt, hogy hozzá foghatóra nem is emlékszem azelőtt- ről. Nekem még a fülem is csengett belé. Néztem a mieinket, amint ballagdáltak szerteszét, és lesték a házakat, a kerteket meg a nagyobb épületeket, de még a templomot is, hogy hová lehettek az itteniek? Tekingettünk erre- arra. Legjobban az birizgálta az embert, hogy figyelnek-e valahonnan? Padlásról? Toronyból? Egyéb menedékből? Pedig nem moccant semmi. Se egy ember, se egy kutya, macska, ló, marha vagy szárnyas jószág. Tán még egy légy se volt Semmi. Másként minden a maga rendjében: az ablakok betéve, a vödrök a kuta- kon; a fákon az őszi levelek, egy kis gyümölcs itt-ott: birsalma, szőlő, dió... Le is csippentettem egy jókora szőlőfürtöt, aztán cap- lattam le az utcán a folyóhoz. Fáradt voltam nagyon. Leültem a parton egy víz kivetette fatörzsre, szemeltem a szőlőt, a lábam kinyújtottam; ej, de fájt a lábam! Gondoltam, levetem a bakancsomat, megáztatom a lábam a folyóban, még nem lehet olyan igen hideg a víz, de aztán csak nem buzdultam neki, elég volt, hogy jól kinyújtózhattam, és lestem a vizet. Szép volt a folyó, lassan hömpölygött, a fűcsomók beleha- hajoltak, az ár megdűtötte. Ahogy így ülök, odajön mellém a mieink közül az egyik fiú, mutatja, hogy leülne a fatörzsre. Arrébb húzódtam, letelepedett, sóhajtott, nyomkodta a csuklóját, azt, amelyik annyira fájt neki. Bontogatta rajta a kötést, hogy megnézze, javul-e, még én is néztem, hogy mondom, milyen egy seb úgy harmadnapon, hát elég csúf volt, nem csoda, hogy fájt neki. — Az anyjuk istenit — azt mondja —■, oszt’ mégsem küldenek hátra! — Hát nem olyan az azért, hogy ne tudnád használni tőle a kezedet — mondom neki. — Kell az ember itt, elől, na! — Csak azért mondtam, hogy megbékéljen a sorsával, van elég bajunk, minek eméssze magát még ezzel is? Legyintett, közben a jobbik kezével elővett a zubbonya zsebéből egy marék olyanféle cigarettát, amilyet abban a házban is szívhattak, ahol azokat a hosszú szo- pókákat láttam elnyomkodva a hamutartóban. — Az ember' — azt mondja. Mi az ember? — És megkínált. — Nono! — mondtam, ahogy elvettem egyet a cigarettái közül. — Azért az nem legyinteni való! — Rápipáltunk, eregettük a füstöt, ültünk ott a parton, a hirtelen kis békességben. — Hát — azt mondja egyszer csak a fiú —, hát, talán már megvan a gyerek. — Miféle gyerek? — Az asszonynak — azt mondja. — Irta, hogy Ilyentájt lesz az ideje. Elég fura, mi? — Mi volna abban fura, hogy születik egy gyerek? — kérdeztem. Rámnézett, aztán előrelökte sapkáját a szemére, a jobbik kezével meg vakargatta az üstökét. — Hát csak az, hogy olyan, mintha másvalakivel történne. — Mi történne másvalakivel? — kérdem erre. — Ami történik. Minden. Másvalakivel, nem pedig velem. Velünk. Hogy itt vagyunk idegenben, az asszony meg otthon, mesz- szire innen. És merre van egyáltalán a mi otthonunk? Erre? Arra? Amarra? Valahol ott születik egy gyerek, aztán az én gyerekem, de mégsem tudom, hogy megvan-e? Meg hogy milyen. Semmit se tudok. Azt se, hogy igaz-e? Nem mondtam én erre semmit, mert olyan igen elkínzott voltam. Azon járt az eszem, hogy csak le kéne vetni a bakancsot, és belemártani a lábam a folyóba. De nem szántam rá magam. — Egye a rosseb! — mondta a fiú. — Nem fér a fejembe, hogyan van ez! — Hogyan lenne? — mondom neki. — így van. Ezen te nem segíthetsz. Majd vége lesz, elengednek, aztán megláthatod a gyerekedet. Elfogyott a cigarettám, a hosz- szú szopókát belepöccintettem a folyóba. — Kell másik? — kérdezte a fiú. — Hagyd — mondtam. — Nem tesz jót az egészségnek, ha egyiket a másik után szívod. De ő rágyújtott mégis. Láttam, nem tudja kiverni a fejéből a dolgot, mert újra rákezdte: — Neked