Szolnok Megyei Néplap, 1985. október (36. évfolyam, 231-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
1985. OKTÓBER Irodalom» művészet Parancs János: A kiközösített Nyugodtan beszélhetsz, senki sem figyel. Elrohantak és hátrahagytak, miként a sebesülteket szokás, ha közelednek a martalócok, kezükben görbe kard, kezükben automata pisztoly. A háborús allúzió, persze csak hasonlat. A valóság rettenetesebb: nincs, aki végrehajtaná az egyöntetű ítéletet, nincs, aki berekesztené a meddő kínlódást. A hangoskodók közt magad maradtál gyönge sirás. Terepszínü ruhában álldogálsz, félrehúzódva az ünneplő tömegben. Egyelőre még nem vettek észre, ám bármikor rádmutathat egy kéz, s távoznod kell szótlanul, örökre. Kiss Benedek: Cseppek Mint a japánok pálcikahegyre veszik a párolgó rizsszemet — csipkedi föl sugaraival egyre a Nap a harmatcs épp eket. Térdeltem tavaszban tőkék előtt metszőollóval: teremjetek! — s ím, térdig serdülve térdelnek ők előttem — bérmálkozó sereg. Savanykás mosolyú levélre, kacsra szenteltvíz — permetlé pereg. Sikkantva egy-egy oldalra csapja csiklandós nyakát, hol elmegyek. S mint a japánok pálcikahegyre veszik a párolgó rizsszemet — csipkedi föl sugaraira egyre a Nap a permetcseppeket. S közben arcomat tenger mossa. Berták László: Bezártam ajtót, ablakot Félek, mert már nem szeretek, létezem csak, mint a kövek. Egy bombához több a közöm, mint ahhoz, ki visszaköszön. Befelé nézek, mint a fa, ha nincs lombja, nincs madara. Jó órám is farkasverem, kapni akarok, adni nem. Mindörökké magam vagyok, mint te, aki elolvasod. Mennék feléd, jönnél ide, de nem mozdul meg senki se. Körbeér a történelem, forog tovább a félelem. Bezártam ajtót, ablakot, nem hiányzóm, ha meghalok. Megölnek az elemek, mert megint minden lehelek. Es elindulok, mint a vak, hogy újra megtaláljalak. pillanatok alatt leigázta az örök készenlét militarizmusára kárhoztatott érzékeket; bizsergető volt ez a várakozással teli egyedüllét. Hát persze, Bogosi a nőre várt, akivel itt beszélték meg a randevút. Egyszerre szerette és gyűlölte a nőkre való várakozást, amiképpen a nőket is. „Nőire várni maga az aggódás, s ez mint olyan a filozófiák leggyalázatosabbika, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Időnként lételméleti vívódásokat indít el az emberben” — idézte fel írás közben kedvenc szerzője meghamisított aforizmáját. S bár azt is betéve tudta, hogy az előzetes várakozás a csalódás alapja, képtelen volt saját kárán tanulni: újra és újra előzetesen várakozott, s hol csalódott, hol nem. Itt és most, amikor a zongorista személyiséggel teli játéka pillanatról pillanatra fokozta eufóriáját, nem volt kedve csalódni. „Egyenesen gyötrelmes lenne, ha nem oszthatnám meg vele ezt az élményt.” Voltaképpen úgy szerette volna, hogy miközben várakozik rá, itt legyen várakozásának szeretett tárgya, ami persze pihent agy szülte képtelenség, s amiből Bogosinak még nem okozott különösebb megerőltetést továbbkép1. A kisfiúnak hatalma van. Ha nem volna, és csak mint egyszerű járókelővel találkoznék vele az utcán: okos kobakú, fényes szemű, tíz-tizenkét