Szolnok Megyei Néplap, 1985. október (36. évfolyam, 231-256. szám)

1985-10-23 / 249. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. OKTÓBER 23. Az én falum az enyém na#aBSüftgfe* — Minden makkért kár — mondja Deák Miklós, a Törökszentmiklósi Állami Gazda­ság dolgozója. A kocsányos tölgy terméséért jó pénzt adnak, kár volna veszni hagyni. Képünk a szenttamási kerület parkjában ké szült T. Z. Mezőtúron Ha szombat, akkor társadalmi munka! Az én falum nem a világ közepe, de ne­kem a világ legfontosabb darabja. Világdarab? Illatos, ehető, maga az élet — és az enyém. Valahogy ilyen min­denkinek az a település, ahol született, s ahol felnevelke­dett. Ez lehet tanya. falu vagy éppen város. Világda­rab, ám nem mindegy, hogy a világ melyik szelete. Az kell, amely a sorsom bölcső­je. Csak az az enyém, ame­lyiket úgy ismerem, ahogy a tenyeremet sem. Az én fa­lum „csak” világdarab, de így teljes világ. Maga a vi­lágegyetem. Utcáival, házai­val, két templomtornyával, öreg iskolájával, eperfáival, s a falukörnyéki mezőkkel, szőlőkkel. Minden település egyszer­re természeti, társadalmi, építészeti és erkölcsi környe­zet. Egy ilyen kis világmin­denségben is vannak nagyon fontos részek, és kevésbé emlékezetesek. Kitüntetett emléke van annak a háznak, amelyben nevelkedtünk, an­nak a támlás széknek, ame­lyen gyerekként trónoltunk, annak a kerti cseresznyefá­nak, amelyre folyton fel­másztunk, mintha az égbe indulnánk. Annak a kutyá­nak, amellyel együtt kóbo­roltuk be a falut és környé­két. Annak a vaskapunak, amely ilyen nagy utakra el­engedett minket, s annak az utcasaroknak, amelynél el­fordultunk a vegyesbolt fe­lé bevásárolni. Utcák, dűlőutak, búzatáb­lák, aratógépek — és ez nem minden. Ha van valami igazán fontos és meghatáro­zó, az az emberek. A szülők: apám a nagy bajuszával s nagy indulatával, anyám a kendő alá rejtett szerénysé­gével, és kevés szavúságá- nál is szebb szeretetével. A testvérek, a nagyszülők, a rokonok, a közeli és távoli családtagok, akikhez bár­mikor be lehet nyitni, külö­nösen akkor, ha az ember nem kér semmit. Aztán a nagy családi ünnepek, ame­lyek csodák csodájára újra vannak, ahol egymás mellett ül a rátarti agronómus nagy­bácsi, a sánta cipész unoka- testvér, a hatalomba felka­paszkodott egykori kovács, hol nem, hol összetartozunk, hol ennek ellenére gyűlölkö­dünk. A falu nem csak az embe­rek, s nem csak a családok, s nem csak az egyéb közös­ségek. Egy település elkép­zelhetetlen történelme, fogyó népszokásai, s felelevenítésé­re váró hagyományai nélkül. Ahogy a közösségbe tartoz­nak a különcök, az érthetet­len öngyilkosok és magá­nyukat rejtegető öregek, úgy nem lehetünk meg a mesék, az egyre színesedő pletykák és az igaz történetek nélkül sem. Mert ami történik ve­lünk, az mindjárt történet is: lehet szolid, békés, lehet tragikus, fájdalmas. Akár­hogy is ér véget: törvények­ről beszél, a létezés esélyei­ről, az unokáknak szóló ta­nulságokról, amelyeket ők is csak idős korukban érte­nek meg. Egy faluban is sok minden történik és szám- lálhatatlanul sok a titok. Vannak emberek, akik sze­münkben hősökké válnak, s akik rendíthetetlenül megal- kusznak. Lesznek vezetők, jók és rosszak, lesznek meg- alázottak, akik vagy belehal­nak ebbe, vagy megszépül­nek tőle. Együtt van a múlt és jelen, véletlen és sors, győzelem és kudarc. Minden­ki meg akart és meg akar maradni, egyén is, család is, falu is. i A megmaradás nem min­idig sikerül. Az ember ugyan­úgy halandó, ahogy szándé­kai is pusztulnak. S voltak ■betegségek, járványok, há­borúk, földosztások és tsz- szervezések. Mindig minden más, ha nem i's jobb. Azért olykor fejlődünk is, de úgy van ez, hogy a gazdagok mellett szegények is vannak. Egy falu csak világdarab, ám így is