Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
8 Irodalom, művészet 1985. JÚNIUS 29. Csák Gyula: Érzelmeink mély kútja dézést kaptam a I K.-i járásbíróságtól, hogy Bojtor kontra Séllei ügyben tanúként jelenjek meg. Sejtelmem sem volt, kik a nevezett személyek s az sem derült ki a papírból, milyen ügyben akarnak kihallgatni. Ellenben a cédula hátlapján ott állt: „elővezetés terhe mellett” köteles vagyok megjelenni. Vigasztalásként közölte még a járásbíróság, hogy utazási költségeimet megtérítik. K.-ba érkezésem délelőttjén borús, csatakos idő volt, s ez kétszeresen növelte bosszúságomat. — Helló, kispajtás! Ismeretlen, húsos férfi közeledett felém éa mosolyogva nyújtotta a kezét. Kicsit hátba is veregetett. — Nagyszerű, hogy eljöttél! — Bocsánat... Azt akarod... mondani, vártál? — Tudtam, hogy jössz. — bólintott és kézitáskám után kapkodott. — Én adtalak be tanúnak. — Te-e? És miféle ügyben? Bal oldalamra táncolt és megint hátba vágott. — Nagy dolgok vannak itt, kispajtás! Majd elmondom. De te nem változtál... — Bocsáss meg, te itt kultúros vagy..., ugye? — kérdeztem bizonytalanul. — Csakhogy leesett a tantusz! Láttam, nem ismersz meg, pedig jó kis éccakát töltöttünk együtt!.. Erre parancsolj. A homályos, csaknem teljesen üres restibe kormányzott egy asztalhoz, ahol egy feltűnően csinos arcú nő ült. — A kis Bojtor Ildikó — mutatott rá a húsos. — Ha még emlékezni méltóztatsz... Na, csüccs, kispajtás! Bor, sör, pálinka? — Semmit nem iszom — feleltem szárazon. Ildikó megmutatta gyöngyfogait. — Nagyon kedves, hogy eljött... A kultúros italokért nyargalt, Ildikó pedig amerikai cigarettával kínált. Amint rápillantottam, ismét nevetett és duruzsoló hangon kérdezte: — Megismer még? — Megváltozott! — mondtam őszintén, mert abban a pillanatban már előugrott az egész kép, amit kettőjükről őrzött emlékezetem. — Valóban maga lenne?! Ildikó úgy mosolygott, úgy fújta felém a füstöt és úgy nézett a szemembe, hogy azt többnek érezhettem szokványos kacérkodásnál. Egyszersmind azonban tartózkodás és szemérem is áradt belőle, de olyan, ami mögött bármilyen szemérmetlenség meghúzódhat. Jelenség volt mindenképpen. Izgató és riasztó, lenyűgöző és felkavaró, aki nagyon hamar befészkeli magát az emberbe, s aztán sokáig nem lehet szabadulni tőle. Három vagy inkább négy évvel ezelőtt ismertem meg egy irodalmi esten. Valamelyik közeli falu könyvtárában olvastam fel, s ő is ott serénykedett. Kisegítő könyvtáros volt, ha jól emlékszem, s már akkor feltűnt, hogy milyen bájos — ám túlzottan gyereknek hatott. Akkor ismerkedtem meg a kul- túrosisal is, akit — most már ez is eszembe jutott — Benedeknek hívtak, ö kísért el az irodalmi estre. Műsor után ragaszkodott hozzá, hogy igyunk valamit a helybeli presszóban, és hívjuk meg Ildikót is. — Csodálatos kis teremtés! — áradozott Benedek. — Beszélgess vele egy kicsit. Fanyalogva tettem eleget a felszólításnak, mert ízetlennek és kétértelműnek találtam, hogy így a figyelmembe ajánlja, mindamellett belekezdtem egy udvarias társalgásba. Hamarosan kitűnt, hogy — bűbáj ide meg oda — igen butácska kislány Ildikó. Titokban hibának is ítélem, amiért ilyen komoly munkát bíztak rá. Már a szabadulás módozatait kerestem, amikor csörömpölés és kiabálás támadt a presszóban. — Az uram... — 'rebegte Ildikó. Reszketett a félelemtől, majd felugrott és eltűnt valahová. Áz ajtó körül ekkor már heves tülekedés zajlott, aztán egy ijesztő ábrázatű ember kitépte magát a dulakodók gyűrűjéből, s Ildikó után akart rohanni. Benedek azonban elébe állt. — Ne csináljon itt