Szolnok Megyei Néplap, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-24 / 198. szám

8 Irodalom, művészet 1985. AUGUSZTUS 24. Zám Tibor: Válogatás vereségeimből övidnadrágos ifjúsá­gom idején sokszor orrba vertek, ezért az­tán semmi kedvem nem volt az ökölví­váshoz, de S. barátom unszolására egyszer mégis rászántam magam, hogy minden kötelezettség nélkül bele­szagolok az edzőterem levegőjébe. S. barátom kereskedelmibe járt, ezért becsületbeli dolognak tar­totta, hogy az Iparosok és Keres­kedők Sportegyesületében bok­szoljon, azt nem kevésbé, hogy új tagokat toborozzon a szerény ke­retek 'között működő egyesület­nek, amelyben, nemritkán szerzett monoklikat a szeme alá. Tartóz­kodóan léptem át a terem küszö­bét, de a fiúik izzadság szagú buz­galma, ahogy a sportág különböző gyakorlatait végezték, a szárítók­ban és akörül, feloldotta gátlásai­mat, olyannyira, hogy mire észre­vettem volna, klottgatyára vet­kőzve már abban a sorban talál­tam magam, hol Frici bácsi, az edző éppen az alapállás elemeit, főleg a kéz- ésí lábtartásrt. gyako­roltatta a kezdőkkel. A későbbi edzéseken következett a mozgás, az „eltáncolás” a ,,rátáncolás”, a ,.körbetáncolás” és pihentetőül a lábizmok erősítésére s a ritmus beidegzésére a „kötelezés”. Húsz­szor, harmincszor- ötvenszer át­ugrani a bokáim felé csapódó kö­telet, fárasztóbb volt, mint gon­doltam; megszokásig olyan izom­lázam volt a pihen/tetőnek mon­dott gyakorlat után, hogy másnap alig tudtam lábra állni. Azután következett a homokzsák püfölé- se; ez az arctalan- minden ütésre keményen! ■vílsszalendüüő, soha meg nem roggyanó ellenféllel szembeni helytállás volt a leendő ökölvívók első próbája. Mire idáig jutottunk, jó néhányan le­morzsolódtak, de akik maradtak, azokhoz Frici bácsi oda-odaállt- javítgatta a hibáikat, diktálta az ütésformákat, vezényelte s mód­szeresen gyorsította a tempót. Azután megállította a stopper­óráját, és két-három szóval érté­kelte az eredményt, amely nem mindig volt hízelgő- de mindig igaz volt, mert Frici bácsi tizen - valahány évig csillogott az IKSE színeiben. Nekem nem adatott meg az öröm, hogy aktív verseny­zőként lássam, mert fénykorában taknyos kölyök voltam, kisiskolás (akit a nagyobbak gyakran orrba vertek), de hallottam, hogy a ser­legek, érmek, oklevelek, amelye­ket nyert, beborítanak egy falat és megtöltenek egy vitrint. Eltelt három hónap vagy talán négy is» amikor edzőnk a szőri tó- 'ban is összeér észtét te egymással az újoncokat. Az első mérkőzés amolyan rangsorolás-félének is sahmífött: nagyjából a taviaszi körmérkőzésen dőlt el, hogy az őszi házibajnokságon ki fog sze­repelni. A csapat „veteránjai” ilyenkor körülállták a szorítót: azt lesték, hogy súlycsoportjukban kivel kell majd megküzdeniük... Súlycsoportomban hárman vol­tunk; a közel százhetven centis, madárcsontú fiú alig érte el az ötvennégy kilót. Csak akkor lett volna esélye velem szemben, ha hosszú léckarjaival ügyesen és állandóan szurkál, ha nSThaS kibontakozni; de mire kipróbálta volna az egyetlen lehetséges tak­tikát, a karjai közé bújva megso­roztam, sí egy közepes erejű fel­ütéssel a padlóra küldtem. Frici bácsi rászámolt, majd felsegítette megvizsgálta, hogy nem tört-eí csontja, aztán kiküldte a ringből. A srác felöltözött, ési többször nem jött edzésre. Második ellenfelem volt a ke­mény dió. Bakos Géza ideális al­katú bokszolójelölt volt a maga ötvennégy kilójával a könnyűsúly felső határán. A ringen kívüli csetepatékban, amelyeket az egye­sület kimustrált kesztyűiben vív­tunk, szereztem tőle néhány mo­noklit a szemem alá. Bakostól azért nem volt okota. félni, mert lassúak voltak a reflexei, de tech­nikailag is képzetlenebb volt ná­lam. E kölcsönösség jegyében ő is kapott