Szolnok Megyei Néplap, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

1985. MÁJUS 11.

9

Irodalom» művészet

Bede Anna:

Sárándi József:

Pengetik

Groteszkek

a szelek az utat

í.

Pengetik a szelek az utat. Hálóban reszket a világ. Zengenek a fénybe-borultak el nem haló rapszódiát.

Napszemüveg

Irhabunda

Elérhet

a világ gúnyja

Csöndesebben kellene lépni,

2.

hogy kivegyük a dallamot.

Lábán cipő

Aki kurjongat, meg nem érti

Fején kalap

a vallomást, ahogy dadog.

Tető van a talpa alatt

Pengenek a húrok vacognak, tudnak ezer történetet,

3.

léptéit menekvő századoknak, nyögést, átkot és éneket.

Lehet hogy nem lehet

így siklanak át a világon. Így futunk a nemlétbe mi.

boldog a magánélet

Elhal a hang. Elvész a

Némán derülnek

lábnyom.

rajtunk

Már zokogást sem hallani. .

a nemesfémek

Banga Ferenc: Nem (élünk a farkastól

vonat késett. Az autóbusz a külső városrészbe — ahol lakott — az orra előtt ment el. Harminc perc múlva indult a következő. A restiben kért egy pohár pálinkát. Ügy gondolta: ennyit megengedhet magának, öt nap alatt ösz- szesen háromszáztíz forintot költött. Ez rekord volt. öt napon át egy falusi takarékszövetkezet pénztárkönyveiben kutatott. Az első este meghívták vacsorára, de nem fogadta el. — Engem nem fogtok leitatni — gondolta. Kedden összeveszett a felügyelő bizottság elnökével, a következő nap megfenyegette a pénztárosnőt. — A revizor úr ezt nem engedheti meg magának — mázolta ei a nő szipogva a szeme körül a festéket. Ma délután, húsz perccel a vonat indulása előtt H. Tóth Géza revizor fellélegezve, egy emberbarát örömével írta alá a jegyzőkönyvet. Szabálytalanságot nem talált. Az öt nap azonban elcsigázta az idegzetét. A restiben az asztalra borult, hozzá se nyúlt az italhoz.

— Valami baj van? — érdeklődött a pincér.

— Semmi, semmi — emelte föl H. Tóth a fejét. — Fáradt vagyok, és szeretnék egyedül lenni.

— Itt, uram?...

Otthon az asztalon a felesége levele várta.

— Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Amikor elmentél, már .akkor tudtam, hogy nem igaz, amivel áltatsz, de megpróbáltam magamnak bemesélni, hogy hátha csak az én gyanakvó természetem, és mégis igaz, amit mondtál. De hát rá kellett jönnöm megint, hogy neked mindenki fontosabb, mint én. Te csak azzal vagy hajlandó törődni, ami a hivatásod, mert az a mindened, én pedig azt mondom, hogy a rögeszméd. Abban a hiszemben élsz, hogy meg fogod váltani a világot. Sajnos, a családoddal azon kívül, hogy hazaadod a fizetést, nem sokat törődsz. Mit tehetek ezek után? Levonom a tanulságot. Sokszor voltam már melletted nehéz helyzetben, de' mindig megmaradtam tisztességesnek és becsületesnek, de a te közömbös, önző természeted nem engedte, hogy velem is törődj...”

H. Tóth a kisebbik szoba felé pillantott. Az volt az érzése, hogy Olga a lefüggönyözött ajtó mögött hallgatózik. És a kislány? Most kapott észbe, hogy amikor belépett a lakásíba, a köszönésére nem kapott választ. Megnézte az óráját: fél kilenc múlt.

A konyhaasztalon üvegbúra alatt néhány szelet túristaszalámi, egy darab sajt és valamennyi vaj várta. A sajtot meg a szalámit befalta kenyér nélkül. A hűtőszekrényben talált egy üveg sört, megitta. Az otthonos beidegződések, valameny- nyire visszazökkentették. A cigarettáját a nagykabát zsebében hagyta. Kilépett érte az előszobába. A prémes kabátban volt a keze, amiikor a bejárati ajtóra pillantott, és megdermedt: a biztonsági lánc az előbb még nem volt beakasztva. De ki? És mikor? Hogyan?... Határozottan emlékezett, hogy ő nem. Kétségtelen, hogy amíg bent a levelet olvasta, vagy a konyhában volt, Olga a fürdőszobán át előosont, és beakasz— Gyere át, azt’ segíts.

— Jani bátyám?

— Az. Csak gyere.

Ezután a koporsót leemeli a szekérről, becipeli a szobába, s oda fekteti majdani lakója mellé, a világ dolgai iránt már teljesen közömbös ábrázatot mutató öregember mellé. Az öregasszony előhozza a szoba sarkából a lepedőbe csomagolt széna halmocskát, még az este odakészítette, a legfino- mabbjából, bánta 'kicsit, hogy a jászolból szedte el, a marhák szája elől, de hiába, a kinti vizes volt, nedves, nem száradt még le róla a hajnali eső. Selymes, jó illatú széna, s az öregasszony szemében az örökös fáradtság megtört fényét az irigység fénye veszi át; milyen jó fekvés esik majd azon a finom szénán, tudom istenem, sóhajt maga elé, kipihenné rajta az ember lánya ezt a hetvenhat esztendei munkálódást.

