Szolnok Megyei Néplap, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-14 / 216. szám
8 Irodalom, művészet _________1985- szeptember h Bi hari Sándor: Robbanás Mikor a tükrös felületű acélt betették a gépbe, és az sétáltatta bosszant a tűjét rajta, párhuzamosan a simaságot rajzolni kezdte egy másik tűvel, de már negyvenezerszeresre fölnagyítva a papirosra, fölrobbanva hihetetlen lett, és megzavarodott a valóság bennem, és megváltozott kívül-belül, mintha betolják szemem előtt a Nagy Alföldre a Magas Tátrát, vagy megered, mint a szökőkút, cirkulál a pont, a házat az alapkőnél talált okirat megtagadja, a fényes vízszintes bugyborgott föl-le, fönn-lenn, mint a minden idők egyszerre jelenidőben. jit Infarktus gépsorok közti, olajitatta aszfaltutat festett, sárga csík szegélyezi. Itt áll, kezében kihajtott jegyzettömb. Az esztergapadnál, félig háttal, középkorú férfi; menetet vág, kicsit ráhajlik a forgó darabra, úgy figyeli a késről lepördülő forgácsokat. Amikor új darabot fog fel, egy pillantást vet hátra. Soha nem beszéltek egymással, mégis mindent tudnak a másikról, amit kell. Az időelemző, kezében a stop- perral azért áll itt, hogy mérje a műveleti részidőket: mennyi megy el a darabcserére, mennyi a méretre esztergálásra, mennyi a menetvágásra. Aztán ennek alapján fent, a technológiai osztályon módosítják a normát. Az esztergályos tudja, legfeljebb a műveletek közti holtidőket elnyújtva lehet kicsit csalni, mert ha egyszer beállította az előtolást, a gép mindig ugyanannyi idő alatt teszi a dolgát. Ha csak el nem ég a lapka, vagy nem anyaghibás a félkészdarab. Az időelemzőt ez a szemvillanás megzavarja. „Mi van öcsi, azt hiszed, behúzol a csőbe?” — érzi az esztergályos tekintetéből, bár az is lehet, a középkorú enyhén bandzsít, attól ilyen kaján az arckifejezése. Nem kellene érzékenykednie, hiszen tíz perc múlva már a másik gép mögött áll meg, s kezdi újra a méréseket. A szakma megszerzése után ő is évekig dolgozott egy öreg marógépen, tudja, mi az ilyen kivén- hedt gépeken hozni a normát. Közben esti tagozaton elkezdte a műszaki főiskolát, és tavaly felvitték a technológiai osztályra időelemzőnek. — Tudja, milyen késeket kaptunk ezen a héten? — mordul hátra az esztergályos, s a fémládába ejti a kész munkadarabot. — A lapkák a harmadik menet után lepattantak, mert nincsenek jól felforrasztva. Inkább ezért szólhatna — nem teszi hozzá: ahelyett, hogy itt álldogál. — Az üzemvezetőnek mondták? Az esztergályos legyint. Az időelemző behajtja a spirálfüzetét. Ügy látszik, ez már mindig így lesz; lerí róla a „jöttmentség”. Amikor azon a marógépen dől- _ gozott, sejtette, ez minden kezdőitek amolyan próbaféle az üzemben: ha sikerül megszelídíteni a kikopott, morgó gépet, akkor jobb masinára kerülhet. A többiek ugratták, s ő csak komoran végezte a dolgát. Aztán jött egy új fiú az üzemrészbe, drótkefe üstökű legény, s azt is ilyen matuzsálemi gépre rakták, és kötekedni kezdtek vele, de az elsőre olyan káromkodásba tört ki, hogy az ugratok rögtön abbahagyták. Neki is ezt kellett volna tennie akkor, de nem tette; otthon az apja semmire sem volt olyan kényes, mint a durva szóra. „Pénzügyi szakember vagyok” — szokta mondani az öreg, ha valaki érdeklődött a fog- lalkozása után, de ő rájött, ez csak fontoskodás, aktakukac, könyvelő az öreg. Valamikor, a háború alatt elvégzett vagy három szemesztert a jogon, aztán kénytelen volt abbahagyni az egyetemet. Talán ezért remélte annyira, hogy a fia majd jogra megy; de neki igazából nem volt kedve hozzá, meg a túljelentkezés is olyan nagy, hogy végül szomorú arccal — nehogy az öreg felelőtlenséggel vádolja —, de valójában megköny- nyebbülve jelentette be otthon az elutasítást. És szakmát szerzett, forgácsolót. Az apja — ebben már biztos — soha nem bocsátja meg Indult a másik géphez. Ahol a két