Szolnok Megyei Néplap, 1985. október (36. évfolyam, 231-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
1985. OKTÓBER 12. Irodalom, művészet 9 0* izeáUltotta; Békasy Ildikó Szikszai Károly: A látogatás, avagy Irodalmi oldalpárunk Illusztrációit KISS SÁNDOR LAJOS festó- művész szolnoki kiállításának anyagából válogattuk, amely a Művésztelep kollektív műtermében látható. Galambosi László: Kortyoló Hasas lopó járkál baráthívó borral. Zöldfejű prés vicsorít ránk habcsorgató foggal. A hold kármentőjén Dávid hárfát zendít. Subáinkat leterítve kortyoljunk szemernyit. Cöncölszekér rúdján Bacchus lépked bátran. Énekeljünk, míg a murci szunyókál a kádban. Vaderna József: A bukfenc színei Rezeda-Krúdy Gyulának A hold remegő velőscsontvég, bordás és gerinces hús a természet, természetem. A délibáb foga közt tartja a bibliát, zsakettes évszakot, összerágcsálja az ingem, a fogyasztásban fogyok el. Megfagyott levelek peregnek, ismét megcsalnak a nők, nem ér haza az álom, sötétednek a bukfenc színei. Süllyedek a harmadik emeleten az ugyanolyan hálószobák zátonyain széttöredezve. Búsmagyar hegedüszót tűzött gomblyukamba a nyár, a fák, virágok helyén most fátyolos, nyitott üresség szól: a magánytól nincs magányom, otthagyom a lányt, fájjon, ajkam torlasza, süket pohár, ég játszotta ki ellenem az izeket, éhségre nevel az étel. Ha mozdulok, falevél az őszben, sötétednek a bukfenc színei... Szepesi Attila: A szárnylevelű fa közel az első tücsökszóhoz hamvazószerdához közel bábrejtő fára fölfelé kapaszkodva fiam után limeszek bolyongója kandi sárkányeregető szél sikárol muzsikaszó arktiszi kutyák ugatása fönn szarkafészek őskori ég s föld között a bozótváros éteri létrán fölfelé lombot álmodva szárnyakat jégcsap-szimfóniát fülelve két odú között a télutói napsütésben országló lecsupált bohóc szemem lehunyom hallani ezer csivogó magtörő szárnyak vöröse közelít csapatban kószáló pirók s függve a kristály ég alatt hőkölve madárijesztőként szárnylevelű fa viszi a kopár évszakot Dolgoznom kéne, de napok óta képtelen vagyok akár egyetlen sort is leírni. Csak ülök, egyik cigarettát a másik után szívom, s már a harmadik feketével próbálom agysejtjeimet munkára serkenteni, persze eredménytelenül. Branda Jánossal sohasem találkoztam, a nevét is csak véletlenül (talán különleges hangzása miatt) jegyeztem meg. Alacsony, kopott ruházatú, hetven év körüli embernek képzelem, kicsit hosszúkás, ibaárzdákkal szab-í dalta arccal, melyet az egész éle- tébenv égzett kemény munkának köszönhet. Horpadt mellkasán lötyög a zakó, s kockás flanellinge fölött csíkos nyakkendőt visel, ami) ékes bizonyítéka annak, hogy nem sokat ért az úri divathoz. Tekintete viszont (ellentétben a divatot értő ficsúrokkal szemben) nyílt, és gyermekien őszinte. Szakmája szerint asztalos, de már évek óta képtelen a kalapácsot kezébe venni: ujjait ízületi gyulladás' támadta meg, s a kór akuttá változott. Felesége apró, hízásra hajlamos asszonyka, vonásaiban a valamikori szépséget lehet felfedezni. Hosszú, hófehér haját konytban viseli. Kezeit jócskán megdolgozta az idő: sűrű, kidudorodó erek hálózzák be, s visszeres lábai kidagadnak olcsó posztócipőjéből. Ezerkilencszázhar- mincötben házasodtak össze, azóta egy százados úti szoba-konyhában élnek, kettejük nyugdíja összesen háromezerkétszáz forint. A Rádiókabaré szerzői nyilván az ilyen, és ehhez hasonló emberekre utalnak, amikor röhögést várva megkérdik: „Miből tudnak ezek megélni?” Gereben doktor kisportolt alakú, kreol bőrű férfi (göndör diJ vatosra vágott barna hajjal, egész- séges fogsorral), abból a típusból, akiért megvesznek a nők. Ezt a tulajdonságát már a gimnáziumban is kihasználta, emlékszem, jóné- hány osztálytársnőnek csapta a szelet, mondhatni százszázalékos eredménnyel. Sosem kerültünk baráti viszonyba, de valahogy kölcsönösen tiszteltük egymást. Én az eminens tudásáért, ő fene tudja miért. Az iskola befejezése után