Szolnok Megyei Néplap, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-14 / 216. szám
to Nyugdíjasok fóruma 1985. SZEPTEMBER 14. Van rádió, tévé, könyv a barátságos társalgóban Nyugdíjasok a BHG-ben Kirándulások, segélyek négyórás műszak Noha a BHG kunhegyesi gyára mindössze tizenötéves múltra tekinthet vissza, a fiatal üzemnek már hetven nyugdíjasa van. Igaz, amikor 1979-ben a Mezőgép Vállalat helyi gyáregységét „örökölték”, az átszerve-/ zéssel harminc nyugdíjas ke. rült hozzájuk. Ma már hagyomány, hogy a gyár vöröskeresztes és szakszervezeti aktívái évenként sorra látogatják a nyugdíjasokat. A találkozások alkalmával az aktívák nemcsak a gyár jelenlegi feladatairól, helyzetéről, gondjairól tájékoztatják az egykori dolgozókat, hanem arról is meggyőződhetnek, milyen anyagi körülmények között élnek. Az eddigi tapasztalatok, beszélgetések alapján kitűnik, hogy a pénzbeli támogatásokon, segélyeken kívül közülük sokan dolgozni is szeretnének. Igaz, erre jelenleg egyre kevesebb a lehetőség, az idén is például két félműszakos nyugdíjast tudtak csak foglalkoztatni. A pénzbeli segélyek, támogatások egy részét kommunista műszakok szervezésével gyűjtik össze. Eb-i ben az évben 18 ezer forint gyűlt össze így. Ezen kívül a Költői Anna Szocialista Brigád tagjai évenként több száz óra fizikai munkát végeznek, és az ezért kapott pénzt a nyugdíjasok támogatására ajánlják fel. Az idén 12 ezer forintot utaltak át erre a célra. Arról, hogy kik, milyen összegű segélyt kapnak, & szakszervezeti bizottság nőbizottsága, és a vöröskeresztes alapszervezet aktivistái közösen határoznak. Általában a segélyek nagysága ötszáz forinttól ezerig terjed. A pénzbeli támogatáson kívül az üzemi szakszervezeti bizottság az egykori dolgozókat autóbusszal évente országjáró kirándulásra viszi. Ezek a túrák többnyire egésznaposak. Az idén például negyvenen 'is- merkedhettek Sopron nevezetességeivel. A túrákat úgy szervezik, hogy az utazáson kívül- a résztvevők teljes ellátásáról is gondoskodnak. Fazekas Lászlóné hagyatékával kezdődött EikószUI-e az idén Tiszaderzaen az öregek napközije? Észérvekkel nagyon nehéz minden esetben megfogalmazni, hogy ki miért ragaszkodik a szülőfalujához. Egyik embernek az utca lakói, az udvarlábas jószomszédok jelentik az elszakíthatatlan szálakat, másoknak talán az a közvetlen ismeretség pótolhatatlan, amely a kis lélekszámú helységek, közösségek sajátossága. Sajnos a tiszaderzsi Fazekas Lászlóné, Csáti Etelkát már nem faggathatom, pedig ő igazán megérdemelné az érdeklődést. Az idén, szeptember 16-án lesz három esztendeje, hogy örökre kiköltözött a temetőbe. Nem ismertem ezt a nyolcvanéves' özvegyasszonyt, de, hogy Derzset mindennél jobban szerette, erről tanúskodik a végrendelete. Gyermeke nem volt, a férje már korábban meghalt, és összes vagyonának az az apró parasztház számított, amelyben utolsó évtizedeit töltötte. Adhatta volna rokonoknak, felélhette volna az érte kapott összeget, de ő másként határozott. A tanácsra hagyta, azzal akikötéssel: ha eladják, az árát semmi másra nem fordíthatják, csak öregek napközijére. Ki tudja, hány magányosan eltöltött vaksötét este, éjszaka, szomorú délután sugallta Etelka néninek ezt az ötletet? lEgy szó mint száz: a ház 80 ezer forintért talált vevőre, és ez az összeg volt az alap egy időseknek kialakítandó napközihez. Bakos- né Ruskó Ilona kirendeltségvezető így beszél a létesítmény fontosságáról. — Sajnos, a mi falunk lakói is korosodnak, idősödnek. Az ezerhatszázötven lélek közül több, mint ötszázan nyugdíjkorhatár felettiek. Igaz, van két főfoglalkozású, házi szociális gondozónk, ők tizenöt személynek segítenek. Csekély .tiszteletjlíjúrt, társadalmi munkában további kilenc egyedül élő idős embert gondozunk. De mindez nem elég. — Miért? — A téli felméréseink alapján ötven kisnyugdíjas él a faluban. Elsősorban nekik készül a húszszemélyes napközi. — És hol lesz? — A volt tanácsi kirendeltséget alakítják át. Már nagyon sokan várják a faluban. Közülük az egyik, a 78 éves Csáki Gábor. A felesége meghalt, a