Szolnok Megyei Néplap, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-24 / 198. szám
1985. AUGUSZTUS 24. Irodalom, művészet Deák Mór: Nemzedékem A látomások évada lejárt; befogott szemmel őrködünk magunkon, a csodák felizzó varázsgömbjén kiégett földrészek parázslónak. Üszkös arcunk talán egy istené volt, egy elfelejtett vallás földet ért napja — talán a betiltott hit harci korongja, hogy egyszer még minden újrakezdhető, halotti máglyák emlékpernyéin is, hisz fegyver a tehetetlenség, ha véges, és nekünk hazudható múltunk sincsen, egykor volt lángját melengetni — A csodák áttetsző varázsgömbje kiégett szemünkben röggé pördül: a látomások évada lejárt — arcunk talán egy istené volt. Csorba Győző: Fordítva inkább Lehet, hogy egy reggel nem indulsz: lerogysz, lábad végképp kitörve. Meglódul a lakás bolondul, s alázuhan az ég a földre. Toporgok majd — béklyóban állat —, erőm kifogyva nem menekszem. Nézem cipődet és ruhádat, néhány perc, s éveket öregszem. Gonosz vagyok: fordítva inkább! Ügy nyilván könnyebb lenne sokkal. Nekem könnyebb, s neked? — Kibírnád. Hogyan? — Miként rossz napjainkat eszköztelen alázatoddal értem s helyettem is kibírtad. Eigl István: Kifizetés a paradicsomból djon Isten jónapot — süvegei meg az öregember, amint takaros házának kapujából figyel. — Magának is, bácsikám — bökök kalapomhoz, s mintha mozduló ujjamat, s a kicsi gömböcforma öregembert láthatatlan szál kötné össze; ő is mozdul. Elém penderül, mint valami eleven gombóc. — Gyüjjön be, tiszteljen meg egy pohár borra. Saját termés, innét a kert végéből, a lugas tőkékről, boldogult nagyapám ültette őket, Isten nyugtassa szegényt. Fölséges ital, magamnak csináltam, és magamnak, ugye, nem pancsolok. Én megnézem, mit iszok, mert aki nálam jobban szereti a bort, az a venyigét rágja. Egy szuszra vágta ki, amit mondott, s mintha leheletnyire meg- Ifárjasztotta volna a szó, sohajjt, homlokát törli. Lombosodik bennem a gyanakvás: miféle mániákus vénemberrel hozott össze a véletlen, mert a présházak között, a tanyák előtt járja az ilyen megszólítás, invitáció, de vadidegenül, ismeretlen falu főutcáján, dologidőben? Nem baj. Szeretek a sorsom elé menni, s engedelmesen követem pincéjének hűvösébe a majd hogy nem guruló vendéglátót. A lopóval, gyertyával, a gyufával babrál, azután eltűnik a pincegádorban, s később tiszteletet, áhítatot parancsoló arccal hozza a viasz színű italt-, . Szertartásosan csurgatta a poharakba, azután: — A*fiam egészségére — mozdítja poharát. — Egészségére. Jó ital, nemes ital, olyan, amilyennek a gazdája mondta; ettől nem fáj holnap a fejem. Utána kérdezem : — Beteg a gyerek, hogy annyira köszönti a borral? — Nem beteg az. Hanem hogy haza jön, azért. Nem csak a bánat, az öröm is könnyebb, ha megosztja valakivel az ember. Reggel hozta a postás a táviratot, hogy holnap délelőtt végérvényesen megjön. Maga mit szól ehhez? Tényleg, mit szólok? Ügy kérdezi, mintha legalábbis köjlyökko- rom óta ismerném a fiát, s még távozásához is közöm volna. — Jól tészi. Ügy látszik, megjött az esze, haza húzza a szíve, és belátja, a szülői házban a helye. — Jói beszél, — csap le rám a vénember —, nagyon is jól beszél. Szívem szerint való a szó. Mert tudtam én, hogy ez lesz a vége. A jó szülők házából nem tud örökre elmenni a gyerek. Nem mondom, ideig-óráig megteszi, hajtja a kíváncsiság, meg a vére, hogy máshol jobb, de amint megnyugszik, a vére lecsillapszik, rájön, a legjobb odahaza. Jó szülei vagyunk mink az anyjával. Akárkit megkérdezhet a faluban, és leköphet, ha nem ez az igazság. Minekünk csak ez az egyszem fiunk van, nem adott többet a jó