Szolnok Megyei Néplap, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-14 / 216. szám
1985. SZEPTEMBER 14. Irodalom» művésziét 9 Bella István : Mintha Csak olyan lesz, \apám, ha meghalok, mintha bezárnál, s ‘én, kamra-sötétben pákhálós-jények, teknőc-limlomok hallgatásában egy fénycsíkhoz lapulok, s tudom, nem jössz többé soha értem... És olyan lesz, fiam, ha meghalok, mintha elbújnék, s te, folyamsötétben iszamos fények, homályidomok zúgásában klúltgatsz, hol vagyok, és nem érted, hogy én miért, miért nem ... És olyan lesz, anyám, ha meghalok, mintha visszafogadnál, s én, élő sötétben, lélegző fények, homály-limlomok világűrmélyén szivedhez lapulok, és hallgatom visszhangját a földnek: éltem. Szenti Ernő: A lehetetlen halványulása után büntetlen előéletű igazságaim laza szálakkal kötődnek az anyagtalanhoz nincsenek külön bejáratú évszakaim papírlapfölé-hajlással jelzem még nem fejeződött be dolgom a szavakkal álmodva ösztöneimé az elsőbbség önmagunk részletekben emlegetésekor nincsenek létszámgondjaim teljesíthetőnek érzem a lelkiismeret normáit a lehetetlen halványulása után énekkel köszöntőm az összevisszaság kijózanítóit Deák Mór: Tengerszem tósima arcom szélre cseréltem felhők sebhelye homlokom a tenger nyugalma szemeimben a tenger tajtéka 'ajkamon gyerekkoromat anyajegylábnyom őrzi egy )réten s árvácska-fej amerre mentem magam is látom kevésből )sokat vesztettem el partok tenger-igézetében fürdetett tmeg a délibáb tósima Iarcom kell elcserélnem s vízbe ölhetem ami fájt s égbolt felhősebe lett homlokom didergek sötét árnyékában vízmosta lábnyomaimon vajon >mi lódult meg utánam? — kölyökarcomban két tengerszem átússza lassan 1életem s ha !majd partra ■lép egy könnycseppben Isten letörli hirtelen Szikszói Károly: Mindig Mindig ugyanaz, csak mindig máshol, mindig a félretaposott álmok, a bombázás utáni1 arcok Imásnapossága, a magasföldszintes óvóhelyekről kilépő hatyu-sápadt éjszakák, mindig la (lázadó másik, mindig a ^pengéken sétáló galambok, mindig magamban, füstösen, a mondatok örök fnapfogyatkozásában már.már >feketén, mindig 'az állig fröccsenő hazában, veled, veletek, örökre a hallgatás erőszakában. A költs Hajnali váróterem című most megjelent első verseskönyvéből szikrái csillogtak. Karnyújtásnyira ültek ettől ? némafilmtől, mégis mintha asztalukat üvegbúra venné körül; a múlás szigorúan racionális halottkémeiként akaratlan, ám mégis tüntető mindennapisággal. „Az a nő egész este ivott, még megmérgezi azt a szerencsétlent” — mondta affektálva asztaltársaságukból a rövidre stuccolt frizu- rás őszes hölgyemény. Két rövidnadrágos-pólós fiatalember maszírozta a férfi mellkasát. Német dokik, súgta oda a tüsténkedő főpincér. Amikor udvariasan felszólították őket, hogy hagyják el az éttermet, szinte szabadkozva tettek eleget a kérésnek. A belső terem homályló üvegű ajtaja mögött meghúzódó zenészek csak hangsúlytalan árnyak voltak. Látod, mondta neki a barátja, eny- nyi az élet. Minden vagyonunk, és semmik leszünk — (tette hozzá már ő, természetesen csak magában). De hirtelen a tudat klausztro- fóbiájává zsugorodott a mindenség. Nem ismerte a halált, ha a laikusoknál (és ki nem az) valamivel többet is vélt tudni róla. A halál, mint zavaros, agyagtól