tőlem néhány monoklit. Frici bácsi — nyilvánvalóan pe­dagógiai célzattal — egyikünknek sem adott tanácsokat. Erejének tudatában Bakos mindvégig tá­madott, egyenesei zúgtak el a fü­lem mellett, vagy csattantak a kesztyűmön, mert fejemet vállaim közé húzva végighajladoztam és táncilkáltam az egész menetet. Bakos zavarászott a szorítóban, nagy ütésre ment, lefárasztotta magát, s bizonyára feldühödött- hogy egyszer sem sikerült elkap­nia. A második menet első má­sodperceiben dühe fájdalommá változott, mert a gong- után két tiszta egyenessel mutatkoztam be nála. Erre nem számított: kaszál­ta körülöttem a levegőt, míg rá nem jött, hogy leszorítsa a keze­met. a tárgyilagos szemlélők fél­tucatnyi tiszta ütést írhattak a ja­vamra. Bakotsnak megrendült az önbizalma, s bár végig ő táma­dott továbbra is, a kívülállók sze­rint egyáltalán nem volt meggyő­ző. A harmadik menet — ahogy sportnyelven mondják — ki­egyensúlyozott volt. Felváltva kez­deményeztünk, váltakozó sikerrel; a védekezésre alig gondolva csé­peltük egymást. Ha Bakos hát­rált, én mentem utána. Ha én álltam meg- ő kezdett akciót. Em­lékezetemben egy jobb egyenest őrzök erről a menetről (amitől kétszeresére dagadt az orrom), 5 pedig egy balhorgot az állkapocs' és a fül találkozásánál — amitőt viszont ő szédült meg. A fejelés­be, dulakodásba, tenyeres ütések­be hanyatló mérkőzésnek a gong vetett véget: mindkettőnk meg­könnyebbülésére és elégedetlensé­gére — ellenfelem a ,-nagy ütés” után nem tudott újítani, én meg azt bántam, hogy technikai fölé­nyem birtokában leálltam vere­kedni. házi selejtező utáni málnaszörpnél edzőnk hosszas töprengés után azt mondta, hogy >,ti még megmérkőztök” egyszer. A második találkozón dől el, me- lyőtök állhat ki Enyedivel szem­ben”. Erre a találkozóra azonban nem került sor, mert Bakos kima­radt: talán a tőlem kapott horog­ütést vette zokon, talán edzőnk íté­letét vélte igazságtalannak, talán attól gyulladt be, hogy neki kell az IKSE veterán, könnyűsúlyú versenyzőjével kiállnia. Enyedi civilben nyomdász volt, harmincnegyedik évében járt, és négy gyermek szólította apjának. Az IKSE kék-fehér mezében vi­szont az ország tíz legjobb köny- nyűsúlyú versenyzőiéként je­gyezték mind a háború előtt, mind azután, noha ideális alkatú öklözőnek a leg­jobb indulattal sem veit mondha­tó; úgy nézett ki, mintha éppen akkor tért volna haza Dachauból: hegyes orr, kiálló pofacsontok, éles vonalú horpadt arc, és még horpadtabb has az erős bordázató mellkas folytatásaként. Szíjas. inas ember volt Enyedi, de mindent tudott erről a kemény sportról, amit csak meg lehet tanulni. Ná­la gyorsabb, robbanékonyabb, tak- tikusabb öklöző az időben nem volt a csapatban. Igaz. hogy idő­sebb sem... A kis „Nyenyedi” már óvek óta kérte, hogy vissza­vonulhasson, de méltó utód híján — a csapat érdekében — maradt. Más választása nem lévén. Frici bácsinak meg kellett kísérelnie, hogy belőlem képezze a méltó utódot. Miután megtudta, hogy otthonosan mozgok a tornaszere­ken; kedvelem a focit, a röplab­dát. a pingpongot, felcsillant a szeme. Rábeszélt, hogy fussak száz méteren, négyszázon, de teljes erő- bedobással. ,.Utálom a rövidtávot” —^ mondtam őszintén. — „Maid szétpattan a tüdőm, szúr aa ol­dalam. és hányingerem van a vé­gén.” „Megszokod” — mondta ő. — „Ha nem szakod meg. nem ma­radsz talpon Enyedivel szemben.” „Ha megszokom, se maradok”. Ar­ról majd később.” „Kömányma- gos levesen meg főtt krumplin élek.” .,Enyedi sem eszik libamá­jat, de azért szólok a Nemzeti Segély főnökének. Rossz bunyós volt, de pártfogónak talán bevá­lik.” Attól kezdve a Nemzeti Se­gély konyháján ettem. A rossz bunyós felesége volt a szakács: jóvoltából bőséges, kalóriadús ka­jákat raktam magamba. Kondícióm a