fiait más községekbe röpítette a sors, csak a lánya él itt. Gábor bácsi 1947 óta szóig Íja a községet. — Kisbíró voltam, most meg 2 ezer 327 1 ’mos nyugdíjam mellett k té.z, parkgondozó vagyok a ki- rendeltségnél. — A lányához rém í. ’g,T Gábor bácsi? — Nincs semmi bajon, ve le, meg neki sem velem, de úgy határoztam, hogy amíg bírom magam nem szeretnék gyerek lenni senkinél, nála sem. Ha felvesznek, én leszek az első, aki jön a napközibe. De remélem lesz majd ott sakk, meg kártya is, mert azért tetszik tudni, ultizni hetvennyolc nyárral mögöttem is nagyon szeretek. Igaz is: mit tetszett hallani: megnyílik ez a napközi az idén? Hazard sokmindent hallottam: a fülembe jutott már az is, hogy sajnos 1985- ben már nem lesz belőle semmi. Az ügyben talán a legilletékesebb, Fábián Gábor, az abádszalóki Nagyközségi Közös Tanács elnöke. — Az átalakítás, amely során belül falakat mozdítanak meg, 1,2 millió forintba kerül. A helyzetet bonyolítja, hogy a tiszafüredi Költségvetési Üzem végül is erre az évre nem bírta vállalni a mnkát. — Miért? — Nálunk a községben mintegy kétmillió forint értékű óvodabővítést végeznek. Itt egy hónap csúszással számolunk, így nem maradna idő a decemberi befejezésre. A helyi üzemünk is kiesett a számításba vett cégek közül, mivel személyi gondokkal küszködik. — Akkor valóban nem készül el az ezévre tevezett tiszaderzsi öregek napközije. — Szerencsénkre, ebben a szorult helyzetben a kunhegyesi Költségvetési Üzem a segítségünkre sietett. Szeptember 12-én kezdték a munkát, és a szerződés szerint december 1-re befejezik a teljes átalakítást. A cikk elején kérdőjellel írtuk az idei átadási határidőt. Mindezeket hallva, talán nem tűnik túlzott derűlátásnak a megállapítás, hogy a cím végi kérdőjel akár el is hagyható. Fazekas Lászlóné hagyatéka pedig végérvényesen oda kerül, ahová az idős asszony három esztendővel korábban szánta. D. Szabó Miklós Amikor nyugdíjazása után visszahívták dolgozni, örömmel vette fel ismét a fehér köpenyt. — Szívesen mentem. Igaz, Egyedül, de nem magányosan mindig becsületesen dolgoztam, de nem gazdagodtam meg. Jól jön a nyugdíj mellé a plusz pénz. Meg az is igaz, hogy egyedül élek már 13 éve, mióta a férjem meghalt. A munkahelyen közösségben, emberek között vagyok. Törőcsik Jánosné a Heté- nyi Géza megyei kórház- rendelőintézdt röntgenasszisztense. Hivatása mellett — amely nagy figyelmet türelmet követel — évtizedek óta végez társadalmi munkát. — Ha jól belegondolok, több, mint harminc éve — emlékszik vissza. — Épp a minap beszélgettünk az egyik ismerősömmel, ő is régi társadalmi munkás. Mindketten • úgy véljük, hogy aki évek óta dolgozik másokért, egyszerűen nem tud leállni, nem tudja abbahagyni csak úgy. Törőcsikné a Hazafias Népfront Szolnok Városi Bizottsága Költői Anna klubját vezeti 4 éve. Régóta foglalkozik idős emberek problémáival, hiszen korábban a Vöröskeresztiben körzeti titkárként tevékenykedett. A Költői Anna nyugdíjasklub tagjai között sok a magányos, egyedül élő ember. Amikor azt kérdezem Törőcsiknétől, hogy menynyit tud segíteni a klub a magány oldásában, őszintén felel: — Túl sokat nem. De sokszor már az is segítség, hogy van kivel beszélgetni. Igyekszünk változatosan összeállítani a programot: előadásokat szervezünk — egészségügyi, kül- belpolitikai, irodalmi, színházi, stb. témákról —, kirándulunk, színházba megyünk, filmet vetítünk. Minden ünnepről megemlékezünk, bizonyos alkalmakkor — karácsony, nőnap — ajándékot is kapnak a klubtagok. A foglalkozások, kirándulások után megbeszéljük, felelevenítjük az élményeket. Kis társaságok is alakultak a klubban; ők a foglalkozások után is együtt vannak, eljárnak egymáshoz. Ha valaki megbetegszik, meglátogatjuk, nem hagyjuk magára. Szóval, a klub olyan hely, ahová egy kicsit... tartozni lehet. Az idős emberek érzékenyek, sokszor napokig, hetekig rágódnak egy elejtett mondaton, megjegyzésen. A csütörtöki klubnap úgy telik el, hogy Törőcsikné csak a tagokkal beszélget. Meghallgat mindenkit, bármilyen problémával is fordulnak hozzá. így