piszkossárga víz egy tizenkétéves fiú megérzésében. Akkor már harmadszor dobta föl a Dupa, s ha nővére nem ugrik utána másodperceken belül, vége a dalnak. Miközben sodorta a nagy folyam, kizárólagosan az járt a fejében, hogy immár többé nem focizhat. Nem anyjára, apjára, testvérére—egyedül a játék elvesztésére gondolt. A gyermeki tudat őszintén barbár infantilizmusa, amikor még el merte képzelni vágyait. Az élet akor még maga volt a játék. Ahogy ma felidézi: nem kétségbeesetten, csupán valamiféle szomorú belenyugvással gondolhatott az a srác, ott, a Dunában fuldokolva, a halálra. Ma már persze a halál nem rezignált nyugalom, sokkal inkább gyáva kényszerképzet. Ha ez a halál, szánalmas dolog a vég, gondolta, miközben egyre a fiatal doktornő szőke hajának játékát figyelte, belemerülve a szemlélődés imbolygó semmijébe. Méltatlan volt ez a leskelődés (meglesni a halált), ám szorongásába vegyült valami, a szánalmon túlmutató drukk is. Szurkolt ennek a sötét bőrű férfinak, egyfajta humán fair play nevében: ahogy a gyengébbnek szurkolunk. Figyelte a doktorlány kezét; amint oxigént pumpált a férfi fejére húzott gumimaszkba; kívülről valószínűtlen játéknak tűnt az egész, akár eg” légó-gyakorlat. Szerette volna megszólítani, segítségéről biztosítani, szerette volna szeretni, igen ezt érezte akkor, szeretni fenntartás nélkül azért, ami, azért, amit tesz. Szeretni a halál miatt, a közhelyek rohadt valóságával: a halál ellen. — Nem, kérem nem halt meg. Az intenzív osztályon fekszik. — mondta másnap a telefonba a mentőszolgálat ügyeletese. A doktornő nevét is feliegyezte egy papírfecnire, hogy majd esetleg felhívhassa. Persze, mint annyi minden, ez is elmaradt. Összeállította; Rékasy Ildikó egáll a Mariahijfer- Strasse legelején, az árkádok alatt. Pásztázva, szaporán zuhog az eső. Szemben, a Múzeum parkolójában, magyar buszok állnak. Tatabánya, Székesfehérvár, Gödöllő, Ibusz olvassa. Bevásárlókocsik, gondolja, kis kiruc-^ canás a Bőség Földjére, a kvarcórák, a magnósrádiók, a személyi számítógépek, a pattogós cukrok, a szexmagazinok, az olcsó és még olcsóbb árak világába, összehúzza magán az esőkabátot. Elindul, kopog az eső a műanyag csuklyán. Micsoda zarándokhely, gondolja, nemzedékek bevásárlóútja a Ma- riahilfén, a Westbanhofig és visz- sza, a Rendkívüli árleszállítások, és a csak egy napig érvényes Lehetőségek tömege között. — „Józsi. itt csak ötvenkilenc, ne legyél marha!” Arra gondol, hány évtized fejlődése az ötvendolláros, a hetven- dolláros, a kétszázdolláros és a háromszázdolláros turista lehetőségei közti különbség, hány évtized, remény és félelem. Hiába no, gondolja, Magyarország a Monarchián belül is kiküzdötte a maga „magyar útját” — más kérdés persze az, mit kapott aztán a többi utódállamtól Trianonban. Ácsorgókat kerül ki, és esernyőket, kirakatokat Tbámul, és autókat, fellobogózott áruházat és ékszerboltokat. Megtorpan a hat schillinges csokoládéhalomnál, Milka tejcsokoládé. Ez tényleg olcsóbb, gondolja, ez mindennél olcsóbb, ilyen olcsó csokoládé nincs is, csak itt. Kettőt vesz el, majd mégegyet. Fizet, mosolyog — bitte schön —, válaszolja a pénztárosnőnek. Nem húzza éneklősre, bécsi dialektusra. — „Az egész irodának csokoládét akarsz venni? — Miért