óriási, áttekinthe­tetlen világ. Nem mindenki talál otthonra benne, van, akit elüldöznek, s van olyan, aki nem szeret benne élni. Ki kenyérért, ki asszonyért, ki nagyzolásból, ki nemes törekvésből vágyódik el. Ki elmegy, ki visszajön. A kö­zösség létszáma, lakossága folyton változik, igaz gyak­ran észrevétlenül. A falu ennek ellenére még áttekint­hető település, úgy, ahogy egy pohár jó bor, és sok mindenkit ismerhetünk még név szerint, ahogy a harma­dik szomszéd tehenének a nevét sem felejtjük el. Azért a település már régen nem az a bensőséges, meghitt kö­zösség, mint amilyen a múlt században volt. Megmarad­tunk, de nem ugyanúgy, mint korábban. A tragédia igazán soha sem az, ha házak, középüle­tek vagy templomok pusztul­tak el, mert azokat a nép mindig és mindenkor gyor­san újjáépítette. A nagy tö­rés akkor vált fájdalmassá, amikor a természetes kö­zösségek — a falvak és a nagycsaládok — széthullot­tak. Az ötvenes években nem pusztán az volt a borzasztó, hogy gondosan leseperték a padlást, hanem például az, hogy az emberek tudatába hitébe beleégették: a falu nem az övék, nem ők rendel­keznek vele. Legjobban ta­lán ez az enyémhit ment tönkre, s ez nem építhető olyan könnyen vissza, mint egy villámcsapástól leégjetft. istálló. S a hatvanas évek­ben sem az volt a legna­gyobb gond. hogy a tsz-ek lassan álltak lábra, és a pa­rasztok nehezen törődtek be­le, hogy nem a maguk urai, hanem például az, hogy a te­lepülés nem a polgároké, nem érzik a sajátjuknak, mert a fejük felett minden­ben a tanács dönt, tehát a falu tulajdonosa az állam. A hetvenes évek végére a miénk-tudat még nem erősö­dött meg. Azóta elég sok helyen jól érezhető, hogy a település tulajdonképpen senkié. Az álamé azért ke­vésbé, mert nincs pénze ere­je, hogy törődjön vele, a he­lyi gazdaságé azért csak részben, mert nem tartja er­kölcsi teendőjének az állami szerep pótlását. Az embere­ké továbbra sem, mert jól elszoktak attól, hogy falu­jukat sajátjuknak tekintsék, és osztozzanak a felelősség­ben a hatalmi-gazdasági Szervezetekkel. A jövő nemcsak az, hogy a falu gazdája az egyre szak­szerűbb, s egyre inkább ön- kormányzati jellegű tanács legyen, önmagában az is ke­vés, hogy a település gazda­sági egységeit az izgassa: a faluból mennyi és milyen felkészültségű munkaerőt kapnak. Azt is felvállalhat­nák, hogy a gazdasági-társa­dalmi fejlesztésben tőkével, szellemi energiával, vállal­kozó kedvvel részt vegyenek. Egyedül az sem kínál meg­váltást, ha az állampolgá­rok különböző társadalmi- kulturális egyesületeket hoz­nak létre, hogy önmaguk végiggondolják saját törté­nelmüket, helyzetüket és az önszervezés gyakorlópályái legyenek. Elengedhetetlen a helyi népfront és a művelő­dési ház szerepének újragon­dolása is. Az igazi változás az lesz, ha egyre több falu­si polgár — közösség-pol­gár! — visszanyerve relatív gazdasági-társadalmi autonó­miáját, megerősítve a tele­püléshez, családjához és ön­magához fűződő azonossá­gát: önként és felelősen se­gít a falu sokféle hátrányai­nak csökkentésében, a helyi társadalom rekonstrukciójá­ban, és például a közösségi szellemi élet fellendítésében. Ha eljutnak oda sokan, de magasabb szinten, mint régen, s nem nosztal­giából, hanem érdekeik tu­datosításával: az én falum az enyém! Enyém is. Ha ez a szerény világdarab valóban emberi, humánus, kulturált, lakható világ lesz. Világ­egész. S a sok fénylő világ­egészből jöhet létre a mesz- szire világító, folyton meg­újulni képes új világ. Varga Csaba így volt ez pár nappal ez­előtt, az őszi napfényben Mezőtúron, a HM-kezelésé- ben lévő lakótelepen, ahol a felnőttek a gyerekekkel együtt hordták a homokot a frissen felállított, forgó kö­télhinta köré. A másik ház előtt szorgos kezű férfi igaz­gatta a lengőteke