Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
1985. JÚNIUS 29. Irodaion^ művészet 9 Huh István; Védekezz A félelemmel bombázni agyam Nem engedem Milliárd éves ösztöneimmel Védekezem Minden egyébnek alá hajlik Emberi akaratom Földhöz szelídült tiszta lelkem Csupa tűz csupa vadon A szívben ha félelem táboroz Az ösztön küzd vele Szikrából sose lesz csillag Nincs létezés tere Nem engedem hogy be-kódold agyam Bénító rettegéssel ős ösztönömmel védekezem S puszta kézzel Félelemmel bombázni agyam Nem engedem Gyarló emberi ösztöneimmel Védekezem MATHYAS REX Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Várkonyi János képeiből válogattuk. ZICHY EMLÉKÉBE égi gazdaja se ismerte volna meg. Bordái már- már a bőrét lyukasztották, szőre összegubancolódott, szeme körül, mintha örökké sírna, udvart rajzoltak a rászáradt könnyek. Néhány éve még a gazdája vett neki csontot, a szobában aludt a cserépkályha melletti szőnyegen. Most a temetőben volt a vacka, a régi, halódó temetőben, ahol a sírokba itt-ott már az építők gépei haraptak, ahol már csak a kifordult sírkövek, s a gyászokat túlélő néhány díszbokor, évelő virág őrizgette a temető hangulatát. Itt talált magának egy bedőlt falú kriptát, s innen rémítgette a játszó gyerekeket, és a sóskát szedő,' holtakkal perelgető öregasszonyokat. Akik látták fel-feltűnni a bokrok között, megijedtek tőle, pedig nem bántott senkit, csak a temetőn átvezető ösvénnyel párhuzamosan messize elkísérte az arra- járókat. Ha a sétáló megállt, földrelapult, és menekülésre készen várta a felé repülő éles követ. Esténként a környező utcákig merészkedett. A kapu elé kirakott szemétből kapart ennivalót magának. Néha fél kenyér is került a szemétbe, azt a kripta környékén elásta. Ugatni sohasem hallották. Néha vonított csak, nagyranőtt téli éjszakákon, szemrehányóan és keserűen, mintha rontani akarná az emberek álmát. Szeretetért koldult. A könyörgők mindig kitaszították. Bélyeget üt rájuk a kolduló szándék. Kitaszított volt az öreg kutya is, míg régvolt simításokat, becézést gyászolt, s régi gőgöt is, ha gazdája mellől dühös morgással támadt a vézna kóbor kutyákra. A gazdája halála után hetekig ácsorgott a régi ház ajtaja előtt. Aki szólt hozzá, azt messze kísérte, nyüszítve sírt a néha simító idegen kezek alatt, s ha szerencséje van, új gazdát is találhatott volna magának, de a balszerencse úgy hozta, hogy az úton egy autóbusz elé került. A vezető fékezett, a kerék nem ment át rajta, csak kiperdítette az út szélére. Az oldala felszakadt. Kicsorgó vére gubancossá tette valaha fényes szőrét, és attól kezdve a néhai idegen simítások is elmaradtak. Félt már mindenki tőle, s mert a félelem kegyetlenné tesz. kövekkel dobálta, akinek nyomába szegődött. Verekedő, mogorva jószág lett belőle, fejedelme és ura a kóbor kutyáknak. Az utcáktól fél a baleset óta. A környező házak kutyái kijártak a temetőbe, éjszakánként ő is megpróbált néha az ismerős kerítésig lopózni, de a nappali barátságot elfelejtő dühös, acsarkodó ugatás fogadta. Olykor kövek is repültek a kerítés mögül. — Veszedelmes dög — mondták az emberek, ha sóvárgó vonítását hallották, de a gyerekek még az Bartha Gábor: A kutya embereknél is rosszabbak voltak, mert háborúsdit játszottak a volt sírok között, s a magányos kutyát ellenségessé tette a játék. Tél volt. Napokig ki sem bújt a vackából. A gyerekek egyre közelebb merészkedtek a kriptához, néha egészen a bejáratig. Hógolyókat dobáltak a lyukba, ési csak a dühös morgás késztette őket menekülésre. Egyikük akkor kitalálta, hogy ne tudjon kijönni onnan, egy nagy követ kell a bejárat elé hengeríteni. Kétszer is nekikészültek, de a bátorság elfogyott félúton. Akkor már igazi ellenség volt a kutya, igazibb, mintha maga is részt vett volna a harcban. A gyerekek elhatározták, hogy harcba hívják Varga Laeiék komondorát. Eiz a terv is kudarcba fulladt, a komondor húzta a rövi- debbet, s a gyerekek szétfutottak. A komondorra büszke Varga Laci majdnem aírt szégyenében, azt mondta, hogy nem volt igazságos, mert szabálytalanul verekedett a másik. És a többi gyerek is elismerte, hogy nem volt igazságos, már azt is számolgatták, hogy újra kell rendezni a