a vezetőséggel csak máskor jut idő megbeszélésre. Naponta hat óra a rendelőintézetben, hetente legalább két félnap a a klub ügyeivel megy el, aztán a háztartás ,a lakás előtti kis kert gondja — elő fordul, hogy fáradtnak érzi magát. S ha gondol is rá olykor — nem veti le a váL lalt terheket. — Szinte egyáltalán nincs szabadidőm — mondja. — Ha mégis tudok szakítani magamnak horgolok, kézimunkázom, olvasgatok. Ha jó idő van, kiülök a kertbe, a nyugágyba, kezemben a könyvvel, kézimunkával. Ezek az órák teljes kikapcsolódást jelentenek. Persze, a legnagyobb öröm, ha eljön az unokám. Sajnos messze laknak, így ritka az ilyen alkalom. Amikor az ember a saját gyerekét fé- lig-meddig elveszítette — hiszen neki már külön élete van —, az unoka kerül közel hozzá. Egyedül élek, de egyelőre nem érzem magányosnak magam. A munka, a klub, az itthoni tennivalók kitöltik napjaimat. v — pé — EGYBEN VAN A CSOKOR Harmincán az asztai körűi — A családunk? Gyanítjuk, hogy bőven megtelne a notesz, ha név szerint sorolnánk fel szeretteinket, írja inkább azt, hogy az öreg Sárköziék szigorúan csak a családtagokból alakíthatnánk egy nyugdíjasklubot, összejönne a háziasszonyok klubja, na meg egy tanterem is megtelne, egy iskolás, óvodás és böl- csödés találkozót. Jászberényben, Toborzó úti lakásán, Sárközi Lajos és felesége mutatta be így családját abból áz alkalomból, hogy hozzátartozóikkal együtt a napokban ünnepelték házasságkötésük 60. évfordulóját. Tréfás bemutatkozás, de megfelel a valóságnak. Az idős házaspár nyolc gyereket — öt lányt és három fiút — nevelt fel. A vőkkel és menyekkel együtt „gyerekeik” száma tizenhatra emelkedett, ehhez jött még tizenhat unoka és dédunoka. — Nagyon jó, hogy egészben van még a csokor, nincs nagyobb boldogság annál, hogy szombaton vagy vasárnap — néha hétköznap is — hazajön a családnak legalább egy része. Ilyenkor kapkodom a fejemet, hogy kinek válaszoljak, annak aki anyunak, aki nagyinak, vagy aki dédinek szólít. Boldogság ez a javából,% igaz, hogy küzdelmes úton jutottunk el hozzá. Jászberény tanyavilágában nőttünk fel, házasságkötésünk után gazdálkodtunk, a földet túrtuk, baromfiakat és háziállatot tartottunk. Kemény munkával neveltük becsületes, dolgos emberré mind a nyolc gyermekünket, szülői féltéssel vészeltük át a háborút. Megkönnyebbültünk, hogy elmúlt a vész, de nagyon fájt a szívünk, amikor a közösbe hajtották 3 tehénkénket, 2 ökrünket és 2 lovunkat. Alapítója lettem a Vörös Csillag (mostani Zagyvamenti) Tsz-nek, mint fo- gathajtós, gazdája maradtam saját lovaimnak, a tsz-ből mentem nyugdíjba, de ennek már 21 esztendeje. Azután újból az idős asszony idézi emlékeit. A gondos anya pontosságával sorolja, hogy lányai közül hárman már nyugdíjasok, a vők közül is néhányan oda közelítenek. A legfiatalabb lányának már a gyermeke is menyasszony, az egyik dédunoka pedig az idén ment iskolába, ök az öregek a ház körül dolgozgatnak,évente vagy 100 csirkét nevelnek és 3 disznót hizlalnak. Nem szerződéses hizlalásra, dehogy is jut idejük ilyesmire. A családnak, hiszen disznóvágáskor .több mint harmincán ülnek az asztalnál, és fogyasztják jóízűen a hurkavacsorát. Szelíd lágysággal beszél, úgy mint akinek szava ráhangolódott már gyermekeinek nevelésére, az unokák és dédunokák, dédelge- tésére. Felcsattan azonban a hangja, amikor a kérdésre válaszol, hogy lányai segítenek-e a takarításnál. Méltatlankodva mondja, hogy minek a segítség annak, aki bírja még a kezét, lábát is... ö pedig hála az égnek, nyolcvan évesen is jól bírja. Illés Antal Jobban telik az idő Szabados Lukács az újságokat kedveli. Hiába 90 éves, érdekli a világ, az ország minden eseménye — Én már csak a kézimun- I .a mellett maradok — mondja Bencze Julianna. — Horgolni, varrni mindig szerettem Jelenleg huszonhármán vannak. Örömmel jönnek naponta, hisz tudják már: együtt jobban telik az idő. Kényelmesen berendezett kellemes hely az öregek napközije Kun- szentmártonban. Az ellátásra sincs panasz, jól érzik magukat a szép otthonban. T/ Z. tr Összeállította; Sóskúti Júlia