körüli te­repet. Távolabb kalapácsok kopogtak, a gyönyörűen megmunkált fakerítés ele­meit rakták, szögelték ösz- sze. Hozzájuk e sorok írója a csodálatos gyermekűrhajó, a fából készült hintaló, a sak- kozó-malmozó asztal mel­lett, a salakpályán át jutott el| copfos lánykák .triciklijei kíséretében. E pompás ját­szótér története iránt érdek­lődtem a szorgoskodók egyikétől, Tímár Miklóstól, akiről később kiderült; ő a szakszervezeti bizottság elnöke. — Három évvel ezelőtt itt sivár udvar volt, most tes­sék megnézni! Még nyara­lásaink közben is igyekez­tünk ellesni az esztétikus és praktikus ötleteket, lerajzol­tuk, fotóztuk a leendő ját­szótér elemeit. A terveket tettek követ­ték. A lokálpatrióták kis csapata hétről-hétre az ud­varon töltötte szabad idejét. Környezetvédő és játszótér­építő akciójukhoz csatlako­zott a szakszervezeti bi- zotság és a Szabó Lajos szo­cialista brigád is, a parancs­nokkal együtt. — Egyre több lakótársunk értette meg, hogy nem mindegy: elhanyagolt udva­ron vagy a szellemi és fizi­kai erejük igénybevételére csábító eszközökkel beépí­tett, igényes és kulturált játszótéren töltik hasznosan szabad idejüket gyerekeink. A salakpálya kosárlabda- palánkkal, kispályás labda­rúgásra alkalmas kapuval variálható. Van itt kerék­pár-versenypálya, tollaslab­da- és korcsolyapályái, nyúj­tórendszer, pingpongasztal — sorolta. Ezen kívül pihenőpad a kismamáknak, amelyen ép­pen „telt ház” volt, mint ál­talában. A rajzolófal kedves mesefigurái alkotásra csá­bítják a kisebb-nagyobb gyerkőcöket. Kerül itt sza­lonnasütő, bográcstartó is, előző este éppen közös ha­lászléfőzés volt a program. — Milyen értéket képvisel mindez? — Most naprakész vagyok — jegyezte meg Tímár Mik­lós, — kétszáztizennégy­ezer forint értékű társadal­mi munkát végeztünk, órá­ban ez ezerhétszázharminc- nyolcat jelent. — További elképzeléseik is vannak, 1990-ig részletes zöldterület-fejlesztési és fenntartási tervvel rendel­keznek. Mint mondta, ed­dig sem tétlenkedtek a kör­nyezetvédelmet illetően: áz elmúlt két évben a lakta­nyában és a lakótelepen há­romezer fát» kétezer cser­jét és ezerkétszáz tő virágot ültettek, gondoztak. A szom­szédságukban lévő bányató partját is rendezni sze­retnék; a nádassal szegélye­zett tóparton pedig csónaká­zó stéget építenek. K. J. P. A játszótér furcsa, de praktikus eszközökkel Fotó: Fortuna M. Mi búcsúzunk és itt vagyunk Állok a gimnázium előtt, hátamat neki­vetem a vaskerítés­nek és várom az ér­kezőket. Azért jöttem első­nek, hogy az érkezés sor­rendjében egyenként szok­tassam hozzá osztálytársai­mat a látványhoz, amelyet öt év elteltével nyújtok szá­mukra. Ha utolsónak érke­zem, a kollektív csalódás amplitúdói az elviselhetet- lenségig erősítik majd egy­mást. Van hát ebben gyáva­ság és már-már beteges hiú­ság. Hiába áltatom magam, hogy frissességem mindössze túltengő ügvbuzgalom. Jönnek a S0 év előtti osz­tálytársak. öt éve nem lát­tuk egymást. Gyalog érkezik a kórházi nővér, a számító­gépes szakember. Közepesen lestrapál^ Skodával gurul az iskola elé a téesz ágazatve­zető. Személyi használatú állami kocsit vezet az egvik „lány” férie. A főorvosasz- szony 1500-ös Ladából ugrik ki tüntetőén fürgén. Aztán van. akinek csak a híre ér ide: e°v fontoskodó hivatal­nok „X” elvtársat keresi. „Jelezte az érkezését, méq nincs itt?" Féri minőségben lebeg aztán a találkozó vé­gig az osztály fölött „X” elv- társ szelleme anélkül, hogy találkozhatnánk vele. Nagyjából együtt van az osztály. Előhívó tankban élesedik így egy csoportkép, amikor a fodrozódó folyadék hol homorú lencseként nyújtja meg az arcokat, hol domború optikaként gömbö­lyíti pufókra az ábrázatokat. Hogy mihez-képest? Az eta­lonhoz, az emlékhez: a ti­zenhét esztendős önmagunk­hoz