Isten. Babusgattuk, dédelgettük, pátyol- gattuk, naptól is óvtuk, mindent megadtunk neki, amit a kezünk bírt, — ünnepélyes arcot vág az öreg —, mert ő a mi reménységünk, a szemünk fénye, bizodal- munk és gyámolítónk. Ügy bizony. Varga S József: A hűtlen fiú — Disszidált az a hűtlen fiú? — Ügy is lehet mondani, mert hogy itt hagyott bennünket. — Hány esztendeje? — Advent hetében volt tíz. Éppen annyi — kezét dörzsöli — de nem bírta tovább. Tudta ő, hogy mit éreznek a jó szülei, amiért elment. Tudta ő, hogy mennyi álmatlan éccakát küldött ránk, és mennyi bánatot Mást ne mondjak, a Burkus, az a jó kutya is belepusztult a fájdalomba, amiért elment a gazda. Irt is az én szegény párom olyan leveleket annak a büdös kölöknek, hogy még a kőszikla is elkönnyezte vclna magát. Szerelmetes fiam, egyszülött gyermekem, tudom is én még minek titulálta. Ügy megtáltosodott a levélírásban, mint egy fiskárius. Csalogatta, édesgette, hívogatta, csak hogy haza jöjjön. Maga mit tett volna? Maga milyen fia apjának, anyjának? — Én is hazatérnék — fogadkozom. — Így van jól. Nem mondom, elsőbb kemény volt a gyerek, mint az ágárcafa. És makacs, mint az öszvér. Leperegtek róla a szavak. Szájait. Hogv ő majd feltalálja magát idegenben is, hogy ő megáll a maga lábán, megél a maga kenyerén. Szép is az, jó is az, de amikor ilyen a szülőház — értetlenül néz, széles gyepes udvar, a góré, az istálló, a kert, a gyümölcsfák, ez a bor is. Mi kell még? Másutt, jobb azt hiszi? Két esztendeje kezdett megváltozni. írta, hogy hiányzunk neki, hiányzik a szülőfalu, meg a gólyafészek a házunk kéményén. Két hónapja tán, hogy telefonált is. Meghívott bennünket délre a postára, fél nap is beletelt, amíg bekapcsolták. Tudja, mit kért? Hogy küldjön neki az anyja lekváros papucsot, mert az roppant hiányzik neki. Küldött a párom egy egész kis vékával. Elhiszi, jóember — emeli föl a hangját —, hogy az utolsó csepp a pohárba? Három napra rá itt volt a levél, hogy nem bírja tovább, hazajön, ha van számára hely. Én ritkán fogok tollat, de akkor nem bírtam megállni, hogy ne írjak. Még hogy van-e hely? Hát hogyne volna, övé Itt minden, őéreíte munkálódtunk egész életünkben, neki gyűjtöttünk mindent, amink van. A bolond gyerek. Előtte mindig nyitva a szülői ház ajtaja. Az egyszem gyerekünk előtt. Sóhajtozik, zsebkendőjével piszmog az öreg, s arcán szélesedik a nyugalom, láthatóan története végéhez ért. — Így volt, ahogy elmondtam. Máma megjött a távirat, az asz- szony rögtön fölszerelte az új függönyt, mert tudtuk mi, hogy hazajön, és előre megvettük neki, én meg beállítottam a hordozható cserépkályhát a szobájába, az is újdonat új. Ámbátor velünk is alhatik, a mi szobánkban, hogy egyrakáson legyünk, mint annak előtte, mert ugyan Sándor, Sándor bácsi őkelme maholnap, hiszen negyven éves, de minekünk Sán- dorka marad. Ráncai kisimulnak, venyigéhez hasonlatos ujjaival poharát markolja. Magamban a hűtlen fiút kárhoztatom, s arra gondolok: vajon ha a hazának, a szülőföldjüknek hátat fordítók tizede hallgatta volna végig az öregembert, menynyivel több, végleges hazatérésről szóló táviratot vinnének a postások, szerte Magyarországon? ■ , “ ekezelünk, elmenőben kérdezem: — Honnét jön az ,a hűtlen fiú? Amerikából? Mintha villám csapott volna kö- zibénk, úgy megkövül az öregember: — Huhu, még csak az hiányozna! Akkor mi már nem is élnénk az asszonnyal. Tudja, fiatalember, a mi korunkban már a szomszéd falu is messze van. Higgye meg, nem az számít, hogy hány kilométer. Hanem az, hogy itthagyott bennünket. Egyébiránt Egyházas- kozárra származott el. Busszal a hetedik megálló. összeállította: Rékasy Ildikó összetekerte