Szolnok Megyei Néplap, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-10 / 187. szám
1 8 Irodalom» művészet 1985. AUGUSZTUS 10. Csorba Gy6z6: Vers lett Szárnyak suhognak ének árad vetélkedik buzgó bogárhad növények sarjadnak kimúlnak s nagy ritmushoz idomulnak zúgnak ha szél inai közéjük terem vagy nem terem szeszélyük százféle színben színesednek száradnak tűzön szenesednek körülfognak s el is takarnak táplálnak óvnak nyugtot adnak Mehetnék eztán óceánra halott holdbéli pusztaságra néhány papírlappal kezemben bő kert övezne ott is engem: a kertből vers lett s míg a vers él e kert erősebb lesz a kertnél Mezey Katalin: Fa, útszélen Nem nőttem magasra, Suhángkorom óta tördelik ágamat ifjak és vének. Nem látszom messzire, de élek, élek. Mindegy, hogy jön-e, megy-e a gazda, mindegy, hogy kicsi vagy nagy, aki meglát, virágos ágamat mind töri, nyúzza, avval díszíti sörge kalapját. Nem nőttem magasra, de erős derekam, gyökerem megbírna három ilyen fát. Nqm ijeszt az idő, koronám álmát sejtjeim soha meg nem tagadják. Csanády János: Gólyanyár Aranysápadtan jön a nyár, viszi a felleget égmagas szelek szárnya; a meredek mennyboltozat, szinte szemmel sem érheted, de lenn meleg sugarakkal virul a nyárfa. Viszi a szél a zöld akác illatát, méhek zsonganak békességet, szántó-vető a tiégtelenség, csak a lovak kapják fel nyihogva fejüket, aki mögöttük: földre néz, homloka verejtéke elsistereg a forró sugarakban — napraforgó nyit teljes tányért, sárga szirmának arany-koronája merészen szembenéz. Jön a nyár, jön, jön, gyerekek, futó határ tüze remeg, magam is ingujjban várom hogy rámszakad az izzó ég alatt valami csoda álom. Birtalan Ferenc: Vers Balázsnak nem írok altatót neked az ég álmos szeme nyitva ébrednek hosszú reggelek meghal az éjszaka titka nem írok altatót neked mert kevés az én hatalmam kaptad a legszebb éneket e fülsértő vad zsivajban nem írok altatót neked virrasztóm lázas arcodat figyelem pillád mint remeg bagolyhomályú éj alatt nem írok altatót neked jönnek a vaskarmú évek felnyitom szunnyadó szemed mielőtt álmodhoz érnek a a nyaralásról fogok beszélni — kezdte történetét Szófűző G., az öregedő író, miközben a törzsasztal feszüti figyelemmel várakozott. — Ránc János barátom nyaralásáról lesz szó, amely nyaralás teljes egy napig tartott. Figyeljetek. Nyár volt, sárga, forró nyár. Ránc, kihasználva az oKtaiasi szünetet, N. faluba indult, hogy ott vészelje át a legmelegebb napokat. Évfolyamtársa, Péter hívta meg. Péter azt is közölte levelében, hogy N. remek üdülőhellyé vált az elmúlt évben, az n.-i tó partján tízesével épülnek a vikendházak, új mozit, éjszakai mulatóhelyeket kapott a falu, a tó vize forr a fürdővendégektől, az étterem zenészei esténként égig ugranak a játék örömében, a nők körme olyan piros, mint a tűz — csak Ránc hiányzik N.-ből. „Ezen segíthetünk”, gondolta Ránc, és a levél vétele után néhány órával, felszerelve a nyaraláshoz szükséges holmikkal: fürdő- nadrággal, fogkefével, alapfokú német nyelvtudással, már fel is kapaszkodott az N. felé induló vonatra. Péterek háza nagy távolságban állt a tótól, a kilátás egy háromemeletes társasüdülő hátsó falára nyílott. A másik oldalon vasúti töltés húzódott a ház mellett, a kert veteményei között Péter gyakran talált vonatból kidobott tárgyakat: üvegeket, szendvicseket, újságokat, esetenként egy részeg utast. A két évfolyamtárs hosszan veregette egymás lapockáját, és elhatározták, hogy a nyarat a végsőkig kihasználják. Lógó nyelvvel cap- latnak majd a nők után, reggeltől estig f ürödni fognak, viharban, hóban, náthában egyaránt, minden este csürdüngölőt táncolnak a bár- pufogó zenéjére, és disznó szavakra tanítják a külföldi turistákat. A nyár még az övék, még két hónapjuk van, aztán újra be kell ülni az iskolapadba, és hallgatni kell a tanárok komor előadásait. — Menjünk a strandra — javasolta Péter, aki azonnal bizonyítani akarta, hogy N. üdülőhely ilett. — Helyes — mondta Ránc, és 'magára húzta a csíkos fürdőnad- rágot Egymás mellett bandukoltak a vízpart felé. A házakon (néha még a budikon is) cédulákat láttak: SZOBA KIADÓ. Vagy, n.