éves aranyos kölyök- nek látnám Tamást. Kertes házban laknak. Szülei a kertbe gipsztörpe helyett farkaskutyalányt vásároltak. Gyönyörű szépet, kedves természetűt. A szülők bizonyára rendkívül gondosnak vélik magukat, hiszen azonnal ólat építettek, ezenfelül a kutya teli lábos tápláló ételt kap naponta. Elnevezték Málinak. A neve éppannyira nem illik hozzá, mint az élete. Éjjel-nappal láncon van. Ha bemegy az ólba, ha kijön az ólból: a vaslánc idegtépőén csörög a nyers deszkán. Nem is csörög: sértően horzsolódik, kimarjul tőle a fül és a gerinc. A kutya eredetileg imádni akarta az emberiséget. Valahányszor ember megy el a kerítésük előtt: felérez. Szeretethullám löki előre. A nyakörv torkának feszül, kielégítetlen marad. Nem dörzsölődhet senkihez. A közeli szagélménytől megfosztották. A háziak együttesen is legfeljebb napi egy órát foglalkoznak vele. Huszonhárom óra a semmié. Téli éjszakákon: a jeges, tagolatlanul sötét semmié. Kárpótlást jelenthetne a szomszédok fiúkutyája. Bontakozna a szerelem. De a szomszéd vőlegény is csak távoli látvány, meghatározott szögből. Közöttük a kerítés. Nem férnek egymáshoz. Tamás mindezt megszokta. Természetesnek hiszi. És úgy gondolja: akinek ilyen elnyomott sora van, azon taposni is kell. Méghozzá: szorgosan. A kisfiú kezében a hatalom. A nyakörv kulcsa. Kisiet a kertbe, megszabadítja láncától Málit. A kutyából hirtelen kitör az elfojtott mozgásvágy, nekiiramodik. Egyetlen, szépséges ívű, szinte úszó lendülettel közelítené meg vőlegényét. — Vissza! Vissza! — ordít a kisfiú. Máli megtorpan. All egy pillanatig, azután megint íves lendülettel Tamás mellé pattan. Készül, hogy hozzásimuljon. — Meg nem moccansz! Lélegzetet sem veszel, hallod?! Tamás rekedten üvölt. Rekedtsége máris önkívületi. Mámoros. A kutya megbénul. A kisfiú a kertből az utcára siet, és nyitva hagyja maga mögött az ajtót. Helyzetet teremt a zsarnokság gyakorlásához. Málinak vannak tapasztalatai. Amikor először szabadították meg láncától, hempergett és nyüszített boldogságában. Azt hitte: véglegesen jóra fordult a sorsa. Már nem ilyen bizakodó. De a szeretetsóvár- gás és a mozgáshiány újabb és újabb kísérletre készteti, óvatosan, félve óidalogva elindul a kisfiú után. Amikor az ajtóhoz ér, Tamás felüvölt: — Ott maradsz! Ott maradsz, vagy csúnyán megjárod velem! Megtanítalak én! Máli ismét kővé merevül. Ekkor Tamás visszatér az utcáról, és most szorosan a kutya mellé lép. Dögönyözni kezdi, gyömöszölgeti, simogatja: — Jól van na! Nincs semmi baj! Nem vagy te rossz kutya! Összegabalyítja Máli érzéseit. A dac vigaszát vagy a keserűség zelni az elképzelhetetlent: magáért a várakozásért várni valakire, amely várakozás csak akkor lehet tökéletesen teljes, ha érzelmeink kedves Godot-ja sohasem érkezik meg. Bogosi a látszat ellenére nem volt skizofrén (legfeljebb érzelmileg), noha tagadhatatlanul hajlamot érzett bizonyos pszichés élményekbe történő belehelyezke- désre. — Maga egy okkult empátista — vázolta kutyafuttában Bogosi anamnézisét. Lélekcsináló, a zug- ivász és autodidakta pszichiáter, akinek illegális és éppen ezért népszerű