van családod? — Van. — Egy? — Három. — Az szép — mondja erre. — Nekem még csak ez az egy van, azt se láttam. — Majd hazasegit az Isten. — Azt írja az asszony, hogy itt az ideje. Engem meg ide evett a fene mellőlük! — Nem a te hibád. Ne törd magad. — Tán fényképed is van a tieidről? — kérdi aztán. — Már hogyne volna! — Ezzel elővettem a tárcámat a bal felső zsebemből, abban voltak a fényképek, meg egy lap is volt ott, amit már meg akartam írni hasa. Na, gondoltam, meg is írom mostan. Odaadtam neki a képeket a két kisfiúról, meg a leánykáról. Nézte. Nem is tudom, mit nézett rajtuk annyit. A szeme könnybe lábadt, amikor visszaadta. — Nekem is ilyen nagy fiam lesz — mondta. — A neve György. Azt írtam az asszonynak, György legyen a neve. Az apja után. Nyújtotta, hogy tegyem el a képeket, de akkor, kicsit lentebb a parton, megláttam egyet amazok közül. Mind járt ráismertem a sapkájáról, aztán a zubbonyát is láttam, ahogy kilesett a bokrok mögül. Még annyi időm se volt, hogy szóljak a fiúnak, hogy nédd a’l Semennyi időm se volt. Pedig elcsigázott voltam, de nemhiába gyakoroltam a lövést annyi éven át, jó volt a célzás. Az ember fel- emelkedett, megperdült és eldőlt. Hát aztán csend lett megint Csak a folyó csobogott, más nesz nem is volt tovább. A fiú még úgy tartotta a fényképeket a kezében, ahogy az imént, s azt mondta: — Tán többen is vannak? Hallgattunk, hogy mi lesz, jönnek-e még? Kicsaptam a závárból a hüvelyt, rátöltöttem, de több nem jött. Ez valahogy elkóborolt. Mit akarhatott erre, itt, ahol az övéi közül már egy se maradt, a fene tudja. Oda kellett volna menni, megnézni, hogy mi meg hogyan, de olyan igen fáradt voltam. A fiúnak sem akaród zott felállni a fatörzsről. Jól üldögéltünk. Nem volt semmi nesz, hát nem mozdultunk. — Tedd el ezeket — mondta a fiú. Elfektettem a puskámat a fűben; elvettem s betettem a tárcámba a képeket, szépen lesimít- gattam mindegyiket, hogy ne törjön a szélük. Megnéztem a két gyereket meg a lánykát egyenként, legfölül a feleségem arcát, aztán becsuktam a tárcámat. A lapot elől hagytam, megkerestem a ceruzámat, a térdemen nekifogtam az írásnak. — Haza lesz? — kérdezte a fiú. — Hát! — mondtam. Látta, hogy nekiveselkedem, bólintott, odább húzódott, hogy ne zavarjon. Nézte a folyót, szívta a cigarettáját. — Ahol ni, a nagy kő mögül látszik a lába! — mondta csendesen. Arra pillantottam, magam is láttam annak az iménti alaknak a kifordult, csizmás lábát. Valahogy fennakadt a kövön, tán mikor egy utolsót rúgkapált. — Jól van — mondtam —, nem mozog már. Nincs semmi baj. Akkor aztán írtam: Édes kati tudatom hogy soraidat rkep- kaptam melyből értem hogy nem-e tört össze a sütemény és az üveg. Édes kati nemtört össze semmi a sütemény finom volt és a rum is és értem a soraidból hogy a gyerekek gondolnak rám én is tudatom jól vagyok melyet tiszta szívből kívánok nektek is. Édes kati most csak légy nyugodt még nemtudom mikor mehetek haza itt nincs semmi újság édesanyám menjen csak el orvoshoz, mert, a legfőbb az egészség nem pedig a Pénz csókolom is meg a gyerekeket mind fogadjanak szót tisz- teltetem Sámson úrékat kicsit fáj a lábam a meneteléstől de ne ijedj meg Édes kati írj rögtön erre a tábori posta számra szívből szerető férjed János ztán még hallgattam egy kicsit a folyót: a fiú elaludt mellettem a fatörzsön, pedig füstölt a cigarettája úgy aludt. Üldögéltem ott, mer* az indulásig még volt időnk. Váltig azon járt az eszem, hogy levetem a bakancsomat. és megáztatom a lábamat a sekélyben. De csak nem szántam rá magam, csak nem mozdultam mégsem. összeállította: Rékasy Ildikó Parasztház udvarral (Csanádi Körúti Általános Iskola tanulói, Szolnok)
