Szolnok Megyei Néplap, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-20 / 169. szám
8 Irodalom, művészet 1985. JÚLIUS 2Ö. oda már háromkor megébredt, s amint fél- könyékre fordulva cigaretta után kotorászott az ágy mellé tett széken heverő nadrág zsebében, beindult benne a motor. „Legalább ötszáz forint kellene.” Tegnap kapták meg az értesítést, hogy kiutalták nekik a lakótelepi lakást, az asszony már délután meg is. nézte, s azzal fogadta az este, hogy költözzenek mielőbb. „Házmesterlakás, házmesterlakás, hát nem érted. földszint, központi fűtés...” — mondogatta neki szinte áhítato- san. Igaz, ott az asszony kisöpri az öt lépcsőházat, hetente egyszer fölmossa mindet, télen persze a havat is kell lapátolni, amellett otthon maradhat a négy gyerekkel, ez nem rossz. Ennél a beázott falú szobakonyhánál sokkal jobb. Csakhogy messze van. Kiskocsin különben sem lehetne átvinni a konyha- szekrényt meg a heverőket. Szóval fuvar kell. Vagy menjenek oda a bútorok nélkül ? Szőnyegpadlós szobák, azt mondja az asszony, még a földön is lehet aludni. No és a dunnák hogy kerülnek át? Fizetésig három hét van még. Hát! Mire a tartozásaikat törleszti, megint úgy járnak, mint ebben a hónapban. Amióta Semseynél dolgozik, sokkal hosszabb a nap. Az a kis lakatosműhely a belvárosi bérház alagsorában nem rosse üzlet Semsey- nek. Lehetne tőle előleget kérni, ha itthon volna Dehát a főnök négy napja kivette a kasszából az összes pénzt, s neki meg a segédnek azt mondta, hogy éljenek, amiből tudnak. Itt az anyag, itt vannak a gépek, egy hónapig tartsák el magukat. Elutazott a babájával a Balatonra, minimum húszezret vitt el, nem rossiz. Egy hónapra elég lesz azzal a tizenöttel, amit otthonról hozott el. Barátom, harmincötezer egyben. Az asszony az éjjeli portási fizetését három hét múlva kapja meg. ő meg meg sem merte itthon mondani, hogy ebben a hónapban Semsey nem ad fizetést. Tegnap este, amikor feleztek a segéddel, százötven forint jutott. Egy százast az asszonynak adott este, s ma mi lesz. Ha beszédül a műhelybe valaki, akinek elromlott a zárja, vagy valami virágtartót akar fabrikáltatni, az nem több bevétel a tegnapinál. Feltéve, hogy azonnal fizet. Csak lehet valahol szerezni öt kilót délig. Ahogy az asszony is felébredt öt körül, kimászott az ágyból, s azt mondta neki, jól van, egykor itt lesz egy gépkocsival, rámoljanak össze. A segédet hiába kérdezte, ötszáz? Megitták a villanyrezsón melegített zacskós! tejeskávét, nekiláttak a tízezer-darabos rendelésnek, ki a fene lát ebből pénzt, ezt nem zsebből fizetik, s már tíz óra isi elmúlt, amikor még mindig nem tudta, mit csináljon. Legjobb lett volna be sem jönni, hanem a csarnokban kezdeni. Zöldpaprikával, uborkával, almával teli a piac, kilencig, tízig meglett volna az, ötös. Több is. Most már? Mindjárt tizenegy. A segéd áthívta egy sörre a szomszédba. Megitták. A kávéra nem esett jól. Ha Lulu beállítana, tőle még lehetne. Ezek itt mind tudják, hogy a gyárat otthagyta Semsey kedvéért, előttük ő valaki. Balajkót. a csapost, esetleg. Á, az úgy sem. ad. A franc vigye el, de szerencsétlen tud lenni az ember. Csiak beállítana valami nyúl. Egyből előleget kéme tőle, gondolta, amikor már ismét a padnál állt. Senki. A macska az udvarról fél tizenkettő körül odafeküdt a felső lépcsőre, ahová már besütött a nap. Vagy jönne a művésznő a térválasztójáért, kész egy hete. Az is elment nyaralni. Konczek József: Legalább ötszáz A fúrófej a jobb hüvelykujján kapta el a körmöt. A vér azonnal elborította az ujját, de nem történt különösebb baj. A segéd bekötözte az elsősegélyládából. Azért sajgóit, lüktetett. Delet harangoztak a rádióban, amikor a blekkendekkert becsavarta egy szombati Népszabadságba. Majd jövök — mondta a segédnek, az meg fintoros mosoly- lyal nézte, amint a csomagot az oldalához szorítva felmegy a fényibe. Ezerkettőt adott érte a becsüs. Két ötszázast meg két százast. A piac sarkán talált szabad gépkocsit. Négyet ígért. Egy forduló, nem keil segítség. Amikor a drótkerítéses kaput kinyitotta, odébb