a vásiznat. — Holnap valamivel korábban ... Érted megyek. — Nincs a közelben eszpresszó? — kérdezte Klári. — Ügy ennék egy szardíniás szendvicset. Ehetek, amennyit akarok, egy dekát sem hízok tőle. Másnap a folyóparton telepedtek le. Elz az... A ibádogazürke víz kiugrasztja Klári kontúrjait. — Levágattam a hajam. Baj? A háttér sima, csaknem színtelen, Abba robban bele a nyurga leány test: a mozgalmas csípő, iz- gékony lábszár, hetyke váll, két nyugalmi állapotban ia ficánkoló' kar. — A csoportvezető egészen bezsongott ettől a frizurától. Én persze fütyülök rá! Ezt a ficánkolást, ezt az önfeledt játékosságot kell megfogni, gondolta a festő. — Engem nagyon nehéz eltalálni — mondta Klári büszkén. — A fényképeim is mind rosszak. Hasonlítok már? Csak egy pillantást Egyetlen pillantást... — Maradj nyugton! bonyolult folyamat. Hiába próbál- Sammi harsány szín. A mozgásban van az a ... Zsebkendőjét végighúzta a zarcán. — Izzad? — ©yere a víz partjára. Még közelebb. Rúgd le a szandálod. — A lábfejem is fog látszani. Ha tudom, belakkozom a körmöm. Tessék nekem szép hosszú körmöket festeni. A festő gondterhes arccal nyomogatta a palettára a tubusokat. — Kár, hogy nem vettem fel a gyöngyömet. Olyan klassz gyöngyöm van. Ezzel a zoldott kékkel lehet legjobban megközelíteni a mozgékonyságot . .. kékezüst... éppen csak átdereng rajta a kék, mint a halak pikkelyén. S egy leheletnyi viola ... Ficánkoló hal. Hm... — Ki lesz állítva a képem? Az egész áruház rohan majd megnézni. Mint egy ficánkoló hal. — Mit akarsz azzal a gyönggyel? — Utólag is oda lehet festeni. Nagyon mutatós. Kár, hogy nem a piros ruhám vettem fel. Princassz szabású, kiadja a formát. Karcsú, síkoS testű hal. Ott úszik a zöld homályban, s egyszer csak felficánkol, s magasba szökik. Megvan! A festő nyikkanó hangot hallatott. A vízre bámult, a hosszúkás hullámokra. Onnan hasít a magasba az az ezüst villám! Csapkodó farka megvillan, szét- fröccsentve a csillámokat. A láthatatlan hal elficánkolt, a festő Rittyentett örömében. Ecsetje egyre nagyobb lendülettel szántott a vásznon. Szabálytalan tavasz, húzott át a fején. Milyen régen birkózik vele. Klári... persze ... Klári nélkül sohasem bukkant volna rá. Klári eleven mozgása meg ez a záporozó zöld kellett hozzá, meg az az aligkék... — Na... látom, hogy elkapott! Az orrán látom. Áz ilyesmit megérzi az ember. Pedig engem irtó nehéz elkapni! — Még itt vagy? — riadt fel a fesitő. — S méghozzá mezítláb! — Jó alak maga! — Klári felráncigálta a szandálját. — Be se jelenti, hogy készen vagyunk. Az oldalam kilyukad már a kíváncsiságtól. Készen vagyunk! Megnézhetem? — Mindjárt. — Mért mindjárt? Mit Triászától még rajta? Sikerült? Fogadni mernék, hogy sikerült! Klári a festő mellé ugrott. Ránézett a képre. Aztán a festőre. Aztán megint a képre. — De hiszen ez egy.. . egy . .. — Hal, — mondta a festő, és elégedetten bólintott. — Ezért kellett nekem itt ácso- rogni, hogy halat csináljon belőlem? — Ez nem te vagy. — Még szép. — Belőled csupán annyi van .. . — Szóval mégis én vagyok? Mi közöm nekem egy halhoz? A festő hálásan pislogott Klárira. — Elindítottál bennem valamit ... — S én még fel akartam venni a gyöngyömet! — A festő hüvelykujjával elkent egy foltot a hal csapkodó farkán. — Tőled kaptam az ihletet. Ez egy bonyolult folyamat. Hiába próbálnám megmagyarázni... Úgysem érted. — Nincs is gyöngyöm! Csak azért mondtam . . . — Halljuk! — Csak azért... — Klári megrántotta a vállát. — Hiába magyaráznám, úgysem értené. — Inkább egy esőköpenyt... — Vegyek neked gyöngyöt? Tudja, ez olyan dolog, mint az ihlet. El Kazovszkij: Dupla szereposztás II.