közlekedőút keresztezte egy^ mást, vasállványokon jókora tengelyek sorakoztak, a közeli esztergáról lekerült darabok. Az állvány rácsain keresztül visszanézett az otthagyott gépre; a középkorú ®z- tergályos lehajolt, a kis szekrényénél matatott, kivett valamit, lop- va körülnézett. Az időelemző látta: ugyanolyan darabot, amilyen negyedóránként lekerül a gépéről. Bele is dobta a fémládába, a többi közé. Már a következő esztergagépnél kellett volna mérnie. De miért dugta a szekrényébe az az ember Marafkó László: IDŐ a menetes orsót? Hiszen másra nem használhatja, nem érdemes kivinnie a gyárból. Előre dolgozna? Mert tudja, hogy ők időnként megjelennek mérni, s akkor szándékosan lassabban végzi a munkáját, nehogy megint leszorítsák a normákat? Valószínűleg. Viszont a megszokott teljesítményt hozni akarja, ezért az előregyártott orsók közül elővesz egyet. De ezt megtehette volna a műszak végén is. Az időelemző elszégyellte magát. Ez a lopva cselekvés csak játék; hadd higgye ő, hogy kileste a titkot, ám az esztergályos inkább a tudomására akarta hozni: akárhogy figyelhetik, akkor is túljár a „kékköpenyesek” eszén — ahogy az egész technológiai osztályt hívják a gyárban. Dél körül ért vissza az irodába. Amikor nyílt az ajtó, főnöke egyetlen mozdulattal belökte az íróasztalfiókját, és szigorúan nézett rá. — Á, te vagy az? — azzal újra kihúzta a fiókot, és bicskájára feltűzött egy kolbászdarabkát meg egy zöldpaprikaszeletet. A főnöknek még két éve van hátra a nyugdíjig, háromóránként akkurátusán a jobb felső fiókjából falatozni szokott, hideget, amit a felesége csomagol: disznósajtot, szalonnát, kolbászt, mikor mit. — No, hogyan jártál? — A szokásos. De hallgatása valamit sejtethetett, mert a főnök csak nem hagyta abba: — Történt valami? — Nem. Illetve: nem csak most. Minden nap történik valami. Például az, hogy csak mi gondoljuk, a norma úgy hat a melósra, ahogy hisszük. — Ezt meg hogyan érted? Hát éppen ezért kell karbantartani a normát... — A lónak a.. — félbehagyta, pedig a kifejezés: „karbantartani”, kihozta a sodrából. — Nyögd már ki, mi bajod — és a főnök most már valóban a helyére dörrentette a fiókot. — Az esztergályos a mi „karbantartott normánk” mellett előredolgozik, amikor bír, s előveszi a munkadarabot, amikor kell vagy lazítani akar. Hát ennyit éc a mi figyelgetésünk. — Na és? Ezért szoktunk lefaragni a mért időkből. Mert tudjuk, hogy ezekben rátartás van... „Rátartás, hogy miket ki nem találnak” — röhögni lett. volna kedve. „Ha rátartás, akkor van — Unom ezt a spicliskedést — mondta aztán. — Te megőrültél — mondta a főnök, szeme elkerekedett, hogy az időelemző legszívesebben egy tükröt tartott volna elébe: „Nézd meg, milyen vagy!” — Sose voltam józanabb. Visz- szamegyek a forgácsolóba, gépre! — Most, a főiskola befejezése előtt? — Miért, lent úgyis többet keresnék. Néhány hétig úgy tettek, mintha a beszélgetés el sem hangzott volna. Az egyik reggel a főnök kibökte: — Hallottad? Űj, számjegyvezérlésű gépet kap a forgácsolórészleg. — Egyet? Hárommal az egész üzemrész teljesítményét hozhatnánk. A pontosságról nem is beszélve. — Egyelőre egyre futja a keret. Mondd, értesz te ezekhez a masinákhoz? — Tanultunk róla a főiskolán, de nem dolgoztam rajtuk. — Akkor is te vagy az egyetlen, aki bármit is tud róluk. Meg a szerelők a gyártó cégtől, akik most beállítják. — Leszaladhatok megnézni? — Menj. Az időelemző végigügetett a betonúton, szétcsapta a forgácsolóüzem ajtaját helyettesítő műbőr lebernyeget, amelyen a targoncák is megállás nélkül nyomakodhat- tak át. Két öreg esztergapad helyén, friss betontalapzaton ott állt a sárga, fényes új gép, kapcsoló- szekrénye mint valami műszerpult, kirítt az olajoszöld régi esztergagépek közül. Oldalából még csövek, huzalok lógtak ki, két ide- gen-overallos szerelő ügyködött körülötte. Az időelemző