analíziseiről város- és bögrecsárda szerte elismeréssel beszéltek. — Mindez oké, dokikám, de ha engem ilyen okkult izének tart, akkor mivel magyarázza, hogy mégis folyton megzuhanok, és valahogy az a fránya oktulás sehogy- sem akar összejönni? — Lélekcsináló hosszasan Bogosi szemébe bámult — már-már farkasszemet néztek —, majd azoknak az egye- deknek krisztusi szomorúságával, akik legbelül még hiszik, hogy felebarátaik megváltására rendeltettek, de majd-mindennapos csalódásaik nyomán már régen belenyugodtak, hogy sohasem támadnak fel, lassan elfordította a fejét. tartását sem hagyja meg neki. Máli pedig nem tehet róla, hogy ilyennek született: rögtön oldódik. Simul. Fejét lehajtva a kisfiú lábához dörzsöli magát. Tamás ebben a pillanatban rázárja a nyakörvet a meghúzódó lánccal. Folytatódik a kifosztottság állapota. A mai napra is megdolgoztatták a rabot. Talán három percig tartott. Veszélyes tréning. Veszélyes étvágygerjesztés. Szorongok. z ________ A fodrásznőnek hatalma van. Miként a szaktársainak is. Ez magától alakult ki az évek során. Folyamat, amelyben mindinkább eltűnik az egymásrautaltság tudata. Egyre hangosabbá lesz a kérdés: mihez kezdene a vendég fodrász nélkül? És egyre halkabbá — már- már érzékelhetetlenné —■ lesz a kérdés: mihez kezdene a fodrász vendég nélkül? Esztendők óta nem találkoztam egyetlen követelődző vagy fölényeskedői vendéggel sem. Közülük mindenki szerény, visz- szahúzódó vagy kedveskedő, esetleg hízelgő. Mindenki megbecsüli magát. Nem is kellett ehhez intés, kioktatás, az ember szavak nélkül is felméri az erőviszonyokat. Kivált míg óraszám várakozik, és pusztán a fodrásznő kegyétől függ, mikor kerül sorra. Az érkezés rendje átláthatatlan. Ha valaki félénken megkockáztatja, hogy a hölgy, akit kezelni kezdtek, csak most érkezett, míg én már két órája, lehurrogják, hogy a hölgy fél nappal ezelőtt jött, csak közben elugrott vásárolni. Vagy ide az emeletre a kozmetikushoz és így tovább. Isten kezében vagyunk. De éppen most alig néhányan lézengenek az üzletben. Több fodrásznő tétlenül üldögél. Lilla ebben a percben végzett egyik munkájával. Ö a hatalmasok kasztjából is kiemelkedő. Különben csinos arca pöfeteg, tartása bögyös. Az egyik középkorú asszony, aki nála dolgoztatott, amint látja, ho-’y Lilla szabad, kibújik a szárítóbú- rából, és hozzá igyekszik. Addigra azonban Lilla már kendőt terített egy másik nő vállára. — Nagyon kérem legyen szíves kifésülni. — Majd ha befejeztem! — böki oda Lilla. — Berakás? — tapogatózik megszeppenve a középkorú asszony. — Szasszon! A szasszonvágásról mindenki tudja, hogy körülbelül háromnegyed óráig tart. Tbvábbá azt is tudja mindenki, hogy a kifésülés öt perc, tehát nem szokás — és nem igazságos —i előtte hosszabb munkába kezdeni. AJz üzletben a villanyóra hat húszat mutat. —■ Színházba megyek... — ha- bogja a középkorú asszony — jegyem van... A férjem ott vár... Lilla arcán a tökéletes közöny. Az abszolút nem az én ügyem — kifejezés. Szót sem válaszol. Az asszony izgatott: s fáradt egykedvűséggel kortyolt bele soros fröccsébe. „Intermezzo, az élet csak röpke