ne, én is kaptam, amikor ők voltak kint. Most rajtam a sor. — Legalább a hat schillingesből vennél nekik, fene a belüket, ne a nyolcasból!” Mosolyog, arrébb lép, helyet ad a szabolcsi dialektusban kiabáló férfinak. Vágjad, bátyám, gondolja, elvégre azért jöttünk ki, Bécs minden kincse, aranya és csokoládéja velünk jön haza. Ezt a csokit már nem a sarki maszektól vesz- szük meg ötven forintért, de nem ám, vegye meg tőle az, aki nem volt kint. A három schillinges pattogóscukrot húszért, a kvarcórát ötszázért. Hát persze, gondolja, annyit úgy sem tud hazavinni, hogy három évig kitartson, de legalább megtudja, mennyit kaszálnak le róla, jobb ha tudja az ember, a tudás ad némi vigaszt, no és keserűséget is. — Számon kellene kérni egyszer a tisztességes haszon fogalmát, gondolja, meg kellene állapítani a tisztességes haszon mértékét, nem szabadna hagyni, hogy nevetséges értékviszonyok jöjjenek létre, a termelői, a kereskedői és fogyasztói árak hasonlítsanak egymásra, ne csak a kapzsiság mértékét fejezzék ki. Ácsorog a mozi előcsarnokában, rágyújt. Görögdinnye melleket és világbajnok fenekeket bámul meg. — Egy kislány éjszakája. — olvassa — Három nap Hawaii szigetén — A különleges szerelem — Két barátnő, és a motorosok. Mennyire antiszex, gondolja, bőrruhás, csizmás srácok két meztelen lány körül, tágult pupillák, és marokra tekert szőke haj, kikeleti víg erőszak egy patakparton. Hondások és Yamahások harca, láncok és cséphadarók, betört fejek, kinyomott szemek, vérvörös paradicsomlé minden mennyiségben. Karatéfilm ugyanennyiért. Magyarok jönnek, magyarok mennek, csoportosan éa párosán, egyedül ritkán. Kilép az esőre, kirakatokat bámul — Beszélünk magyarul! — clvassa a piros—fehér— zöld kereti en, né.netül, angolul, frar, ?iául és olaszul. Nemzedékek beváiárlóúi.sa, goriolja, megkoplalt f;.-merők, valószerűtlenül olcsón 1 szerzet; aranygyűrűk es M».-es Lajos: Csendes eső zsebrádiók világa, közben Bécs éli a maga életét, Magyarország, ez az elbitangolt és tékozló fiú rajokban bocsátja ki a sóher turistáit és potenciális disszidens-jelöltjeit, ezt a kíváncsi, örökkön gyalogló és éhes tömeget, utcai bámészkodókat, irigykedőket és sóvárgókat, a „magyar út”. Ezek a boltok a Westbanhof közönségére szakosodtak, a keleti turistákra, a jugókra, magyarokra, lengyelekre és csehiekre. Nemzedékek bevásárlóútja, gondolja, kinek a szülei nem gyalogoltak itt, ezen az úton, a hatvanas évek nagy bevásárló lázában. Háromnapos puristák a Mariahil- fén, hány nemzedék, hány jótanács. — „Villamosra ne szállj, az egy katasztrófa, inkább gyalogolj, az ingyen van, vigyél kenyeret, szalámit, konzervet és zacskós levest, az első napokban ne vásárolj semmit, jegyezd meg az árakat, írd fel őket, a harmadik napon vásárolj, és lehetőleg alkudj, mindenből alkudj!” Aztán haza, az összekapart zsákmánnyal, farmerral, órával és Bécs minden olcsó aranyával. Nézi a bolt előtt ácsorgó felhaj- tókat, friss disszidensek, napi háromszázért csalogatják a magyar turistákat. — „Ez a bolt a legolcsóbb Bécsben, ne menjenek tovább!” Osztrák nem áll le reklámcédulát osztogatni a Mariahilfén, ez a friss disszidensek reszortja, a rikkancsok arabok, a szemetesek törökök és jugók. Micsoda munka- megosztás, gondolja, nyolc