megtapogatta a gépet, lehajolt, belekukucskált. — Hát ezt majd figyelheti — mond.ta mögötte egy hang. A múltkori esztergályos. Band- zsa szemében kötekedő fény. — Vagy ebbe a figyeltetést is beleprogramozták már? — Ért maga ehhez? — kérdezte az időelemző élesen, mert nem tudta, mire akar kilyukadni amaz. — Nem értek hozzá, bár ezt is meg lehet tanulni. Az én reumámnak is inkább ilyen kellene már, ahol csak a gombokat kell nyomogatni. Magába szállt: hány éve álldogálhat ez az ember a huzatos műhelyben, a gépe mellett? Húsz, talán harminc’ Inkább az utóbbi járhat közel az igazsághoz. Akkor meg akár a piszkálódást sem sajnálhatja tőle. elfrissülve ért vissza az irodába. — Főnök, én komolyan mondtam azt a múltkor... — Gondoltam — mondta a főnöke. — Pedig azt hittem, hogy egyszer te ülsz ide, a helyemre. — Na, ne vicceljen már, azért még nem kell búcsúzni. — Hát tőled, azt hiszem, elbúcsúzhatunk. Feltéve, ha sikerül a forgácsolórészleg vezetőjével elfogadtatni, hogy egyedül te értesz a géphez. Az időelemző már látta magát a halkan duruzsoló új gép mellett. Kell néhány hét, míg kiismeri. Ha átpillant a csarnok másik sarkába, ott lesz az a kancsalító. Majd nézhetik egymást. De azért az a mondat, a reumáról, úgy lopakodott körülötte, mint egy lerázhatatlan kóbor kuMegfagyott lila derengés az arcon. Eszméletét elvesztve szemei nyitva maradtak, a száj mintha a levegőbe készülne harapni. Nem érti, mi készteti arra, hogy csaknem egy órája figyelje e?t a szisztematikusan rutinszerű küzdelmet egy ember életéért. Miféle perverz, félelmetes kíváncsiság ez, amely odavonzza a- rácsos ablakhoz? Az utcán emberek jönnek és mennek, s mindannyiszor tőle kérdezik, hogy vajon mi történt odabent az étteremben. Észrevétlenül, cigányzene dallamfoszlányaira lopakodott be a halál, hogy kiválassza a maga emberét a jókedvűen nótázó asztal- társaságból. ök már éppen indulni készültek, amikor barátjuk invitálására átültek a szomszéd asztalhoz, ahol Béla bácsi, a nyugdíjas asztalos- mester és ősz hajú barátnője mulatta a korántsem oly drága időt. Szinte irigykedve nézte az öreget, aki hetvennek mondta magát, ám barázdált arcával, tömör, koromfekete bajúszával, csontkeretes szemüvege mögött csillogó huncut szemével hatvannak sem látszott. A társaságban levő asszonyság, akinek feltűnően fiatalos arca se- hogvsem volt szinkronban a feketéből hirtelen őszbe váltott hajjal, egyre azt bizonygatta, hogy neki öt kiskorú gyermeke van. S bár ezt senki sem vonta kétségbe, a nő mégiscsak minduntalan gyerekeiről beszélt, fényképüket mutogatta, dicsekedett a legkisebbel, aki csak nemrégibeo. született. De nehogy azt higgyük, hogy ő most magára hagyta őket (mi akkor éppenséggel semmit sem hittünk), vigyáz rájuk a szomszédasszony. Értelmetlenül múlt az idő, az életnek igenis vannak efféle üresjáratai, amikor magányunkat nyüzsgő társaság veszi körül, és mégis... Nem látta, mikor került a padlóra a fehér inges, sötét bőrű férfi. Az ősz hajú magyar ánya éppen arról fecsegett, micsoda disz- nóság, hogy a vakációra hazahozott állami gondozottak után ilyenkor is kell gondozási díjat fizetni. Béla bá’ állandósult mosolya elárulta, hogy ő már a világba való belenyugvás békevonatán utazik. Tőlük néhány méterre a piros szőnyegen ott feküdt az élettelennek látszó test; részvétlen résztvevőivé váltak a halállal beárnyékolt emberi színjátéknak. Most, utólag visszaidézve, volt az egészben valami groteszk, vállrándító tehetetlenség. Mintha csak tévében nézték volna, borukat kortyolgatva, a halállal szemben időközben megkezdődött küzdelmet. Kibomló tincsekkel hajolt az eszméletlen férfi ajkára egy átlátszó tüllruhás amazon. Lélegzetével igyekezett mozgásba hozni \a dermedt szívizmokat; könnyező barna szemében az őrült aggódás Irodalmi oldalpárunk képeit i Pogány József rajzaiból váló- I gattuk