botrányt, hallja-e! — üvöltött a feldúlt emberre. Azt hiszem, ő is félt, azért kiáltott akkorát. Az ember megállt és farkasszemet nézett Benedekkel. — Maga kicsoda? — vicsorogta haragtól elfúlt hangján. — Maga is az ágyi kisegítője? — aztán támadóan hozzám is odafordult. — Meg maga is?! Ekkorra utolérték, lefogták és bármennyire kapálódzott, kicipelték a helyiségből. — Ilyen barbár alakot! — dühöngött Benedek és nagyokat kortyolt az ijedtségre. — Méghogy ágyi kisegítő... Bzidta az embert, aki harmincöt éves létére nem átallott ilyen gyereket elvenni s ráadásul még veri is. — De hát miért ment hozzá Ildikó? — kérdeztem. — Rossz otthoni körülmények, szegénység — dünnyögte Benedek. — Ez meg kőműves a téeszben... Többet keres, mint mi ketten együttvéve. Szomorúak voltunk és újra ittunk. — Hát akkor, szabadna tudnom, milyen ügyben vagyok itt? — fordultam az italokkal érkező Benedekhez. — Előbb tin tázunk! — jelentette ki és belém erőszakolt egy fél- decit. Ildikó is szájához érintette a irumot, de éppen csak ibele- nyalt, aztán apró koccantásokkal fogaihoz ütögette a poharat. Közben hol rám, hol Benedekre ugrott a tekintete. Olyan borzongató nyíltsággal vizsgálgatott bennünket, mintha azt latolgatná, melyiket válassza? Benedek Ildikó kezéért nyúlt, megcsókolta az ápolt s élénk színűre lakkozott körmű kacsót, aztán húsos markaiba zárta, magánál tartotta, akár egy elrebbenni kész madarat. Ildikó engedelmesen hozzáhajolt, de pillanatig sem tűnt el tekintetéből a nekem szánt kihívás. — Neki jutottál eszébe — mondta Benedek, és Ildikóra nézett. Nem volt nehéz felfedeznem, hogy ez az ember szerelmes. Nyilván az volt már az irodalmi est időszakában is, azóta csak fokozódott vonzalma. És vaksága is. Olyan alkat, akire végzetes hatású lehet a férfikorban fellángolt szerelem. Mindent feléget vele maga körül és benne ég ő maga is. — Ildikóé volt az ötlet — folytatta Benedek —, hogy beadjunk téged is tanúnak. Ha mellénk állsz, biztos, hogy pontot tehetünk erre a keserves ügyre. Ildikó már több mint egy éve elvált a férjétől, ám azóta is állandóan pereskednek, mert a bíróság a férjnek ítélte a gyereket. Indoklás: Ildikó erkölcstelen életet él, nem rendelkezik olyan családi és lakáskörülményekkel, hogy ő nevelhetné hároméves gyerekét. Az én dolgom az lett volna, hogy az ellenkezőjét tanúsítsam. Állítsam Ildikóról, hogy értékes munkát végez a társadalom számára, továbbá tudok róla. hogy rövidesen lakást kap a tanácstól. (Szegény Benedek, mit kellett ezért buzgólkodnia!) Azonkívül a bíróság tudomására kellett volna hoznom, hogy Benedek, aki régi „barátom”, hamarosan elválik feleségétől és elveszi Ildikót. enedek természetesen nem jött velünk, így kettesben sétálgattunk Ildikóval a homályos folyosón. Szünet nélkül csűcsergatt, munkám után érdeklődött s minduntalan újramagyarázta teendőimet, miáltal teljes zavart teremtett a fejemben. Egyszer csak megtorpantam. Egy távolabbi pádon felfedeztem a volt férjet. Ildikó ügyet sem vetett rá, s a férj is közönyösnek tűnt, noha nyilván jól látott bennünket — én azonban izgalomba jöttem. Otthagytam Ildikót, és a férj irányába sétáltam. Felidéződött bennem a falusi presszóban zajlott jelenet, ám a férfin nyomát sem láttam az egykori fenevadnak. Fáradt, korán öregedésnek indult emberként gubbasztott a lócán. Rám tekintett, de láthatóan nem ismert meg. — Séllei Ferenc — kiáltották valahonnan. Felállt és a hang irányába indult. Ha nem látom meg őt, talán minden simán megy, így azonban felborzolódtam. Megjelent képzeletemben a kisgyerek, láttam behunyt szemmel ennek az embernek