módszeresen nö­velt terhelés meg az intenzívebb edzés közben is javult. A rövidtá- vokat javuló idővel (bár változat­lan utálattal) futottam, a ..saslen- gés”-nek ismert karizomfejlesztő gyakorlatot a korláton megkétsze­reztem, a nyújtón való húzódzko- dást úgyszintén; az edzőteremben háromszor olyan gyorsan és há­romszor annyi ideig püföltem a homokzsákot, s jóval erősebben, mint az első ringbeli megmutat­kozás idején. Edzőnk sokat „isko­lázott” velem: megtanított véde­kezni, támadni, sorozatot ütni, szakszerűen szurkálni, ritmust diktálni vagy váltani,^ eltáncolni, ha az ellenfél támad. Sportpályafutásom e szakaszá­nak egyetlen szépséghibája az volt, hogy a jórendűek közül az elég­ségesek közé csúsztam; egyetlen szépsége pedig az, hogy a területi bajnokságon Enyedi kikapott a tizennyolc éves szolnoki Molnár­tól; a nagyon kemény, de mindvé­gig sportszerű mérkőzés után meggyőződhettem arról, amit Fri­ci bácsi duruzsolt a fülembe: Enyedi már nem a régi és nem verhetetlen, ha a saját stílu­sában küzdenek ellene. Egy alkalommal, amikor már csak ketten voltunk az edzőterem­ben, és éppen szurkálósdit játszot­tunk a szorítóban, leeresztettem a karomat. „Becsületes dolog-e — kérdeztem —, hogy mi mostaná­ban Enyedi ellen szórakozunk?” Frici bácsi lesújtó pillantást vetett rám. „Mi itt most és máskor is Enyedi tudtával és beleegyezésével szórakozunk. Sőt, ha tudni akarod, az ő bizalmas kérésére”. „Annyira hiányzik neki, hogy Molnár után tőlem is kikapjon?” „Nem hiszem, hogy kikap tőled, de utoljára lép szorítóba. Búcsúzóul méltó ellenfél­lel szeretne mérkőzni. Még akkor is ha vereséget szenved. Legyőző­jében méltó utódot kíván az egyesületre hagyni. Érthető?” „Fé- lig-meddig’l. ,„Ha majd tizenöt évig bokszolsz a kék-fehér mez­ben, akkor (egészen megérted ... De eleget lazsáltál. Indíts!” Számon kicserepesedik a szó, ke­zemben elnehezül a toll: még har­mincöt esztendő távlatából sem könnyű nekem emlékezni, és to­vább folytatni a történetet. Leg­szívesebben azzal fejezném be, hogy a bírák közül hárman Enye- dit látták jobbnak, ketten engem, de néhány diafilmszerű képet be kell mutatnom. Az egyesületet fenntartó iparo­sok ünneplő ruhában jöttek el, zsúfolásig megtöltötték a termet. A diákok és tanoncok a széksorok mögött álltak, vagy a bordásfal te­tején ültek, de a levegő nem a tes­tek tömegétől tűnt forrónak, ha­nem a várakozás izgalmától. Enyedit vastaps köszöntötte, en­gem dermedt csend fogadott. A gong utáni hangos nevetés annak szólt, hogy két fordított alapállású versenyző került egymással szem­be; az elégedetlen mozgolódás vagy morgolódás meg Frici bácsinak: hogy talán az ökölvívást akarja velünk parodizáltatni, vagy egy kiütéses győzelemmel kíván Enye- dinek örömet szerezni? . .. Nagyon szoros és látványos küz­delemben kaptam ki Enyeditől, de a nézők közül sokan engem láttak jobbnak. A szűnni nem akaró taps- és füttykoncertben Enyedi középre hívott, és felemelte a kezemet. Gesztusa szép volt és őszinte, de talán szomorú is. Mindenki megér­tette, hogy a búcsúzó bajnok ajánlja utódját a szurkolók figyel­mébe. Másnap ágyban maradtam. Zsib­badtság, szédülés, hányinger, fül­zúgás. Vizes törülközővel a feje­men nyögtem az utódavatás fáj­dalmait, amikor berontott S. ba­rátom. „Enyedi agyvérzésben meghalt!’ nyira már járatos voltam az illemtanban, hogy ne fogadjam el a szakosztály gyászke­retes meghívóját; hogy a csapattal menjek. A fekete ruhás tö­megben elvegyülve kísérteim le­győzőmet utolsó útjára. Mikrofo­nok még nem voltak akkor, és az ellenszélben a búcsúbeszédnek csak egy-két értelmetlen foszlánya ju­tott el hozzám. De az özvegy jaj­gatását és a göröngyök dübörgését a koporsó fedelén mindmáig hal­lani vélem álmatlan éjszakáimon, pedig azóta sok történést kihullaj­tott az emlékezetem, és magam is gyakorta barátkozom a gondolat­tal, hogy meghalok. 