kellett dobálnia az orgonabokrok mellett ember - magasan felhalmozott nagy keménypapírdobozokat. Amióta meghalt az öreg, nincs aki összedapít- sa, és a kiskocsira drótozva hordja át a műszaki boltból. Azok meg csak bedobálták a kerítésen át. Mennyi olajkályhát, boylert. tévét adtak el a tavasz óta. A sofőr először azt hitte, ezekben a nagy dobozokban van a szállítani való, de amint látta, hogyan dobálja befelé őket, majd a fordulás után észrevette a falnak támasztott két szekrényt, a heverőket, a konyhaseé- keket, nem kérdezett többet. Beszállt az asszony a sofőrhöz, ő meg hátul üldögélt az egyik szekrényen. Az edények egy zsákban zörögtek, a dunnák lepedőbe kötve a heverőkön himbálóztak. A lakótelepen majdnem mindegyik lépcsőház előtt autók álltak, rakták le róluk a bútorokat. Előtte cirádás keretes festményeket helyezett egymásra egy pizsamás- ballonkabátos asszony. Akkor öntötte el agyát a düh, amikor felnézett az ablakokra. A harmadikon meg a negyediken ci- garettázgató, jtt-ott kávéscsészékből iszogató nők nézegettek lefelé. Hogy mit beszélnek, azt nem lehetett hallani, de viselkedésükből látta, hogy az újonnan érkezettek holmiját nézegetik. „Kiértékelik a nyomorúságunkat!” — gondolta. Persze nem lett volna ezt olyan könnyű bebizonyítani, ha teszem fel, valaki megkérdezte volna, hogy hát mivel is bántották meg. A né- zelődők nem tettek rá hangos megjegyzést, nem mutogattak, nem még a gyerekek sem, sőt, az ö feleségénél sokkal csinosabb, igen, még így, az ablakban cigarettázgat- va, tehát otthoniasan is sokkal csinosabb asszonyok arcán sem lehetett volna egyértelműen felfedezni lenéző gúnyt, azt meg végképp nem lehetne mondani, hogy valaki is lebiggyesiztette volna szája sarkát. Talán csak az a kontyos, amint a kávéscsészét emelve visszalépett a függöny mögé, és egy másik nőnek. talán a szomszédasszonyának valamit a fülébe súgott, emez pedig elhúzta száját, és bólintott, talán csak az... Amint ott állt a szép járdán, a frissen vakolt falak és a ragyogóan tiszta ablakok előtt a rozzant ágynál, maga is eltűnődött rajta, hogy talán inkább szégyellni való az egész, de mégis inkább dühöt érez. Felesége az egyik ágyat próbálta beljebb húzni, hogy szabad eljárást hagyjon a járdán, ő meg csak nézte. Nézte az asszonyt, és tudta, hogy tulajdonképpen rá dühös, éppen azért, mert az láthatóan nem érzett túl a mo- tyójukon, teljesen elfoglalta a dolog, nem hogy valamiféle vetélytár- sakat nem vesz észre az ablakban nézelődőkben, hanem az egész helyzetet sem érzékeli. S mivel a sofőrrel úgy egyezett, hogy nem kell segíteni, az kezét zsebre dugva ráérősen sétálgatott a járdán, benézett a távolabb levő lépcsőházba, várta, »Hagyd az asszonyra. — „Minttjárt hozom a többit is!” Az asszony utána fordult, kérdezte volna, hogy mit akar még hozni. A gázrezsó ott marad, azon kívül meg itt van minden. De ő csak ment a sofőrhöz. „Végeztünk?” — kérdezte tőle a sofőr. „Ügy alakult, hogy még lesz két forduló.” zótlanul hajtattak visz- síza. Közben a kisfiú meg a kislány megjöttek az iskolából, a nagymama levest mert nekik az utolsó, ott maradt fazékból. Paradicsomlevest. Aztán odaállt az ajtóba, kezében a szedőkanál, nézte, mit csinál az üres dobozokkal, ö pedig rakta, rakta, tologatta a kocsi platóján, fölé tornyozta a második, a harmadik sort is. A sofőr még az előbbinél is nagyobb csendben: maradt, amikor már a forgalmas utcán haladtak a fuvarral. Nagy László: Jártam én koromban, hóban Jártam, én koromban, hóban, húzott az álom. Mást kerestem s mellém te álltái, kardél mellett felnőtt virág szál, sebzett virágom. Húszévem elveszett, s érzem, Keresztury Dezső: Sóhaj Minden szavam szeretném kemény kőbe vésni, de csak vetem vizekre; szívem hangját szeretném hű szívekbe szőni, de csak szórom szelekbe; amit kezdtem szeretném te lész a vigasz. Mord kültelken, hol a füst tiszta törvénnyel tenni, szárnyal, s teszem csonkán, bitangba; szádról szóló harmonikáddal föl-fölvidítasz. életemet szeretném Engem a szépség, a vígság jó emlékül éltetni, csodásán éltet. s viszi