évekig nem találkoztunk, mígnem tavaly ősszel — mivel észrevettem, hogy erőteljesen romlani kezd á szemem — elzarándokoltam a lakóhelyem szerinti illetékes szemészeti klinikára, s leültem a rendelő ajtaja elé. Hálistennek nem kellett sokáig várakoznom: mihelyt helyet foglaltam a színét vesztett fapa- don, Gereben doktor (persze akkori még fogalmam se volt róla, hogy1 doktor) ő suhant el előttem fehér köpenyben, s amikor meglátott, túl az örvendezésen, fölvitt az emeleti kezelőbe, s félórás vizsgálat utáni ragyogó szemüveggel lettem gazdagabb. Pénzt nem fogadott el, bán nem tagadta, hogy az orvosi pálya társadalmi jelentőségét leszámítva, elősonban az anyagiak miatt választotta ezt a hivatását. Emlékszem, rettentő meleg délután volt. Nem is kívánkoztam az utcára, két okból: plusz harminc-i két fokban a közlekedésen kívüli minden emberi tevékenységre al-i kalmatlan a város, a másik ok pedig, hogy mellettem feküdt Gizi. Félötkor érkezett, ledobáltuk magunkról a göncöket, az ágy mellé készítettük a jeges vízzel teli kan- csót (az egyetlen iható valami ilyen) forróságban), és végigterültünk az ágyon. Békében hagytuk egymást) az elsötétített szobában, hiszen amúgy is dőlt rólunk a víz. Megpróbáltunk beszélgetni, de hamar) rájöttünk, hogy minden egyes) mondat a szó szoros értelmében! fizikai fájdalmat okoz. (Nyilván az is közrejátszott ebben, hogy már túlságosan régóta ismertük egymást.) Így tehát hallgattunk, és) vártuk a megváltó alkonyatot. Aztán megszólalt a csengő. Gizi felémfordította arcát, s alig hallhatóan kipréselte magából: „Vársz valakit?” Megráztam a fejem, és nem mozdultam. A csengőszó meg-l ismétlődött. Ha lehet, még éleseb-í ben, még agresszívebben, ahogy az| előbb. Aprókat nyögve lekászálód-i tam az ágyról, magamra kaptam a nadrágomat, és ajtót nyitottam. Gereben doktor állt a küszöbön. Fehér ingben, fehér nadrágban, fe-j hér cipőben, hóna alatt barna csomagot szorongatott. — Ismerd meg Gizit — mondtam neki, miután beléptünk a szobába, a Gereben doktor helyet foglalt a ruhákkal telihaj igáit fotelek egyiké" ben. Gizi ekkorra már egy kockásl pokrócba csavarta magát, s kedvesen Gereben felé intett. — Lehet, hogy elveszem felesé-, gül — hazudtam, mert tudtam, hogy soha senkit nem fogok elvenni feleségül, ráadásul ezt Gizi iá tudta. Gereben csettintett a nyelvével, majd elégedetten járatta végig te-; kintetét Gizi formás alakján. —? Akkor fogadjátok nászajándéknak — mondotta, és a barna papírral kezdett zörögni: régi porcelánvázát hámozott elő, nyakán és hasán festett búzavirágokkal. Erre végképp nem- számítottam. Nyilván nagyon buta képet vághattam, mert Gereben doktor halkan föínevetett: — A múltkor amikor itt jártam, láttam mennyi frinc-franc csecsebecséd van. így aztán arra gondoltam, hogy megleplek vele... — Hatásszünetet tartott. Amikor ismét megszólalt, hangjába már némi gúnyt is vegyített: — Tudod, te vagy egyetlen ismerősöm, aki ilyeneket gyűjt. Nézd — mutatott a polcomon álló köcsögök egyikére —, majdnem olyan, mint az! — Majdnem — egyeztem bele véleményt alkotva magamnak a doki összehasonlító képességéről. — Ráadásul több mint száz éves — kacsintott hozzá; éreztem, ne-1 hezen tudja visszatartani a torká-t ból feltörő nevetést. — Komolyan? — szólalt meg Gizi, és szemét fokozott érdeklődés-! sei a vázára tapasztotta. Gereben elhúzta a száját: —1 Legalábbis Branda János szerint. Gizi kérdően a doki felé pislan-j tott. •' Gereben fáradt nagyképűséggel elmosolyodott, kezével még leH gyintett is hozzá, mintha ezzel ai mozdulattal mindent elárult volna Branda Jánosról. — Az egyik! betegem, öreg, nyugdíjas tata, nagy igényekkel, vékony pénztár.) cával. Szürkehályoggal hozták be,' megoperálták, és ezt adta hálapénz helyett... — hangja színtelenül! áradt szét a szobában... Lassan becsukom a szemem) homlokom mögött már látom a kórtermet, érzem a kórházszagotí látogatási idő van, a surrogó, ropo-) gós köpenyek helyett monotoní zsongás tölti be a helyiséget, látom! Branda Jánost, amint feleségéhez hajol, és csendesen megszólal: — Anyukám, olyan rendes ez az orvos. Adni kéne neki valameny- nit... Az asszony bólogat, csak a szája1 köré gyúródik néhány ránc. — Miből? — sóhajt végül. — Két) hét múlva lesz csak nyugdíj addig-j ra meg otthon leszel. Már a befőt-; tes üvegeket adtam el, hogy tudjak) neked venni süteményt. — Tudom, anyukám, tudom —, folytatja Branda János —, de mégis. Olyan rendes ember az ai doktor úr. Mindennap elbeszélget velem. Megkérdi, hogy érzem ma-) gam, aztán meg biztat... Azt mond-| ja, jobban fogok látni, mint gyér- mekkoromban. Az asszony elmosolyodik, meg-i simogatja férje homlokát. — Talán nem fog megismétlődniv ha nem adunk neki. Biztosan tud-i ja, hogy kisnyugdíjasok vagyunk... — Talán tudja... De mégsem engedhetjük meg magunknak, hogy nem adunk egy fillért sem... Mit fog akkor rólunk gondolni? Itt) mindenki ad... Az a szokás. — A Koltaynétől már nem merek kölcsönkérni. Hatszáz forinttal) tartozom neki — sóhajtja az asz- szony. — Lesz mit letakarítanoml nála Na, egyél már egy kis süteményt! Az öreg kezébe veszi a mignont, beleharap. Hallgatnak. — Anyukám, mi lenne, ha odaadnánk a vázát? Az asszony felkapja a fejét, gyor-i san körülnéz, majd egészen közel) hajol a férjéhez. — Ugye nem gondoltad komolyan? — suttogja. — De hát valamit adni kell! Az a váza biztosan megér ötszáz forintot. — Ki tudja? — mondja az aszJ szony. — Még szegény nagyanyá-l mé volt. Az egyetlen emlék. — Megleszünk nélküle. — Gondolod? — kérdi sokára Branda János né. — Erre a pár évre, ami nekünk még hátra van, igazán megleszttnW nélküle... Nekünk már csak por-! fogó, a doktor úrnak meg talán1 örömet szerzünk vele. Az asszony a félig leeresztett) spaletta résein becsorgó napsugarakat figyeli, ahogy vékony csíkokban megvilágítják a linóleumot. Képzeletében lassan megjelenik a régi ház, a régi szoba, a régi asztal, ahol már akkor is ott állt a VÁZA, orra régi szagokkal, illatokkal telítődik meg, érzi amint átjárják testét, és eszébe jut a régi nap .(talán hat éves lehetett), amikor először vehette kezébe a vázát, emJ lékszik, mennyire óvatosan fogta meg, de nagyanyja még így is alátartotta kötényét, s néhány per<j múlva gondolatai már a kis falusi temetőben járnak... Branda János tudja, mi játszódik le most a feleségében. Arcát elönti a pír (miközben igyekszik megbarátkozni a gondolattal, miszerint bármennyire iá rendes ember a doktor, de hálapénz nélkül fogja elhagyni a kór-! házat), amikor ismét megérzi homH lokán feleségének az \xjjait. — Hát nem is tudom — hallja a hangját. Lassan kinyitom a szemem. Gereben már régesrég befejezte ai történetét: kicsit előrehajolva üli a fotelban, s éppen egy orvosi vic-| cél szórakoztatja Gizit. Már az ajtóban állunk túl a bú-t csúzáson, és a köszönetén, amikoxl hüvelykujjammal a váza felé bök-| ve megkérdem tőle: — És miérti nem vitted el a bízóba? Arcában megrándul egy idegi szeméből most könnyű kiolvasni gondolatait. Valóban, ez a léhető-j ség eszébe se jutott! Titokban 6zidni kezdi magát, amiért nem Ú Kossuth Lajos utca felé vette az) irányt. Elvégre miért is hazudott) volna az öreg? Ha azt mondta, hogy több mint száz éves ez an ocsmány darab, biztosan igazat mondott. Akkor meg adtak volná érte néhány százast... Talán még többet is. Aztán a feleségére gonf dől, aki számtalanszor megmondta! neki, hogy ne vigyen haza mindenféle szir-szart, amit a betegektől kap... A következő pillanatban tekintete már ismét egy magabiztos férfi benyomását kelti: — Mondom,' azonnal rád gondoltam — hangjai elegáns, könnyed. — A régi barát-) Ságunkra, a gyűjtőszenvedélyed-) re... Hiszen tudod — és puha, finom ujjait felém nyújtja. Tekintetem leveszem a vázáról, és az ablakra pillantok, ©dakint már teljesen besötétedett. Fölál- lok, behúzom a függönyt, aztán) lassan fölemelem a tollat és írni kezdek. egy délután anatómiája
