Szolnok Megyei Néplap, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-03 / 181. szám

1985. AUGUSZTUS 3. 9 Irodalom* művészet Simon Ferenc: M. L. portréja (1965) Irodalmi oldalpárunk Illusztrációit a Szolnoki Galériában látha­tó A művészet szolgálatában című kiállítás anyagából válogattuk. Birtalan Ferenc: Sóhajnyi nap valami ami éget madárszürke reggelekből ami kiragad és nekirepíl az égnek valami ami nincs még amiért törve lázva jársz útról útra és elnyomod a titkok kilincsét bármi de hinni jó csak egy akad mit küld a szád kristályreményü szó sóhajnyi tiszta Nap keltsen egy magot ha nem leszel de tőled itt marad pohárhoz koccant. — Halljuk, mit kívánsz! Az asszony fölriadó iholdkóras- ként, görcsösen kapta el a kezét. — Dobd el a sípot — könyörgoít —, félek. De a férfi már újra nyeregben volt. — Miért? — kérdezte értetlen­kedve. — Azt kérünk, amit aka­runk. Én például úgyis híres író leszek egy két év múlva, nem? Te is tudod. Miért ne kérhetném mondjuk azt, bogy holnaptól le­gyek? Az asszony fölengedett férje bo­hóckodásától, elmosolyodott, — Akkor én meg azt kérem — ment ibele a játékba —, bogy a világ legszebb nője lehessek. Hogy ne unj meg soha. Meg egy ilyen híres íróhoz a legszebb nő való, nem? — Nem a — billeg tette meg uj­ját a férfi. — Vagy egyik, vagy másik! A nő elkomolyodott, — Akkor egy zsebben hordható rétet kérek. Amit ha kiterítek, ak­kora lesz, mint gyerekkorom rét­jei. Tele virággal, pipaccsal, pity­panggal ... hogy szerettem hem­peregni a réten ... — Én inkább egy kastélyt sze retnék — mondta maga elé a férfi. — Móron, ahol születtem, volt egy... tele félhomályos zugokkal, ismeretlen kamrákkal, olyan jól- esően borzongtam bennük mindig. Nagy szakállt növesztenék, kéket — itt az asszonyra kacsintott —, és egy egész komornahadsereg szolgálna ki téged. — Én meg sikoltoznék éjjelente, és átszaladnék hozzád — mosoly­gott huncutul az asszony —. min­den éjjel, szellemek nélkül is! Molnár László: Varratok bimbós füvek közt a föld foszlik a bokrok éjszövedékt feljut a zaj a fény közelébe s eltakarja mit összetört már nem ügy érkezem mint ki visszajön elfárad az út nem bírja terhem megáll a hegyen s a völgybe húz ébred az aszfalt és túl a táj megérinteném de feledékeny a kéz feledékenyek, az utak az emlékek alól kilóg egy sor és a nyár Az asztali lámpa megvilágítja arcát — fölemelte a fejét, moso­lyog. Megkavarodnak benne az emlékek, egybemosódnak a napok. Amikor a hajuk szálát adták oda egymásnak: fújj rá háromszor, s melletted termek . . . Amikor egy papírra fölírta: „nézd meg az&sz- talfiókot", arra azt, hogy a „mási­kat". s fölforgatva az albérleti szobát, az asszony a tizedik cetlin megtalálta: „szeretlek". ,.— Vagy talán egy gyerekei szeretnék legjobban" — előreha­jolt. írja az asszony szavait — „egy gyereket, de egyből olyan időset, mint mi. hogy a jóbará ­tunk is legyen. Mondjuk, délelőtt pici lenne, délben nagyobb, estére meg akkora, mint mi . ..” „Vagy kérjük azt, hogy mindig így együtt, tudjunk játszani". „Vagy kérjük azt. hogy ne csak egyetlen kívánságunkat teljesít­se..." „Miért? Holnap aranyaimat ho­zok .. ." ..