a bizonyára szerény, de rendes otthonát. Aztán a piros csizmás. rövid szoknyás, parfümös Ildikóra néztem és döntöttem. Semmi kétség, az apát illeti a gyerek. Felkészültem, hogy ilyen értelemben beszélek a bíróság előtt. Erre azonban nem került sor. Hamarosan beszólították valamennyi tanút és más érdekeltet s kihirdették a bíróság döntését. Illetve nem is a bíróságét, hanem Séllei Ferencet: önként lemond a gyerekről. Ildikó arcul csókolt örömében, illata sokáig lebegett körülöttem. Elfáradt a férj — villant eszembe. Vagy végleg szabadulni akar Ildikótól, aki a gyerek miatt előelőtűnik életében, s még mindig fel tudja kavarni? Esetleg jobban szereti, mint a gyerekét? Ügy intéztem, hogy a tárgyalás végeztével a férj mellé szegődhessem. Bemutatkoztam, s őszintén előadtam, hogy ellene rendelt tanú vagyok, ám elszántam magam, inkább mellette szólok. Ebben azonban épnen 6 gátolt meg. Miért mondott le ilyen váratlanul a gyerekről? — Beleuntam — dünnyögte közönyösen. Aztán még halkabban hozzátette: — Meg... más oka is van... Jöjjön el hozzánk ha ideje engedi. árda nélküli mellékutcába fordultunk s egy frissen festett kerítés előtt álltunk meg. Mielőtt azonban beléptünk volna, rám tekintett a férj, bozontos szemöldökéről csepegett a bánat. — Tudja maga, hogy ismerkedtünk meg? Bólintottam, és elmondtam, amit Benedektől tudtam. — Hazugság — legyintett. — Ildikó akkor már terhes volt.. . Nem én akartam olyan nagyon elvenni, ő erőszakolta rám magát. — Szóval — ámuldoztam —. a ■gyerek... nem a magáé? — Nem — ingatta fejét tagadó- an és belökte a vaskaput. Az éftelillatoktóil nehéz konyhában öregasszony forgolódott a kályha körül, a sarokba állított sezlonon négyéves fiúcska hancúrozott egy vidám képű legénnyel. — Itt van, látja a gyerek, meg az... apja — mondta a volt férj. — Áz öcsém... — tette a legény vállára a kezét, aztán nagyot sóhajtott. — Ö a gyerek apja. Erről mindenfaita paDÍr megvan. Meg arról is. hogy énnekem egyáltalán nem lehet pverekem... Most ő kezdi maid el a pert és a kisfiú mégis nálunk marad. Az utcán bandukolva kissé kábul- tan bámultam a rongyos, alant hömpölygő felhőkre és arra gondoltam, micsoda mélységes mély, kimeríthetetlenül mély kút az emberi érzelem. OBSITLEVEL Bella István: Fölnövesztők Vajon a pöttömök, a virágmagszívűek miért cipelnek magukkal mindig valaki mást: egy rókát, egy nyuszit, vagy medvét, zsiráfot, őzet. Félnek talán közöttünk, s meg kell védeniük valakit, hogy ne félhessenek, hogy ne féljenek?! Vagy szeretni akarnak csupán — ártatlan kések — esendőn, védtelenül, vértelenül? S ezért szorítják arcukhoz a mackót, szívükhöz a mesét?! Menjek, mendegélnek a térdalatti világban, a minkalatti világban, kicsi és kisebb, esett és esendőbb, át a szörnyeket ziháló úton, a zúgó, hörrenő, szirénázó úton. Kifordított tenyerük kicsi tárcsa, kifordított tenyerük kicsi zászló, S megáll minden! A dii-dú, dii-dú, a néé-nó, néé-nó, az egész fújtató, ziháló, szörnyülő világ. S ha egyszer: Kezeket Fel?! Ha világgá megy a világ?! Ha elvérzik a mese, kihull a szalmából a jászol?! Ha kivándorol a szó, a szín, az ének?! Ó, virágmagszívűek! Ártatlan szívű kések! Nagy hitetekért segítségezem. Növesszétek fel, neveljétek föl — nekünk — a csodát. Bihari Sándor: Feltételes mód A kapálásból fölegyenesedni, és látni, a látóhatár egy félkört szalad. Megállni úgy, mint este feküdni hanyatt, s kioldja testem egy villámütés. És hátrafordulni, sarkamnál megdobog, megmér a krumpli, kukorica, bab, ahogy az első bokrokig visszaszalad. Dolgozna velem a mindenrendű dolog. A MEGTÉRT FIÜ