-i németséggel: FREI ZIMMER 1ST. Vagy egyszerűen: ROOM. A gépkocsik két keréken húztak el mellettük, a volán melletti üléseken ott ült a mindenkori stoppos, kis lányos mosollyal, gyenge olasz nyelvtudássaL A lángos szaga balegyeneseket helyezett el Ránc orrán, a sült halak pénzcsörgető hangokat hallattak, amint farkukon táncofliva, égnek tartott orral vonultak el Ráncók előtt. A csapos sörpisztolyt fogó ujjain három gyűrű csillogott a fekete szőröcskék között. Két tarka- sálas ifjú csókolódzott egy pádon. A színes plakát hatvanszereplős műsort hirdetett. Az állomás illemhelyén, ahova Ránc betért egy pillanatra, hosszú hajú fiú aludt az egyik ülőkén. — Nyaralunk — morogta Ránc, miközben a nadrágját gambolgat- ta. A strand poros, napos, zsúfolt volt. Ráncék jegyet váltottak, aztán óvatos léptekkel, megfontolt talpakkal gázoltak a víz felé, ki- kerülgetve a mindenfelé heverő halottakat — „bocsánat”, pirult el Sz. G. —, mindenfelé heverő napoBólya Péter: A tó zókat. Néhol tócsákban állít a napolaj, a barna kiskölykök homokpogácsákat gyúrtak vele. A tóba lépcsők vezettek, síkos, hanyattesésre biztató lépcsők. Ráncék a korlátba kapaszkodva lépkedtek lefelé, aztán beletérdeltek a 'bokáig érő, fura szagú vízbe. Mellettük papirosok, konzervdobozok, rohadt paradicsomok úszkáltak. — Menjünk beljebb? — kérdezte Péter, és a tó közepe felé mutatott, ahol már derékig ért a víz. Ránc kiment, és a zuhanyozónál lemosta magáról a tó vizét. — Napozzunk — javasolta Péter, amikor Ránc visszatért — Napozzunk — mondta Ránc János. Leheveredtek a földre, egy szemétkosár és egy halomnyi asszony közé, Ránc a napba nézett, aztán lehunyta a szemét. A víz susogott, a nyár zümmögött távoli c sir illésnek hallatszott a gyerekek kiabálása. Ránc hirtelen felült, ijedten nézett a víz felé. — Te atyavilág... — hülede- zett. A tó fogyott. Már legalább tízméternyi tófenék tűnt élő a .töltés mellett. Ahol az előbb még a gyerekek tocsogtak, ott most szürke iszap, kanyargós hínárszálak, elmerült játékok látszanak.A fürdőzők kifelé talpalnak, a fogyó vizet nézegetik. A tó széle láthatóan távolodik a parttól. „Szökik... élszökik a tó”, gondolta Ránc kétségbeesetten. „Csinálni kellene valamit...” Körülnézett. Az emberék barnán pihegtek a homokon. Tűzött a nap. A sör prüszkölve jött elő a pisztolyból, a szőrös kézen már négy gyűrű díszelgett, félméteres cigarettát gyújtott meg egy szőke öngyújtó, lóerő toporgott a bejárat előtt, a padokon fehér foltok száradtak, kártyalap csattant az állomás lapos tetejére .. . — Hé, emberek, fogy a tó, nem látják7 — kiabált Ránc. Már csak a meder közepe táján volt víz. Az iszapon halak ezrei döglődtek, ugrálva, csapkodva. Csónak csúszott kifelé, oldalra dőlt vitorlás vergődött a tó fenekén. .. A Nap erősen sütött, az iszap száradni, gőzölögni kezdett. — Emberek, hát nem látják? — ordított fel Ránc. — Mit ordít? — emelkedett fel fektéből egy hordókövér férfi. — Nem látja? Elfolyik a tó! — Na és? Ott a zuhany, nem? Ránc lerohant a lépcsőn, futni, gázolni kezdett a tó közepe felé, hátha megtalálja, és betemetheti az okot: a lyukat, amelyen át a tó vize elfolyik... A lába beleragadt az iszapba, kínlódva, lihegve erőlködött, a fogyó vizet figyelte, sós izzadság csurgott a szemébe... — Ébredj már fel, te, annyira ordítasz, hogy már figyelnék — rázta meg Péter Ránc válllát. Ránc felriadt; álmosan, dagadt szemekkel nézett körül. — A fenébe... Elaludtam. Felállt, a vízhez lépkedett, lenézett a töltésről... A tó vize láthatóan fogyott néhány arasznyit. ánc rémülten hazautazott, és a nyár végiéig gondosan ügyelt arra, hogy ne olvassa a vízállásjelentéseket. Arra nem is gondolt, hogy N. mellett van egy csatorna, amelyen esetenként leeresztenek valamicskét a tó vizéből. És így Ránc még hosszú ideig várta az ijesztő hírt: nincs már víz a tavakban — fejezte be történetét Szófűző G., az öregedő író. Álmaink Későre járt. Anyánk az egész- napos munkától valósággal beájult az ágyba, s mlég arra sem riadt