képest. „Hát így megváltoztatok?” — gondolom magamban és elhúzom a számat. És tudom, ezt gondolja Milön-külön mindenki. Mert a lehango­ló leltárból kimarad a szem­lélő: ő szubjektumának egy­személyesre berendezett burkában ítélkezik, ott áhol olyan órával méri az időt. amelyen a számlap együtt forog a mutatóval. Beülünk az osztályba és mindenki elmondja, mi tör­tént vele. Van, akinek, a sor­sa olvan unalmas, akár a vízállásjelentés. Van. akinek az életét Jókai sem találhat­ta volna ki színesebben. Van, akinek a nimbusza szállingó­zó hírekből áll össze: .,Lát­tam egy NSZK filmet, 6 volt az operatőre. Hittétek volna, mikor az érettségin, ugye, hát elhasalt?” • • • Magdi fekete ruhában ül a második padban. Gyászol. Tekintetéből mégis hiányzik az elmúlás felett érzett ria­dalom. Ruhája sem tűnik nyomasztónak: természete­sen viseli a sötétet, mindösz- sze annyiban különbözik, mintha ő egv film negatívja lenne: ami máson világos, az rajta sötét. kész. Az éle­téről csak annyit mond, hogv semmi különös. Él. dolgozik, s kényszefuségből az utóbbi években a divat­színe a fekete lett. Akik a közelében élnek, sokat mon- dóan pillantanak körbe. ..Le­gyen elég ennyi! Ne kérdez­zetek semmit!" Ebédnél egy­más mellett ülünk, gyermek­kori kapcsolatunk felhatal­maz arra, hogy érdeklődjem. — Minek rontsam a han­gulatot — kezdi szinte ke­délyesen. — Az én életem egy kész gyászjelentés. In­duljunk el onnan, hogy anyám meghalt. Soha nem volt erős a szíve, de amikor az öcsémet elveszítettük, at­tól kezdve haláláig fekvő be­teg maradt. Az öccsét, Sanyit jól is­mertem. A pedagóguscsalád­ból kirítt foglalkozásával: mozdonyvezető lett. Csendes, halkszavú gyerek volt, ola­jos arcából gyakran elővil­lant a két ezüst foga. Az ap­ja verte ki az eredetit, ami­kor az egyik szomszéd bepa­naszolta, hogv Sanyiék fel­törték a pincéjét, egy demi- zson borért. Azzal a jól si­került pofonnal, egyben le is fokozta fizikai munkássá fiát az egyébként rabiátus tanító úr. Magdi folytatja. — Sanyi az első feleségé­től elvált, s másodszor is megnősült. Szép iker gyere­kei születtek, imádta a má­sodik házasságából született apróságokat, mivel az első gyermekével az elvált asz- szony Kanadába ment férj­hez. Aztán egyszer holtan vették le a gépről az öcsé­met. Agytrombózist kapott. Még szerencse, hogy nem a nyílt pályán, egy gyors vo­naton, hanem egy tehervo- naton, várakozás közben ... A két iker füstmérgezésben megfulladt Pesten, egy ne­gyedik emeleti lakásban. A tévéhíradóban is benne voltak. A sógornőm nem bírta sokáig. A közelmúlt­ban temettük, kiugrott ugyanarról az emeletről. Nekem a gerincemet operál­ták. meg a gyomromat. So­káig nem tudok ülni egy helyben, meg aztán enni sem szabad akármit. A fér­jem otthon fekszik, neki in­farktusa volt. most enged­ték ki a kórházból. Ügyhogy angolosan lelépek ... • • • Laci 30 évet készült arra, hogy szembenézzen az osz­tálytársaival. Diákkorában a lányok kedvence volt, reme­kül zongorázott, és az ’50-es évek közepén is hozta öltöz­ködésben a divatot. A kam- gárn nadrágot minden éjjel a kollégiumi ágy lepedője alatt vasalta, de az igazán észbontó a „hárija” volt: ha­ját piros úttörőnyakkendő­vel kötötte le minden este. elől persze kicsit bedobva, hogy amikor a nyakkendőt leveszi, egy hullámforma ka­kaskodjon a homloka fölött. Most olyan kopasz, mint a biliárdgolyó. Harminc évig készült hát arra. hogy így is színre lépjen. Aztán eljött. Egyperces szenzáció volt. s már nem is emlé­kezik senki a „tűzoltó frizu­rára”. így is kedvenc. Neki mondom: Azért ez a Muci még mindig nagyon jó nő. Szórakozottan vágja rá, ahogvan a kézenfekvő evi­denciákra szokták: — Hát persze... (Folytatjuk) Palágyi Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom