Szolnok Megyei Néplap, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-20 / 169. szám
1985. JÚLIUS 20. 9 Ágai Ágnes: Ebben a században Ebben a században minden lehetséges: még az emberség is. Hátrakötött kézzel falhoz állították, de golyóálló anyagból készült, és nem tudták agyonlőni. Nem ölte meg a ciángáz, sem a lombtalanító vegyszer, nem fogta ütleg, villanyáram, és hiába ígértek pénzt neki. Tengerbe dobták, kievickélt. Rátapostak, újra feléledt. Ebben a században minden lehetséges, a halál már rég nem kaszával jár Ratkó József: Garai Gábor: Uj évszak kellene Csavarogni Hiába nyár, fanyűvő ősz is, Csavarogni megint tél és tavasz hiába jönnek — a tavaszban, nem új ez az élet. tömény, bölcs gyönyörűség; Gond, kín, öröm rég ismerősek s kicsik — nőttünk ha egy elfolytak a jegek alattam, pihe-szárnyat bont fönt az ég. arasznyit, Kivirultak a cseresznyefák is s azt sem jószántunkból. a mandula, barack után. Énekelhet nektek az ember, Valami nagy tisztaság visz nem szabadok akartok lenni, fölfelé: elidőzni csupán, hanem gőgös gazdagok. nézni barkákat a diófán. Fölélitek a szabadságot. Itt-ott ha marad tartaléka s tűnődni, hogy újra egy év ... A tavalyit vissza se hoznám, ennek itt lehet esélye még, bátrabb szívekben. esélye teremtő nyárra, Virágaitok fulladoznak, hol felkéklenek a vizek, gyulladt torkukat dongó esélye a döntő csatára: gyötri, majd az érő idő nyeri meg. bogáncs kaparja. Kifutó-fiú, siheder szél nem hoz suhogó, friss esőket, susogó fényt sem. Subái Pál: Hiába nyár, fanyűvő ősz is, tél és tavasz hiába jönnek. Üj évszak kellene. Présben Édességet a tűnt időnek csak most adjátok meg napok, Simái József: hogy érett szőlőitek dőlnek, s vérezni kezd már húsotok. Mint aki... Fürtjeitek, fényért lakottan, ontják a drága, földi ízt, e szemek présbe szorítottan mint aki falból lép ki ejtik el édes könnyeik. s immár szabad Belőlem is, csak hogyha bordák, mint aki mindenen túl van csontok rettentő prése nyom, s most kezdi csak csordul arányló mustotok. mint aki elfelejt félni Halnom ezért kell hosszan mereng nékem is már, s mikronjaival kiméri karok, kezek szorítsatok hát, a végtelent többé ne irgalmazzatok. tem Mikes leveleire, ezért türelmetlenül rászóltam: — Ne piszmogj azzal a vajas kenyérrel. (Most kell kirukkolni az olasz dologgal, mert minden pillanatban bajba sodorhatnak Mikes levelei.) Te, majd elfelejtettem... — mondtam könnyedén, és a kiadóról azt állítottam, hogy a „leg- islegjobb”. és általában elszórtam néhány leg-szócskát, hadd lássa a fiú, hogy jó helyre született... — És mennyit kapsz érte? — érdeklődött. Itt, sajnos, nem használhattam semmiféle fokozást, ezért elfogott a türelmetlenség. — Szedd össze a holmidat, mindent szanaszét hagysz. Büntetésből megkérdezte: — Mondd, Anyu, te olvastad Moliere Képzelt beteg-ét? — Természetesen. — Hogy végződik az igazából? Mert egyszer láttam a színházban, ég biztosan nem úgy végződik, ahogy ott előadták. „E szavaknál meghalt Moliere” — mondta a színész, és lement a függöny. Hát így nem írhatta meg. Igaz? — Igaz. — No ugye? Hát hogyan írta? Kivert az izzadság. Azt mégse mondhattam^ hogy évek óta nem volt Moliere a kezemben. Tehát: — Nézz utána, fiam. Az ember maga néz utána az olvasmányainak. Sóikkal nagyobb öröm, ha egyedül jön rá az igazságra. (Ha nem tudok valamit, mindig ilyen bölcs vagyok.) Mikor azt a történelmi színdarabot írtam, hetekig bújtam a könytárakat. (Egy csapásra két legyet ütök. Ügyesen becsempészem a színdarabügyet, és jó példával járok elöl a lankadatlan szorgalmat illetően.) Az volt az érzésem, hogy a tekintélyem helyreállt. Szeme érdeklődve ugrált rajtam. — Hol fogják előadni a színdarabot? — Még nem tudom. Láss te is munkához. Kipreparáltad a latint? Így ment ez. Mihelyt valami kényeset kérdezett, rögtön leckét sóztam a nyakába. Csak így tudtam elterelni magamról a figyelmét, ha eszébe juttattam, milyen kicsi még, és ón hozzá képest milyen nagy vagyok. Néhány nap múlva azzal lepett meg, hogy leves és hús között ártatlan arccal mesélte: — Képzeld, Fagulyát leültette a tanár, mert nem tudta a thermo- pülai feliratot. — Hallatlan! — mondtam felháborodva. — Ezt még a leghülyébb is tudja az osztályban. Jóisten, csak ne feszegesse a thermophülai feliratot. — Láttad a könyvemet a kirakatban? — Ezzel próbáltam ellensúlyozni, ha mégis kiderülne, hogy felháborodásomnak nincs semmi alapja. A thermopülai feliratot baj nélkül megúsztam, ám ami a „művemet” illeti, egy mákszemnyi csodálatot somi sikerült kicsiholni Péterből. Elejtett megjegyzéseim hatástalanul peregtek le róla, s nem kis bosszúsággal állapítottam meg, hogy ebben a kölyökben nincs semmi lelkesedés. Egy napon elhatároztam, hogy sálat kötök neki. Péter a másik szobából rohant be, valamit kiáltozott is, de amint meglátott kötéssel a kezemben, megakadt a hang a torkán. Pár pillanatig megbűvölten nézett rám. — Te tudsz kötni? — kérdezte a legmélyebb tisztelet hangján. — S milyen gyorsan csinálod! — Mögém állt, s nem bírt betelni a látvánnyal. — Hol tanultál kötni ? — Csak úgy magamtól — mondtam. s az őstehetségek tömör erejével szedtem le a szemeket a tűről. — Milyen, tehetséges vagy! — kiáltotta, s szemében kigyúlt a lelkesedés, az a büszke láng, melyet évek óta hasztalan keresltem... Összeállította: Rékasy Ildikó ohó turisták voltak Pesten. A gyerek most járt itt először, anyja isi csak harmadszor életében. Szomjas kedvük a cseppnyit is felitta. Egyszer csak valami sokat ígérő — csődület egy cipőüzlet előtt a Lenin körúton. Eta habozott: csatlakozzanak-e. Döntéseit kérdés előzte meg: nem látszanak-e falusiaknak, ha így vagy amúgy... Mivel faluról jöttek. Gyorsan megvizsgáltatta a tömeget. Nem hiányoztak innen a nagyvárosias külsejű értelmiségiek sem. Gondolta: arcáról, ruhájáról le nem olvashatja senki, hogy parasztlány volt eredetileg. A gyereket meg különösen jól öltözteti. Ott maradtak. Percenként felhangzott jobbról- balról a később érkezettek tájékoztatása Egy negyvenéves forma asszony összeesett az az üzletben, vásárolni akart a barátnőjével, már hívták a mentőket, várni kell. Vártak és nőtt a tömeg. Igen barátságos és igen demokratikus gyülekezet. A kíváncsiság nemesítette meg az embereket. Nem bosszankodtak. nerr^^Mhj^ nem gőgös- ködtek. Tucm^^Ml^mk, mi lesz. És csillogtak a szemek. Eta kiváltképpen örült, hogy a fővárosiak Is ilyenek, s az egyebeket elsöprő kíváncsiság nem falusi bélyeg. — Menjünk innen — kérte a gyereket. Rémletit, ő az egyetlen, aki itt hamar unatkozni kezdett — Hallgass! — szólt rá az anyjt keményen, hogy előzze a nyúzást. Utóbbit így sem sikerült volna kivédenie, ha nem adódik újabb esemény. A barátnő szaladt ki az üzletből zokogva. Szívós testű, apró asszony volt, az a fajta, aki nem egykönnyen ejti el magát. Ha ez vészesen zokog! Eddig az egybegyűltek azt hajtogatták, hogy döghőség van, az ájulási a kánikula bűne, de hát nyilván hamar múló rosszullét... Most sötétült a kép. A barátnő előretört a járdaszélig, felágaskodott, és fuldokolva jelentette, hogy megérkeztek a mentők. A kocsiból kiszálló orvost és ápolót a sírástól részegen kísérte a boltig, és egyéb útbaigazítással is próbálkozott el-elcsukló hangon: — Hibásan élt szegény... hát azért... Az orvos talán meg sem hallotta a műkedvelő diagnózist — annál inkább meghallotta a tömeg. Az élt múlt ideje is rossizat sejtetett. Már a szorongás tapasztotta össze a gyülekezetét. A külső, zuhogó napban a tárt ajtajú cipőüzlet feketét mutatott. De azt azért látták, ha körvonaltalanul is, hogy bent nagy a sürgés-forgás, a mentők igen dolgoznak. Íme, mégis van miért... talán!... „Hibásan élt szegény...” A következmények megjósolhatatlanok — gondolta Eta. Az egyik évtizedekig és évtizedekig tipródik, egyre savanyúbban, egyre méltatlanabbal. A másik összerogy a cipőüzletben. .. Amikor Imre először ütötte ki kezéből a könyvet, mondván: sürgősebb tennivalók is akadnak a ház körül, ő rögtön azzal válaszolt, hogy elválik. Imre nevetett. Nem: érti, kicsit sem... Ahogy magasra lökte, majd mesz- szire hajította azt a regényt, csakugyan volt abban játékosság is. Mintha labdázna. Játékos füttyszóval fejezi be a még be nem fejezett zenét, és kattint ja le a készüléket, há ő késő este az ágyban rádiózik. „Holnap is nap lesz.” Egyebek között, de elsősorban Imre kiszolgálására való nap. A házat egyetlen akarat irányítja: Imréé. A zsarnokot a játékossága csak még undorítóbbá teszi. Csekély harccal, érveléssel, de még komoly hanggal sem kell fáradnia. Mintha kismacskát hempergetne. Azért így. mert Eta a különb. Ravaszul kell lenyomni a különbet és minél mélyebbre. Amelyik több, az megfizet érte. • De ha valóban több... Rendőrautó érkezett. Két rendőr be az üzletbe. Egyikük gépiesen szólt oda a tömegnek: — Oszoljanak! Az egyenruhások további nézőket vonzottak. Én nagyon is komolyan akartam válni, miután bebizonyosodott, hogy Imre meggyőzhetetlen. Először anyámnak jelentettem be. Anya sopánkodott, jajongott: ekkora szégyent! Szerencsétlen siratóasszony! „Azt sem kérdezi anyám, hogy miért?” Akármiért — hogy kitarts, az a te kötelességed!” Zsuzsi néni okosabb anyámnál, bölcs hírében áll. Zsuzsi néni mindjárt kérdezgette, hogy miért. Soroltam a példákat egymás után. „Először László Anna: Csődület léptük volna át a határt. Én fizettem be az utat, jutalompénzekből. Évek óta gyűjtögettem, dugdostam előle. Imre is készült az utazásra, örült neki, nem csak én. Amikor csomagolni kezdtem, azt mondta: nem megyünk! Az okról semmit. És ha 6 nem megy, én sem megyek, ez csak természetes. Az is természetes neki, hogy a fizetésemet fillérre leszámoljam az ő kezébe. Szabad az ilyennel együtt élni?!” Zsuzsi néninek eszébe sem jutott, hogy siránkozzon. Mosolygott inkább. „Ez minden?” — kérdezte, amikor elhallgattam. És ő kezdte sorolni a példáit. Saját uráról, lányai férjéről. Imre azokhoz képest!... Imre még csak nem is iszik! Zsuzsi néni is úgy vélte, hogy bűn ési képtelenség elhagyni. Énbennem megfészkelt a gyanú... Zsuzsi néni szenvedett, sokat tűrt és mások is... éppen csak nekem legyen könyebbségem, szabadulásom?! őrzik a seen védés ük érdemét, és suba alatt csúnyán irigyek az akaraterőmre. De ez nem biztos. — Menjünk innen, anyu. — Hallgass, Norbert! — Melegem van, elolvadok. — Ha cukorból lennél! Tűrj egy kicsit! Valami fenyegetést éreztem bennük. Mintha kiközösítenének, ha megteszem. A tanácsban majd megértenek! Engem magamat ismernek, a jó munkámat. És fiatalabbak is. Elmondtam a két főnökömnek. A tanácselnök és a helyettese egy ember, úgy látszik. Azonosan válaszoltak. Feszélyezet- ten és heherészve. Csak nem növeljük mi is a válásj statisztikát, nálunk az nem szokás. Melyik házaspár nem zördül össze néha, egy kis gubanc, de a sötétben megoldódik! Nagyot nyeltem. Csak a nyelés marad, ha az egész falunak ez a törvénye. Egyszál egyedül nem szállhatok szembe!... „Hibásan élt szegény.. .’ Pesten senki sem szabja meg, mit tegyek, ési ha hallanák, hogy elvált asszony, még csak nem is csodálkoznának. Áthelyeztetem magam. Ha azt mondják : lehetetlen az áthelyezés, akkor sem lehetetlen, csak meg kell találni útját-módját. Minden este olvasnék. Színházba is járhatnék, és még annyi.. . Addig kell beadnom a keresetet, míg Pesten vagyok. . . Még ma délután elmegyek az ügyvédhez... Másként hónapok telnek hónapok után... A barátnő, váltig a zokogás részegje. kitántorgott a cipőüzletből. — Meghalt! — mondja az ajtóból a tömegnek. És -visszafordult. A gyülekezet beleborzongott a hírbe. — Ugye, te nem halsz meg?! — kérdezte riadozva, verdesve a gyerek. Magához rántotta. A hőség ellenére: testmelege fagyban sem lehetett volna vigasztalóbb. Hoz- zásimuiló Uobakja: angyali. Norbert választ akart hallani: , — Ugye te nem halsz meg?! Ugye, soha?! Nemsokára nyolcéves, és milyen gyerekes. Ez meg nem él az anyja nélkül. De ő sem nélküle. Csakhogy nem biztos, hogy neki ítélik. Imre is harcolna érte. Ha mégis kiküzdi, hogyan tartja el? Úgy nem, mint eddig, olyan bőségben. Eltartja, nem hal éhen. A házukkal mi lesz? Albérletben hányódhatnak Pesten. A kisfiú napközben vadidegenek között. Megkeseredhet időnap előtt... — Oszoljanak! — kiáltott az egyik rendőr. Néhányan mozdultak csak, azok is kelletlenül, alig-alig. Meg akarták volna várni, míg kiviszik... — Egy halotton már nincs mit nézni! — erősködött a rendőr. Eta elképzelte az asszonyt a gyors megkövesedésben. Azután hirtelen Imrét látta így: a padlón, kőhidegen. Zaklattan vert a szíve. Nem! Azt nem! Azt nem akarja megérni öregen sem! Miért nem?! Az istenért, csak nem szereti?! — Anyu, menjünk innen! Nem felelt... magában tisztáznia kellene... Egy szigorú férfi rászólt: — Vigye már azt a gyereket, nem neki való! Norbert kapott, rajta: — Látod, mondják is, hogy nem nekem való. Te meg csak lopod a napot! Apja szótára. Apja fia ez. Fogta a két vállát, és alaposan megrázta. Norbert bömbölni kezdett. Eta megijedt, és sírva fakadt ő is. Ekkor ismét kijött az üzletből a barátnő. Már száraz szemmel. — Intézkedni kell — közölte a tömeggel —, kénytelen vagyok telefonálni a férjének, a Ruggyantában dolgozik, és a lányának is. ő meg gépírónő az OKISZ-ban. Képzeljék el, milyen keserves... Ráadásul az üzletben rossz a készülék. Kinek van tantusza? Tévedhetetlenül meg lehetett állapítani, hogy tetszik neki a szereplési, simogatja a közfigyelem. De ő is figyelt, így észrevette, hogy ketten sírnak a tömegben, Eta meg a gyerek. Jól megnézte az arcukat, nem a halott köréhez tartoznak-e. Majd a telefonfülkéhez menet, szándékosan Eta mellett tört magának utat, ési oda.szólt neki: — Hogy elengedje magát az ember. az a legkönnyebb, lelkem! Lelkem! Imre ellenére is többet olvasott Eta, semhogy érzékennyé vált volna a szavak hangulatára. Csak falusiaknak mondják, hogy lelkem! Leolvassák róla, hogy falusi! Oda tartozik! Ha oda tartozik, m; lesz vele?! Megrántotta Norbert karját: — Gyere már, te anyagyász! Norbert az eddiginél sokkal hangosabb bömbölésbe fogott. A világ feneketlen igazságtalansága miatt. Gyere már!... mintha nem ő akart volna tízszer is menni! ta kegyetlenül szégyell- te magát. Az övé okos gyerek, de még kisgyerek, nem tudja a dolgokat helyükre tenni. .. Anyagyász! Hogyan szaladhatott ki a száján, sose mondta még neki... Talán, mert itt a gyász... Még inkább a megoldatlanság... Eta is rázkódva sírt. Így indultak el. A hátuk mögött valaki megjegyezte, milyen jószívűek, együttérzők! Többen helyeseltek. A haláleset miatt felpuhult tömeg rokon- szenve kísérte őket a pesti körúton. Makrisz Agamennon: Portré Tar István: Zrínyi Miklós Szenti Ernő rajza