fel, hogy a macskánk kezdett dorombolni az ágyam végében. Pedig ha észrevette, hogy becsempésztem a kisvárost, a fejéhez kapott, aztán söprűt ragadott, és kikergette az udvarra, A macska egyenletes ritmusban dorombolt, mintha érezte volna a bizonyosságot, hogy anyánk nem figyel föli. öcsém .nagyokat sóhajtott, és közben úgy forgolódott, mint a ringliispiii. Én az ablakon, bámultam, kifelé, az eget láttam, és a holdból1 egy kiifilicsücsöfcnyit. De ezüst fénye ráült a paplanomra! — Te! — löktem oldalba az öcsémet. — Hagyjál! — morogta, és megfordult a másik oldalára. Az ágy reccsent egyet, de az éjszaka csendjét anyánk szuszogása tovább szőtte, s jelenléte, mint egy vékony fátyol, betakarta a szívünket. öcsém aznap délután rossz üzletet kötött vetem, mert egy szelet csokoládéért megvette tőlem a Bósza Fenkó kiszuperálit indiánját, amivel nem tudott mit kezdeni, mert se feje nem volt az indiánnak, se a lónak farka, s az egész elég nyamvadtul nézett 'ki A szomszéd srácok pedig hasukat fogva körberöhögték, hogy ezzel a béna harcossal ne jöjjön közéjük az öcskös. Hát ezért nem akart velem szóbaállnd most éjszaka! — Te, Figyelj már ide! — kezdtem újra a bökdösödést. — Mit' akarsz? — Föl kéne mászni oda! — suttogtam,, s az ablakon bekukkantó holdra mutattam. — Hová? — Hát oda föl' a holdra! — Magasan van — sutyorogta az öcsém, — egyébként is azért az indiánért amit délután kicsaltál tőlem, még fizetned1 kell! Nem úszód meg olyan könnyen! Különben aludjunk! He?! — Rendiben, holnap a reggelinél a kenyerem fele a tiéd, de figyelj most ide; Nincs az olyan magasan! Nézd! meg! A hold sarkától még egy olyan öt centire lehet a verébdjeszkánk. Felmászunk a tetőre, aztán onnan a kislétrával már el is érjük — hadartam, egv- szuszra, és a suttogástól már kezdtem berekedini: — Kisliétra. Gondolod,, hogy elég tesz a kislétra? — aggályoskodott az öcsém, de most mór egy szóval sem említette, hogy aludjunk. — Gondolj bele! — 'lendültem ostromba. — Ha miég a kéményünktől, mondjuk fél métert kell megtenni, de biztosi, Ihogy nincs annyi, akkor is elég a kislétra. — Gondolod? — Hát persze. Na? Indulunk? A macska már nem dorombolt. Mélyen aludt, összegömbölyödve a dunnám alatt, öcsém arcát a párnák között nem láttam, csak lélegzetéből éreztem, hallottam ki, hogy se igent, se nemet nem tud mondani. — Rendiben? — kezdtem másik oldaláról megközelíteni az öcsémet. A dörzsöltségben, ha akaratomat végigszemettem volna vinni, nem ismertem 'lehetetlent. Arról nem is beszélve, hogy egyedül nem tudtam volna a kislétrát fölvinni a háztetőnkre. — Téged nem érdekel, hogy mi van a holdon? — De. Csak oda űrhajóval mennek. Tegnap a tévé is mutatta, hogy ott semmi élet nincs, csak valami homoksivatag. De nektek, lányoknak hiába beszél az ember komolyan, teljesen dinnyék vagy - tok. — Tévé, tévé, meg a többi! Ugyan már! Te mindent elhiszet, amit a felnőttek mondanak? Ök talán nem tévedhetnék? Mi? — Gondolod, hogy mégis van ott valami? — momdfta lassan az öcsém, s örültem, hogy a hangjában, bizonytalanságot fedezek föl. Ez a bizonytalanság bennem egyre nagyobb erőit adott. — Olvastam egy könyvben, (hogy a holdon llaklilk egy ember, akit Dávidnak hívnak. Állítólag ez az ember hárfázni is tudott, meg különféle hangszeren játszott, de legjobban hegedülni szeretett És amikor itt a földön, már sokféle baja adódott abból; hogy 5 zenél, fogta magát, és elköltözött a holdra. Ma már csak az hallhatja meg a muzsikáját, aki elmegy a holdra. Te nem akarod meglhalligiatni? — Ez marhaság. Miért hegedülne ott a világ végén,? — Mert ott nem bántja senki—> mondtam mérgesen. — Azt hiszed, hogy ha cifcerálsz, nem utálják? De ha egy más bolygón csinálod, mindjárt más! Erre már az öcsém is megsértődött. Imádta a citerát. Órákig fa- gvoskodott a kocsma ablaka alatt télen, ha citercbált tartottak. Szinte megbabonázva térit haza hajnalban. Később a nyári keresetéből vett egy elég halvány- hangú citerát. Ha játszott rajta, megsépült. — Hol van az a kislétra? — adta be a derekát. 1 i Csordajárás MalomszSgi tanulmány