— Nyugodjék szegény — motyogja maga elé. s keresztet vet.

Jön János, a szomszéd. Ketten emelik a vénembert, de csak nem is szusszantanak, mert könnyű, mint a pihe. Kicsi igazítás, hogy a fej jól álljon, Ágnes néni odarakja boldogult férje mellé a nyeles fésűt, amit úgy szeretett. Ezen jócskán töprenkedett; nem prédaság-e, oktalan pazarlás egy teljesen jó, használható állapotban levő fésűt

föld alá küldeni, végül mégis megtette, gondolván, van még fésű ezen kívül fölösen is, mert hogy a múlt évben találta azt a nagy, ritka fogú, barnát. Hozza a szemfedőt, gondosan kivágja rajta a léleknyílást, keresizt alakban, majd széles mozdulattal párjára teríti, és utolsó Isten hozzádot mond.

— Mennyi a fizetség? — a tornácon kérdezi, könnyein át figyelve.

— Erre jövök visszafelé, belépek a pénzért. Nem olyan sürgős, hogy mindjárt kellene. — A kocsis, a bakra pattan, illendőségből levett kalappal ül, szelíden, gyászos lassúsággal indítja a lovakat, csak kint az utcán vág közéjük, mert hajtja az idő. — Gyí, Holló, gyí, Hattyú! — kiáltása messzire hal- li'k.

Ágnesi néni visszatipeg a tiszta szobába, összekulcsolt kézzel megáll az esküvői kép előtt, s hosszan nézegeti egykori önmagukat, a hajdani ifjú párt. Különösen a fekete, fölfelé kunkorodó bajuszú, dús hajú, nyílt tekintetű férfit, amint mellőle néz le rá hatvan esztendő távlatából. Erősen töri a fejét; ugyan, mi az élet? Ugyanazt az embert vitték ki perccel előbb, de mj lett belőle? Madár- csontú, örökké köhécselő. hajlott hátú, megkopott vénember. Mégis mi változott? Akkor is ilyen nyár

volt, mint most, amikor először gyűjtötték a szénát a Sári réten, s minden percben érezték az egybekelt emberpár önfeledt boldogságát. Mert volt boldogság, bőven volt. Jó ember volt az ura, szépen folydogált el az a hatvan esztendő. Szép volt. no, szép.

— Elmúlt — súgja maga elé Ágnes néni.

Szédülést érez. Odalép a tornyosra vetett ágyhoz, s amit még sosem cselekedett, azt most megteszi: beljebb tolja az egymásra rakott dunyhákat, vánkosokat, helyet csinál magának, leül a szalmazsákos ágy szélére, szembe az esküvői képpel, hátát az ágyneműtoronynak veti, s várja, hogy elmúljon szeméről a hirtelen jött sötétség.

Jön a fuvaros.

— Ágnes néni! Hallja? Hol van? Gyüjjön má’. mer’ sietni köll.

Megint szól, aztán újra, hangosabban.

Semmi nesz.

Rossz érzéssel nyitja a tisztaszoba ajtaját, s belép a huszonötös égő szórta halovány fénybe. Ott az öregasszony, háttal az ágyneműnek dőlve, arcán békesség, nyugalom. fekete kendője alól kibukott hófehér hajának tincse, s csak a szeme árulja el: elment a férje után.

Összeállította; Rékasy Ildikó

tóttá a biztonsági láncot. H. Tóth a rágyújtásról is megfeledkezett. Az előkészített vacsora, a levél, a kihalt csönd, s most a beakasztott lánc: mindebben volt valami kísérteties. Egy pillanat alatt szertefoszlott volna ez a különös állapot, elég ha beszól a másik szobába, vagy egyszerűen bemegy Olgához, megöleli és megcsókolja, mint akinek fogalma sincs az asztalra tett levélről. Ha nem kellett volna megszólalni!

Végre rágyújtott. Két-három szippantással telefüslölte az előszobát. Eszébe jutott, hogy a múltkor moziban voltak, hazafelé Olga odabújt hozzá, és a fülébe súgta:

— A madarak elrepültek... H. Tóth nem tudott mit válaszolni.

— Nem is láttunk a filmben madarakat — gondolta. Olga megismételte: — A madarak elrepülThiery Árpád:

Házasság

tek... H. Tóth még akkor se válaszolt, de megőrizte magának ezt a különös, hozzájuk illő mondatot. — Miért nem válaszolsz, ha kérdezlek? — rángatta Olga a karját.

A konyhán át visszament a szobájába. Hallgatózott egy ideig, aztán bekapcsolta a rádiót, zenét keresett.

Andrea csöngetett.

— Hol voltál? — förmedt rá az

apja. í,

— A barátnőmnél.