viadalt, dehát a komondornak elég volt az egyszeri vereség. Talán ez is oka volt annak, hogy a gyerekek közül néhá- nyan átpártoltak a kóbor kutyához. Két táborra szakadt így a sereg. Zászlajuk is volt, nem messze a kriptától rendezték be a hadiszállásukat a kutyapártiak. Igaz. a kutyát nem is látták, az csak feküdt a vackán, és éjszakánként járt ennivalóért. A szeplős Rumszauer, akinek bérházi gyerekként sohasem lehetett kutyája, kitalálta, hogy meg kell Szelídíteni. És attóL kezdve naponta vittek neki enni. összevesztek és kibékültek azon, hogy kinél lesz majd, s ki rendezi a második viadalt közte és a Var- gáék komondora között. A hazulról hozott csontot, lopott süteményt elvitték a kriptáig, és ott bedobták a lyukon, mint azelőtt a hógolyókat. A kutya dühös morgással fogadta az első szeretetek amit három év után kapott. A gyerekek olyankor elszaladtak, de másnap újra megjelentek, és egymást túllicitálva bizonygatták, hogy mennyi fogyott el a tegnapi csontból. Eltelt egy hét, s mire a játékot megunhatták volna, már nem morgott a kutya. Megszokta és elfogadta az ajándékokat. Aztán még egy hét eltelt, s akkor már a hasát földhöz szorítva csúszott elébük, s reszkető vinnyogással várta a gyerekek simítását, de ínye felhúzódott, torkából szakadozottan feltört a morgás, mert megijedt a feléje nyúló kezektől. Akkor már minden éjszaka vonított. Sóvárgóbban, keservesebben, mint máskor. A szemüveges Soltész kitakarította az ólat, sírástól dagadt szemekkel, mert sírnia kellett az anyai engedélyért. A szeplős Rumszauer pórázt kerített, és maguk között kisorsolták, ki mikor viheti sétálni. És eljött az első igazán tavaszi nap. az öreg kutya előmászott a vackából, és kifeküdt a bejárat elé. Hosszú idő óta először várt. A gyerekeket várta, pedig éhes sem volt. bőven maradt még a tegnapi csontból. A temetőbe aznap Varga Laeiék értek először. Elfoglalták a főhadiszállást, aztán meglátták a kutyát is, és köveket szedtek. Az pedig régvolt simítások örömét érezte, s elindult eléjük nyüszítve, földhöz lapulva, boldogan. — Nézzétek, támad — mondták a gyerekek. — Tűz! — vezényelt Varga Laci, és kövek repültek. Először történt három év óta, hogy a kivert állat nem menekült. űz! — kiáltott mésegyszer Laci elvékonyodott, rémült hangon, aztán futott. Az első harapást p lábán nem is érezte. csak a rémületet. Megbotlott, elesett. A kiáltozásra emberek futottak oda, elzavarni a megvadult állatot. S mind a síró gyereket vigasztalnák. A kutya pedig a bokron túl lefeküdt. Estére megdöglött. Az emberek, akik elindultak, hogy agyonverjék, csak a kriptánál keresték. Nem találták ott, hazamentek. Két napig senki sem járt a temetőben, de harmadnap újra játszottak a gyerekek. Háborúsdit a dőlt sírok között. Újhelyi János: Negyvenen túl KÉZIT CSÓKOLOM, URAM! Vidéki egyetemi városban egy sikeresnek mondható író-olvasó találkozó után a népszerű kiskocsmában — főleg a diákok részéről kedvelt, mert még mindig viszonylag olcsó hely, két velem egykorú népművelő hölgy értékeli — jobbról- balról ülnek mellettem — a találkozót. Elégedettek, a várható „visz- szajelzést” ecsetelik a magasabb szervek részéről. A találkozó után én hívtam meg őket vacsorázni, én kértem, hogy idejöjjünk, s ismerve erszényük szűk rekeszét, rögtön közöltem velük „a vendégeim!” Kerül, amibe kerül. Bár a feleségem mondása — „csak mínusszal ne gyere haza” — a fejemben volt, dehát az az igazság, nem volt még kedvem lefeküdni a rideg szállodai szobában. Messze volt még a reggel, a hajnali gyors indulása. Valahogy el kell tölteni az időt. A helyiség tömve volt. fiatalokkal, csinos szép lányokkal, jóképű, jólöltözött fiúkkal. Ital, étel rogyá- sig az asztalokon, valószínűleg ösztöndíjosztás volt. Unottan lapoz.