világ viharja; Érte égek, hogy megmaradjak, bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak mag ha lenne szeretném kócból a mézet. puha földbe temetni, Köröttem kusza az élet, kusza a sorsom. Vértezz hittel, hűséggel állig, hogy jöjjön el Húsvétja. akkor én a haláloságyig belédfogódzom. Donkó László: Hatvan éve, 1925. július 11-én született Nagy László. Kert ölében Birtalan Ferenc: Mint virágvitorlás akác, kikötni kert öblében, s míg jár a szél, a légi tánc, Mert ismerem nyugodni békességben. Neked, ha hallod, szörnyű zaj. S míg illatoz pipadohány, Én minden hangot ismerek, füstjelet ír a béke, s mert fölnevelt e vad zsivaj, megilleti a tisztelet. Arany-verset mormol a szám, Neked csak rozsdás vashalom, — olyan hű menedéke! halott, értelme nincsen, de én az anyagban lakom Körül sok vörös tulipán, s naponta vagyok itt isten. szirmuk fürdeti arcod, Neked félelmes szikratűz, nekem szigorú üzenet, amit a veríték betűz, az atlanti szél is kivár, nem vív többé légiharcot. mert ismerem a tüzeket. Alkony jár ágyások közén, Neked élmény, nekem élet. Tanúim megdagadt erek. Te elmész és elmeséled. lábujjhegyen, időtlen, könnyedén átölellek én, Én maradok, s szégyenkezek. ne rejtsen éj előlem! Palotai Boris: Anyai tekintély Ez még akkor történt, amikor ádáz küzdelem folyt köztem és a fiam között. Péter már kiskorában mindent látott, mindent megfigyelt, csak éppen azt nem akarta észrevenni, hogy az édesanyja „irodalommal foglalkozik”. Pedig mindent elkövettem, hogy imponáljak neki. Ha gyengeségeimet kellett lepleznem, oly óvatos voltam, mint egy nagytőkés. Emlékszem rá, hogy ifjabb éveimben, amikor gyűjtőívvel szedegettem össze lelkes olvasóimat — úgy dugdostam előle a gyűjtőívet, mintha dinamitot rejtegetnék, a lakásban. Holott Péter abban az időben olvasni sem tudott, s így sejtelme sem volt róla, milyen kínos olvasmány egy gyűjtőív. Később, amikor megtanult olvasni, hanyagul az asztalán felejtettem a folyóiratot, amelyben épp aznap jelent meg valami írásom. Bele sem nézett. Ilyenkor hanyagul újra ott felejtettem, s egészen könnyedén, mintegy véletlenül, ott nyitottam fel, ahol a nevem állt. AJig vártam már, hogy szerénykedhessek : nem olyan nagy dolog.. De sohasem került rá a sor, hogy szerénykedjek. Előfordult, hogy a kiadónál üldögéltem egész délelőtt. Javítani, húzni, változtatni kellett, a lektor szerint csupa lényegtelen dologról volt sczó, de nekem mégis az volt az érzésem, hogy minden azon múlik, amit történetesen ki kell hagyni. Ragaszkodtam hozzá, megnőtt a szememben, mint minden, ami elmúlásra van ítélve. Nem tudom megcsinálni, gondoltam feldúlva, inkább fát vágok, vagy lemondok a könyv megjelenéséről, ami a favágásnál is nehezebb! S aztán, hogy, hogy nem, mégis elkészültem vele. Délben, hívtam fel a kiadót, amikor Péter hazajött az iskolából. Hadd hallja ő isi, „hogyan tárgyalok a kiadómmal”. Az ilyesmi mégiscsak __ hm... Ü gy intéztem a telefonbeszélgetést, hogy a gyerek érezze, milyen keresett, elfoglalt, népszerű, satöbbi vagyok. Világért sem mondtam volna, ' hogy rohanok aláírni a szerződést, erre várok hónapok óta. Ehelyett azt mondtam, hogy megpróbálok időt szakítani, s majd felnézek, ha arra járok. (Tudtam, hogy már aznap délután arra járok.) Nem bocsátkoztam részletekbe, hadd lássa a gyerek, milyen nagyvonalú vagyok. Fölényes és szerény voltam, amilyennek a nagy és satöbbi írókat elképzelik. Nem tudom, figyelt-e rám Péter, mindenesetre ott sürgölődött a készülék körül, s igyekezett a drótot a lábamra csavarni, ami úgy látszik, felért azzal az örömmel, hogy az édesanyja a kiadóval tárgyal. Amikor kamaszkorba került Péter. váratlan izgalmak zúdultak rám. Éppen azon törtem a fejemet, miképpen „adjam b© neki”, csak úgy mellesleg, miközben betöltőm a teát. hogy olaszra fordítják á könyvemet... De ő elébem vágott. — Anyu, most olvasom Mikes leveleit. Egye, szépek? — Hogyne... — nagyon — mondtam lankadtam — Neked melyik rész tetsódk legjobban? Be kell vallanom, nem emlékezMohácsi Regős Ferenc rajza ■■■■■■«MaiOTMHanBMaMaMaaMMi