1948 végén már nehéz idők jár­tak az egyesület fenntartóira. A kereskedelmet teljes egészében ál­lamosították. ugyanakkor az ioar- űzés feltételei is megnehezültek. Az IKSE egyik napról a másikra oszlott fel. Enyedi Árpád nevére ma már nagyon kevesen emlékez­nek. És azok is csak feltételezik, hogv utolsó mérkőzése és hirtelen halála között lehet valami össze­függés. Wgite; Í«£í* mW%í * « * • »»** *<*» au %í »•* &•*-*,**•* ;T::;:íiíuí“»*!í*í*V ;'',‘a:!t;u>“««í'J í/í**»**•***•****Vi3 vTrmy^i \ * I * * V * •' !•* v»v­Ágh Ajkelin Lajos: Csipkekompozíció Irodalmi oldalpárunk illusztrációjaként a II. Szegedi Táblakép-festészeti BI* ennálé anyagából válogattunk. — Ha csak egy félórád van, le­mondok rólad — jelentette ki. — Ne vacakolj, Imre bácsi. Szó­val ... mikor, hol ? Délelőtti mű­szakos vagyok. Kora délután már jöhetek. — Nekem reggeli fényre van szükségem. Inkább várok jövő hétig. A délutáni fény, neem... szó sem lehet róla. — Haragosan legyintett. És ment motívumot ke­resni. Nyers és zabolátlan tájat képzelt el, térdig érő fűvel, zeg­zugos bokrokkal, melyek közül úgy nyúlik ki Klári mintha ő is az ágakhoz tartozna. Végre talált egy domboldalt, nem egészen az volt, amit elképzelt, de jobb híján be­érte vele. — Ilyen topronigyos helyet vá­lasztott? — csodálkozott Klári. — Állj ahhoz a bokorhoz. Bel­jebb ... még beljebb. — összetépem a ruhám. — Veszünk újat. — Mi az, hogy „veszünk”? — Hajtsd vissza azt az ágat. Fordulj kicsit oldalra. Most jó... Ezek a fények . .. hm. — Már nagyon szép zefírt lehet kapni negyven forintért. Magam megvarrom, az egész nem kerül többe... Valahogy nem áll jól egymásnak Klári és a bokor, gondolta a festő. Épp azt a szeszélyes ifjúságot nyomja el az a sok tömör zöld. Meglágyítja a vonalait, elmossa a bolondos szegleteket. A harmadik vázlat után azt mondta: — Meg­próbáljuk a folyóparton. — Szabad megnézni? Hasonlítok rá? A festő feleletre sem méltatta. Palotai Boris: Ihlet A festő megkérte Klárit, álljon modellt neki. Klári az orrát húzo­gatta, vállát. — Annyit ugrálok egész nap! — Pihenni fogsz! — biztatta a festő. — Leülsz szépen, és ... — Mozdulni sem szabad ? — vá­gott közbe Klári. — Nem bírok egy helyben ülni. — Annyit mozogsz, amennyit akarsz. — Mozgok ón eleget az illatszer­osztályon. A festő abból az időből ismerte Klárit, amikor még guminadrágot hordott, és laposra szopta a hü­velykujját. — Eridj a fenébe — mondta ba­rátságosan. — Holnap lenne egy fél órám. — Ne fáraszd magad. — Nem is ragaszkodik hozzám. Mindegy, hogy kit fest le? — kér­dezte sértődötten Klári. A festőnek egyáltalán nem volt mindegy. Épp ilyen szögletes, gó­lyalábú, keskeny lányra volt szük­sége. A téma egyenesen követelte Klári érdes fiatalságát, „Szabály­talan tavasz”, gondolta, s örült, hogy ilyen jó címet talált. A téma mégvan, a cím megvan, a modell megvan, most már csak hozzá kell látni. Ágh István: A bánat vasárnapja Valami selymes állat japánakác-sziromban szaglássza cipőm orrán az eltűnt időt Morzsája hull a nyárnak . mintha lerázták volna uzsonna után a tarka asztalterítőt Es elborong a fákon a jóllakott kísértet talán szundít is egyet vagy éppen rápipál Minden csak valahonnan és minden semmi végett ahogy nyúlok az első sárga levél után s beledobom a posta- ládás reménypirosba Huh István: Valahol e földön Valahol meghalt a csend Valaki földre esett Valahol nincs helyén a rend Dobot vernek az éhesek Borzong a lelkiismeret Valahol homok az élet Valahol az emberek Kiszáradnak kiégnek Géppuskázik a hatalom A jog forrása feltört Hosszú véres utakon Jönnek az ember-erdők

Next

/
Oldalképek
Tartalom