Én azt kérem, hogy ne igyál. .." „Én azt, hogy ne maradj k7 . . ." ..Hogy ne csalj meg..." „Hogy ne váljunk el..." Hátradőlt, kiejti kezéből a tol­la*. Szeretne megkapaszkodni vala­miben a tekintetével, de az aszta­lon idegen, rideg a rend. Fölkapja szemét a plafonra, s megpróbál fütyörészni — de nem megv. sírás­ra torzult szájjal nem megy; nem megy, hiszen arra gondol, már végleg ki van fosztva: se ezüst- sípja nincs, se aranya'.mája., a hajszálait, hiába fújja szét. s ha lenne is, es lenne megosztani, fél — lel. hogy már csak neki szorul na össze a avomra. allgalom a rádiót, olva­som az újságokat, s néha úgy ér­zem hálásnak kellene lennem. Hi­szen naponta szinte tölcsérrel töl­tik fejembe az információkat, köz­ben tanítanak, nevelnek, óvnak, bátorítanak, lelkesítenek, lebeszel­nek és rábeszélnek, tanácsokat ad­nak, és minden eszközzel igyekez­nek meggyőzni. Időnként némi bűntudattal éb­redek rá. hogy megsem vagyok há­lás. Ilyenkor ugyanis eszembe jut némely ember, akinek az a szen­vedélye, hogy tanácsokat osztogat. Ki nem találkozott már ilyen agya­fúrt fickóval? Ránéz felebarátjára azzal a csupaész, furfangos, min­dentudó tekintetével, es a másik nyakába zúdítja a bölcsességeit, ahogy egy éjjeli edényt ürítenek ki. Jobb. mint a csodarabbá mindenre tudja a megoldást, testi és lelki nyavalyákat intéz el nagyvonalúan és megfellebbezhetetlenül, a maga utánozhatatlan hangsúlyával. Közli velünk, hogy megfázásra legjobb a kalapkúra, szerelmi bá­natra az új nő, aranyérre a forró víz; a hivatal packázásai ellen: ha az ember maga kerül magas hiva­talba; szegénység ellen célszerű sokat nyerni a lottón; magány el­len legjobb a házasság, és így to­vább. . S mindezt tapasztalatból tudja, teszi hozzá ilyenkor, majd elér/.ékenyülten megsz.ívja az or­rát. mert általában megrendül sa­ját nemeslelkűségétöl. amikor ten­gernyi tapasztalatát köz.kinecse teszi. Receptjei nem egészen ostobák, valamiféle racionális mozzanat mindegyikben fellelhető. Ami pél­dául a magány elleni gyógyírt il­leti. végeredményben való igaz: mint ahogy a rák ellen is jól tesz. ha az ember felakasztja magát, s a boldog halai állal megváltalik a további szenvedésektől, ugv a ma­gány is bizonnyal megszűnik, vagy legalábbis tünetileg kezeltetik a há­zasság révében es oltalma alatt, hogy máshonnan sarjadó megpró­báltatásoknak adja át a helyét; s máris lehet továbblépni: mi a re­cent házasság ellen . . Okos Tóbiásunk bizonyára meg­felelne erre is. mint mindenre, lé­vén egyetlen egy kérdés, amely számára — természetéből fakadóan — megválaszolhatatlan: mi az or­vosság okoslóbiások ellen? Bizony, ez a világ teie van velük. S persze — olyan autentikus fórum tudósit róla naponta, mini a rádió — tele van vérrel, könnvel. szen­vedéssel: szegényekkel, éhezőkkel, megalázótlakkal, kisemmizettekkel: gvilkosnkkal. gengszterekkel, dik- láto-e'tkal. elmebetegekkel, akar nokokkal: szóval hétköznapi embe rekkel cs okostöbiás legyen a tal­pán. aki azt is tudja, mi a teendő, ha belenézünk a tükörbe. Mert ez a nagyvilág — mondja Montaigne — óriási tükör, jól néz­zünk bele. ha ismerni akarjuk ön­magunkat. Annyi országos válto­zás meg sorsfordulót figyelmeztet, nehogy azt higgyük, velünk valami nagy csoda történik. . . Néha elgondolkodunk ezen.. . és akkor mindig jós mindenhol érkezik a fülünkbe egy hang: kulturált, meleg bariton az éterből, vagy fon­toskodva luvolázö az asztal túlsó oldaláról egy ravaszdi szempár és egy mozgékony i ülőkön* alól. s megmondja nekünk, hogyan to­vább. Háború ellen ugyebár a be­ké- fegyverkezés ellen a leszerelés, aranyér ellen a forró viz. magány ellen a .. . S az a szomorú mindebben, hogy az. imamalomként pergő .szóáradat Gömöry Albert: Vízállás egyetlen mondatában sem tudunk megfogódzkodni, és akár egyetlen napig is aszerint élni tovább. Egyetlen közlés vagy intelem sem szilárd és megbízható, pedig a lel­ke mélyén talán mindenki ilyes­mire vágyik, legalábbis tényekre, amelyek önmagukért beszélnek, fennknlten bölcs kommentárok nél­kül. s amelyek változatosan gyar­ló elménket időnként az. önállóság­ra serkenthetik. Erkölcsi dolgok­ban szívesebben hallgatnánk a kérdömondatokat, mint a kinyilat­koztatva állítókai ; utóbbiaknak ab ban a szférában van a helyük, ahol a kérdezés mar értelmei lenne vá­lik. Meg szerencse, hogy mást is ka­punk azoktól az intézményektől, amelyek előszeretettel tekintenek bennünkel csupán befogadónak. A rádió például ajándékán fukar ke­zekkel méri. de ezt jócskán ellen­súlyozza azzal, hogy rendszeresen teszi, és ez. letagadhatatlan érdeme. S ezért valóban hálás vagyok: van egy negyedóra, amikor úgy vesz­ni:!; emberszámba, ahogy mindig szerelném: érthető hál gvöngesé- gem. ha 18.45-kor bekapcsolom a rádiót. A műsor címe is megbízhat óságot sugall. Időjárás és vízállásjelentés: biztos lehetek benne, hogy a következő tizenöt percben senki semmiről nem akar meggyőzni. Már az első mondat, teszem azt: a tengerszintre átszámított légnyo­más 1019 millibar, alig változó: némi megnyugvással tölt el: nem kell töprengenem azon. hogy mikor viszonyulok helyesen a légnyomás­hoz. a kérdés pedig, hogy egyálta­lán van-e légnyomás, józan eszú emberben fel sem merülhet. Azt is ió hallani, hogy alig változó: s ha holnap vagy holnapután a terme­szei akaratából mégiscsak változ­nia kell. e/.t majd szelíd átmene­tekkel teszi: gyengén süllyedővé vagy emelkedővé válik. S ha netán hirtelen szeszélyesre lordul, esnem gyengén, hanem erősen leng ki va- tamelyik'iranvba, ezt akkor is csak az ízületeim sinylik meg, s nem az erkölcsi-szellemi világképem. Nem árt továbbá, ha az ember tudja: az. Inn Schiirdingnél példá­ul .182 cm, 27 a Duna Mohácsig alacsony, másutt közepes vi/.állású: s mindenképpen jó tisztában lenni azzal, milyenek a gázlómélységek a Tiszán, melyik folyamkilométernél van hajóútsz.ükület: a hajóvonták találkozásáról már nem is beszél­ve. . . K a folytatás. . Ügy érzem, nem mellékes ebben a mai világban ér­tesülnünk arról, hogy mit csinál — mondjuk — a Marcal Mórichi- dánál. a Mura lepényénél, a La­torca Munkácsnál, az. Ipoly Nóg- rádszakálnál. a Bodrog Felsőbe- reckinél. a Hernád Kesztelvnél. a Zagyva Apcnál. a Fekete Körös Belénvesnél. a Maros Dévánál, és Így tovább. Meri bár elenyészően kevés azok­nak a száma, akiknek megadatott, hogy egy hajóvonla parancsnoki hídján állva, okosan igyekezhetnek elkerülni egy másik hajóvontával való nem kívánatos találkozás ve­szélyeit. vagy figyelhetnek a gáz­lómélységek változásaira: mások­nak sem haszontalan, ha naponta emlékezetükbe idézik: nemcsak a kommentálásra méltó események színpada a világ: nemcsak Kelet- es Nyugat-Bejrút. Santiago es Ma­nila. Teherán es Bagdad létezik, hanem (Hildául Berettyóújfalu és Agerdöma.ior is. . . Belátom, ez utóbbi helyeken ke­vés olyasmi történik, ami már-már vérszomjas szenzációé ősegünket k i- elegiIlleti; .itt nem robbantanak középületekei, csak az cg dördül meg néha; nem űznek el otthonuk­ból ártatlanokat., legfeljebb a csir­kéket kergeti meg a szomszéd ku­tyája; itt csak vízállás van, kom- inenlálhatal Innul magas, alacsony vagy közepes: es csak légnyomás van. ami — ugyancsak kommen- tálhatatlanul — emelkedik, süllyed vagy alig változik. magam resztről igen gyakran beérném ennyivel. Milyen szép is lenne: olt üldögélnék egy közepes vízállású folyócska partján, egy délceg jegenyefa alatt, időn­kén; fölnéznék az égre. s anélkül, hogy átszámítanám a légnyomást tengerszintié, pusztán a levegő sza­gából jólesően megállapítanám, hogy gomolylelhökepződés hajnalig nemigen fenyeget. Aztán, ha el­tűnne a pillanat, bekapcsolnám a rádiót, s az éterből egy kedves női hang ezzel a mondattal kezdené a napi jelentest: Okostóbiások to­vábbi okvetet lenkedése nem vár­ható. önbizalmuk minden szaka­szon rohamosan apad. Osv/ráltiioiia; HeKa'.v Ildikó Bokrot László: Csontváry emlékére (1977)

Next

/
Oldalképek
Tartalom