magyar bolt a Mariahilfén, mind a legoh esőbb, és a legmagyarabb. Osztrák nem tér be vásárolni, mert tudja, bóvlit sóznának rá, honkongi vackokat, hamisítványokat, amik negyedannyi idő alatt tönkremennek, mint az eredetiek. Márkás hamisítványokat árulnak, és tíz évvel ezelőtt modern számológépeket. Olcsó aranyat és még olcsóbb aranyat, harmincszázalékos kedvezménnyel, direkt honfitársi alapon. Itt az alapszín a piros—fehér— zöld. — „Csak maguknak, mert magyarok .Ha nem magyarok lennének, nem adnám oda ennyiért. Kétszázért sem adnám. Na, vigye et százötvenért, nem bánom. Adok hozzá egy kisórát, így legyen kétszáz. Ne gondolkozzon, mert én gondolom meg magam!” Végigsétált a pult előtt, kokár- dás dekorációk és Budapest-posz- terek a falon. Farmerok és kvarcjátékok tömege a pult mögött. — „Adom olcsóbban is, csak ne szóljon a többieknek. Nem, a pezsgőt nem számíthatom be. Nem vehetjük át, értse meg. Nem szabad. Vége a pezsgőüzletnék. Nagyon ránkszállt a policáj. Forintot. Háromtízért. Mondják meg otthon, ne hozzanak több pezsgőt. Ha ingyen hagyja itt, akkor sem fogadhatom el. Tízezerre büntetnek, ha itt találják. Az régen volt. Most már nem megy a pezsgő. Pénzt hozzanak.” Arra gondol, már arról is megismerni a magyart, hogy kirakatokat bámul, az osztrák nem áll le bámulni errefelé, ez az olcsó drága az osztráknak. Ez a hangvétel a magyaroknak szánt lenéző kedveskedés, a palimadárnak szóló kedélyes arrogancia. Erős .a gyengével, tájékozott a tájékozatlannal beszél így. — „Nem mennének e] egy múzeumba, egy parkba, egy moziba. Bécsből csak a Maria- hilfét ismerik, kiszállnak a buszból, végiggyalogolnak, megvesznek minden vacakot, aztán mennek vissza a buszhoz, dicsekedni. Én harmincért vettem meg a kvarcórát, te, Józsi, negyvenéit, mekkora marha vagy, én vagyok az okos. Közben mindkettőjük kvarcórája féléven belül tönkremegy. Miért, meddig legyen jó harminc schillingért? Élete végéig? Egy jó óra itt is tíznapi fizetés. Az átlagmelósnak. De az kitart húsz évig. Hát ez a helyzet, aranyapám. Nem csak azt kéne nézni, mi az olcsó. A jót itt is meg kell fizetni. Otthon nem így van?” Arra gondol, mennyi vesződség és szomorúság, és hányféle igazság keveredik ebben, ha egy rtár- kásabb darabbal tart hazafelé valaki, már tarthat tőle, hogy megvámolják, hogy belegebed, hiába mondja, hogy ötezer forint értékű valutáért vette. Megszorozzák, hozzáadják a Parlament magasságát, mondanak egy számot, és kész. Azzal, hogy a Bizományi Vállalatnál ez ennyibe kerül. Ez az igazi arrogancia, gondolja. egáll a Mac Donalds előtt, enni vagy nem enni, gondolja, ez itt a kérdés, Coca Cola és hamburger otthon is van. A szomszéd kirakat videóján Niki Lauda prófétái a pusztuló erdők érdekében, az ólommentes benzin és a katalizátor ügye mellett. Ez sem látott még Trabantot, gondolja, de hát nem tehet róla az istenadta. Nézi a versenyző markáns arcát. Hány élete van ennek az embernek? Elfordul, továbblép. — „Két karikagyűrű ötszázért? Ott se kellett a pezsgő? Nem, hogy jöjjön rájuk! Akkor megisszuk Hegyeshalomig!” Nézi az arcokat, kipirult, hazai tekintetű emberek, rengeteg reklámszatyorral megrakodva, hátuk mögött a Westbanhof komor épülete. Estére Pestre ér az eső, gondolja.