intermezzo” — dobolták Bogosi ujjai az üveg koszos lenyomatát őrző térítőn, s fogalma sem volt, miféle belső komputer vezényli szertelen pályákra többre érdemes gondolatait. A disztingvált pianista már csak kizárólag neki játszott, miután hangszerétől felemelkedve méltóságteljes meghajlással köszönte meg Bogosi billentyűkre csúsztatott utolsó százasát. „Most már muszáj jönnie, hogy kiváltson innen” — torkolta le magában az egyre inkább előpo- fátlankodó aggodalmaskodást... „Hol késel, érzelmeim kedves Godot-ja?” — kérdezte Bogosiban a rossz lelkiismeret, amikor mu- tatis mutandis — hátulról jéghideg, csábítóan érzéki ujjak tapadtak szemére — a zárórát kiáltó pincér immár harmadszor szólította távozásra — homlokába martak a téli éjszaka dermesztő kiutyái, s rögvest eszébe villant, hogv nem is iít beszélték meg a találkozást... összeállította: Rékasy Ildikó — A férjem nyugtalan. Azt hiszi majd, hogy bajom történt... és tavaly... tavaly... infarktusa volt... Ezt Lilla már meg sem hallja. A maga részéről megszüntette, kiiktatta a világból a kedves vendéget. De a nemlétező asszony még harcol: — Megfizetem kétszer, és fésüljön ki valaki más. Lilla most újra hall. És nyilatkozik bádoghangon: — Szó sem lehet róla! Körülnézek. Kihalt arcok. Valamennyi vendég kihalt az arca mögül. Ntyikkanni sem mer senki. Gondolom, itt csak az ötlet segít. Rajta hát, leleményesen és vakmerőén ! A legfurább, hogy a megszólaláshoz valóban bátorság kell. A szervezetem érzi ezt, a szívem kissé szabálytalanul ver. — Asszonyom — mondom jó hangosan —, fizessen, kérem a pénztárnál, menjen el, és fél perc múlva jöjjön vissza. Akkor újonnan érkezett vendég, joga van bármelyik fodrásznőtől bármilyen szakmába vágó szolgáltatást kérni. Éls aki ül, annak kötelessége elvállalni. Lilla végigmér, a tekintetével engem is meg akar semmisíteni. Azután pörkölő gúnnyal felkac- can: — Ügy sem vállalja senki! Most az üldögélő fodrásznőket nézem, ök is kihaltak az arcuk mögül. A középkorú asszony szaggatja hajából a csavarokat. Retiküljéből aprócska fésűt vesz elő. A fodrászszerszámokhoz nem merészelne nyúlni. Eszköztelenül nem sikerül a fésülködés. Haja zilált, viharosan dúlt, sokkal rendetlenebb, mint amikor betért az üzletbe. De már rohan is el. 3. Tehetséges ifjú barátomnak — a baráti család fiának — hatalma van. Belső, lélektani hatalma. Nem feltűnő, majdnem rejtett. Időre volt szükségem, hogy megbizonyosodjam, honnan ered az egyensúlya, a határozottsága. Hosszú évek óta látogatjuk egymást, Zoltánék minket, mi Zoltá- nékat. Sokféle téma előkerült, sok emberről váltottunk szót. Békés estéken szívesebben mesélek jót, mint rosszat. Qsoportosítás kérdése. .. meg a közegé. Védett lakásban, derűben, asztal mellett többnyire az jut eszembe, ami vigasztaló a dologban és az emberekben. Az írás ehhez képest: frontvonal. Az a hangsúlyos, amit ágyúzni lehet és kell. De a baráti este olyan, mint a fegyverszünet. Fegyverszünet — bizalommal. Zoltán számára itt a bökkend. Eüőbb még alig veszem észre. Becsenget Zsuzsi, az egyik szomszédnőm, kicsit velünk marad, beszélget, azután kikísérem. Mondom: kedvelem Zsuzsit, mert őszinte, nyílt, önmagát éli. — Lusta nő — közli Zoltán —, még mindig pongyolában jár. Most ismerte meg Zsuzsit. Máskor Gyula bácsit dicsérem, milyen páratlan nagyapa, ö tanítja nyelvre az unokáját, meg történelemre, amiben gyenge az iskolában. De nem tanítja, színi jeleneteket dolgoz ki gondosan, játszanak, a gyerekeknek eszébe sem jut, hogy ez tanóra, boldog, nevet, ügyeskedik, és közben agyába vésődött a tudnivaló, elfelejt- hetetlenül. Gyula bácsi az előkészületekkel együtt fél napokat áldoz erre, és mindig úgy, ahogy az unokájának öröm. — Nyugdíjas, unatkozik! — tudatja Zoltán. — Érdekük, hogy feldagasszák a legkisebbet is. Zoltán ágya köré rendeződünk, eltörte a bokáját. Megjegyzi: lemarad a főiskolán, jegyzet kellene, ez meg amaz, de persze, senki feléje se néz. Mintha elégedett volna a hangja... ífel óra múlva megjelenik egy évfolyamtársa. Jegyzetet hoz, az osztály üdvözlő levelét, beszámol az elmúlt napokról, kérdezi, mit segíthet, szívesen, bármit. Zoltánnak mindarra szüksége van, amit felajánl. És tehetséges ifjú barátom egyre idegesebb, csupa fojtott ingerültség. Nem értem, miért. Amikor látogatója elmegy, Zoltán kitör: Pillanatnyilag ez a hülye szerep tetszik neki, hogy jóságos, hogy istápol engem! Érzi, hogy vitatkozni akarok. Elmiatt rossz kedvét átcsúsztatja valami másba. Panaszkodik: irgalmatlanul fáj a bokája, pedig már egy kalap orvosságot beszedett. Megemlítek egy új fájdalom- csillapítót, kitűnő, nagy hatású. Hozzáfűzöm: talán a gyógyszervegyész teszi a legközvetlenebb jót, gyakorlatban a legtöbbet... Az ő eredménye óráról órára — mondjuk kapásból —1 tízezer ember szenvedését enyhíti. Zoltán lecsap: — Az új orvosságok ártalmai mindig később derülnek kif És beszél-beszél az antibiotikumok, egyebek káros hatásáról, művelt, tájékozott, egyre nagyobb élvezettel beszél, egyre vidámabb, nem is igen fájhat a bokája. Ojrvosok kutatásaihoz érünk, egy olyan professzor felfedezésével érvelek, aki cáfolhatatlanul segített addig gyógyíthatatlannak hitt betegeken. Zoltán legyint: — A professzor halála után egy évvel kinyomozzák majd, hogy a felfedezés az asszisztenséé, ő maga pedig azzal foglalkozott, hogy kinyírta a vetélytársait és a haragosait. Felismerem végre Zoltán hatalmát. A bokája eltörhet, de a személyisége nem sérül. Eleve hitetlenségét a tökélyig fejlesztette, hiánytalanra kalapálta. Az illúzió- veszítés gyötrelmeitől egyszer s mindenkorra megmenekült. Csor- bíthatatlan. A belső rétegekben emberfia nem árthat neki. Mégis kérek tőle valamit: — Magyarázd meg, ha tudod, miért jobb az, ha mindenki törpe vagy ádáz, vagy legkevesebb ha kontár... Pontosan ért, büszkén néz rám: — A tisztánlátás kérdése, az ítélőképességé, a realitásé! Szentül hiszi: győzött a vitában. Azt már nem tudja, hogy az érdem tagadása az önfelmentéssel azonos. Ha ők így, akkor nekem sincs kötelességem... Gáttalan szabadság. Hatalom? Irodalmi oldalpárunk képeit a Damjanich János Múzeumban látható Rajzok, metszetek a szolnoki várról című jubileumi kiállítás anyagából válogattuk. László Anna: Hatalom