- gattam az étlapot, igazán semmihez sem volt kedvem. Csak egy kicsit fellélegezni, levezetni a bennem felgyülemlett indulatokat, ez volt bennem. Jött a pincér, húszéves fiú, Józsinak szólongatták a fiatalok, s meglehetősen tartózkodóan felvette a rendelést. Akkor éreztem először, hogy korunknál fogva valahogy kilógunk ebből a diákkocsmából. Azért is a legdrágább ételt rendeltem, s a hölgyeket is biztattam: „Csak tessék, tessék! Ne szerénykedjenek.” A hölgyek nem szerénykedtek, a kis pincér felvette a „nagy”, itt szokatlanul „nagy” megrendelést, jól megnézett és távozott. Ekkor vettem észre a szemközti asztalnál ülő társaságot: két lány, két fiú. Tatárbifszteket ettek, sört ittak hozzá. Az egyik lány. kente a pirítós kenyereket: falatonként adta a társai szájába. Jókedvűek voltak, frissek, jóétvágyúak — s főleg nagyon fiatalok. Az egyik fiúval összeakadt a tekintetem. Dacosan nézett rám. Űristen, gondoltam magamban, ez ugyanolyan mint én lehettem jó húsz évvel ezelőtt ... Erős arcvonásai, szúrós szeme arról árulkodott, hogy paraszt — bocsánat, vidéki — származású. Mindezt jólöltözése sem takarta el. Jött az aperitif: Vilmos körte, koccintottam a hölgyekkel, s miközben a számhoz emeltem a karcsú poharat, lopva a fiúra néztem. Gúnyos mosollyal felém emelte félig ürült sörös korsóját. Elkaptam a tekintetemet, tüntetőleg a hölgyekkel kezdtem foglalkozni. Csak akkor pillantottam újra az asztal- társaság felé, amikor Józsi, a pincér letette elénk a hatalmas, nem tudom milyen módra készült vegyes tálat, s a két üveg bort. Megint a fiú kedvesen, pimasz mosolygó szeme szúrt belém Valamit súgott a társainak, felém biccentett a fejével, mire a lányok felvihogtak, a másik fiú komoly maradt — s valamennyien átnéztek hozzánk. Hirtelen eszembe jutott Karinthy Frigyes híres novellája: Találkozás egy fiatalemberrel. Mit akar tőlem ez a fiú? Azért, mert két hölgy társaságában látványosan bőségesen fogyasztok, miért kell utálnia? S mi ez a szánakozó, gúnyos kis mosoly a szája szegletében? Menjek oda, és mondjam el neki, hogy nekem az ő korában, ösztöndíjosztás esetén legfeljebb egy körömpörköltre futotta, s félliter borra? Hogy farmerre csak harmincéves korom után volt pénzem? Hogy az egyetem elvégzése után 1300 Ft-os gyakornoki fizetéssel kezdtem? Hogy a boldog kollégiumi évek után hat évig egy kétszer-kétmé- teres íűtetlen albérletben laktam? Ugyan. Kiröhögne, ha mindezt elmondanám, talán el sem hinné. Vagy talán a be nem váltott fogadkozásaimat kéri tőlem számon, mint abban a bizonyos Karinthy- novellában az írótól a fiatalember? Rosszkedvűen, étvágytalanul turkáltam az ételben. Hirtelen ötlettel magamhoz intettem Józsit. Megkértem, szóljon a társaságnak, üljenek át hozzánk, meghívom őket egy italra. Józsi kicsit csodálkozva nézett rám, de teljesítette, amit mondtam. Átment a szomszéd asztalhoz, bizalmasan a társasághoz hajolt, nem hallottam mit mondott, csak arra kaptam fel a fejem, hogy mindnyájan hangosan nevetnek, és felém mosolyognak. A tányér fölé rejtettem vörös arcomat, nyilvánvaló volt az elutasítás. Józsi visz- sza sem jött hozzám. Tüntetőleg falni kezdtem, hangosan (túlhangosan) anekdótázni kezdtem a hölgyek legnagyobb örömére. Sikongva vették minden poénomat, s elárasztottak pletykakérdésekkel. Megadóan válaszol- gattam, sőt néha rá is dupláztam. Már csak a hangulat miatt is. Akkor emeltem fel újra a fejem (fülemmel érzékeltem), amikor a társaság menni készült. A fiúk a lányokra segítették az irhabundákat, s maguk is a legmodernebb, a legdivatosabb szerelésbe bújtak. A fiú gúnyos mosolya az arcomat pásztázta. Keményen visszanéztem rá. Az asztalunk mellett mentek el. Az alacsony, zömök, de kisportolt alkatú fiú megemelte felém a sapkáját, és azt mondta: „Kézit csókolom, uram.” A lányok ismét felvihogtak, egymásba karolva távoztak el. Nem néztem hátra. Mikor a kábulatomból magamhoz tértem, intettem Józsinak. Egy ezt már nem várták meg, arra hi- üveg pezsgőt rendeltem. A hölgyek vatkozva, hogy várja őket a család — gyorsan távoztak. Egyedül ittam meg az üveg pezsgőt. Összeállította; Hckasy Ildikó Bényei József: Obsit Majd virágokat ültetek terméketlen talajba. Vén álmait az ember valahogy eltakarja. Haszna nincs így se, úgy se, csak nevetségre szolgál. Nem baj, boltod ha benn üres, csak ragyogjon a portál. Korán kaptam az obsitot, Kegyvesztett ím az angyal. Szolgálni már nem akarok semmiféle csapatban. Néhányan, öreg álmodok, leváltott dinnyecsőszök, dünnyögünk mind egy ócska dalt, aki összeverődött, s majd elballagunk csöndesen, korai el rekedtek, s megkóstoljuk a vér színű éretlen cigánymeggyet. R T