H. Tóth fülét megütötte a hetyke válasz, A felismerés, hogy nem először hallja ezt a fajta hangot. Zavarba hozita. Valami olyasmit gondolt, hogy többet kellene törődni a lány nevelésével.

— Anyád? — nézett szigorúan.

— Nincs. itthon?

A lány beszaladt a másik szobába, felkapcsolta a villanyt, majd sikoltozni kezdett.

— Apa! Apa! Apa!...

A szobába lépve H. Tóthnak földbe gyökerezett a lába: Olga a heverő mellett feküdt leroskadva. Arca viaszsárga volt, eszméletlennek tűnt. Keskeny szája elkékült, keze az ölébe csúszott.

Andrea kétségbeesetten nyösizör- gött, a copfjait morzsolta.

— Mi van vele?

Döbbenet. Zuhanás valahonnan. Lelkifurdalás. A veszteség nyomán érzett elviselhetetlen fájdalom. El- árvultság. Ez mind benne volt abban. amit H. Tóth ezekben a pillanatokban érzett.

— Véres a könyöke! — mutatta a lány elborzadva.

H. Tóth felocsúdott a dermedtségből. Letérdelt a felesége mellé, gyöngéden pofozgatta az élettelennek tűnő arcot.

— Mi van veled?... Hallod, amit kérdezek?... Ints a fejeddel, hogy hallod...

Olga felsóhajtott, kinyitotta a szemét. Csodálkozva nézett körül. Öz szeme könnyes lett.

H. Tóth simogatta az arcát.

— Mi történt veled?

— Arra ébredtem fel, hogy szóltál hozzám.

H. Tóth fölsegítette a feleségét.

— Inkább a fotelba ülnék — mondta az asszony gyönge hangon, s H. Tóth arcát fürkészte aggódva.

H. Tóth orvosért telefonált. Amíg a doktort a készülékhez hívták, a feleségét nézte, mintegy szemmel tartva: nem fogja-e el újabb roszszullét? Azt gondolta bűnbánattal: — Az a baj, hogy nem várok tőle semmit, talán soha nem is vártam, tudat alatt lehet, hogy le isi néztem, hogy nem ér fel a rögeszméimhez, pedig sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint ahogy érzem, és ő gondolja, elég volt ez a szörnyű eset, hogy mindent megbocsássak és elfelejtsek... Zavarba jött. Ez a „mindent megbocsássak és elfelejtsek”, ebben a megfogalmazásban nagy túlzás volt. Jelentéktelen semmiségekre emlékezett. Gyakran kifutott a tej. Olga sokat bámészkodott az ablaknál, mint egy kamaszlány. Idegesítő volt az is, ahogy a kenyér héját csipkedte, mint. egy madár. A járásában is felfedezett valamit. Egyenletes, an- dalgó ritmus, kimért egyenes tartás, ami a tornászmúltat idézte föl. Olga a járásában teljesen függetlenítette magát az utca mozgásától, mint aiki nemcsak azt tudja, hova megy, de azt ia, hogy oda fog érni. A hanghordozása is. Amikor visszakérdezett, volt valami éles fekvés a hangjában. H. Tóth nehezen viselte. És ahogy ártatlan képpel megmásított dolgokat! —

— Igen. doktor úr, siessen! — mondta H. Tóth határozott hangon a telefonba.

Hogy letette a telefonkagylót, nem tudta, miihez kezdjen. Olga lábai elé kuporodjon? Nevetséges lett volna. Üljön az asztalhoz, és tegyen úgy, mint aki a gondolataiba merül? Menjen le az orvosi elé?

— Főzök egy teát — jutott eszé- b©

— Majd a kislány — tartotta vissza Olga. — Inkább ülj ide mellém.

H. Tóth kissé idétlenül érezte magát a fotelban, mostanában nem szokott a felesége mellett ülni.

Nem kell értem aggódni — mondta Olga.

Tóth nyelt egyet. Alattomosan bele- nyilalt egy régi. visszahozhatatlan

kép a múltból. Éjfélkor a hagyomány szerint eloltották a villanyt, elcsöndesült a szálloda étterme, felálltak mind, és a sötétben a Himnuszt énekelték. Közben kint a hóvihar az utcai vezetéket leszaggatta, a szálloda végképp világítás nélkül maradt. H. Tóth a sötétben rosszul csukta be a szoba külső ablaktábláit, befútt a hideg szél. Vacogtak a paplan alatt. A sok italtól Olgát enyhe rosszullét fogta el, de később a friss levegő hatására elmúlt. Másnap a vitorlásklub körül csatangoltak a nagy hóban. Olga kiszaladt a móló végére, felmászott egy hósipkás kőbakra. — Foglaltam neked egy várat! — kiáltotta kipirulva. — Foglaltam neked egy várat!... A cipőjük csontkeményre fagyott. A parti őrség mellett egy kimérésre bukkantak, forralt bort ittak. Később nehéz hófel legek nyomultak a víz fölé. Olga megszeppent, és visszasiettek a szállodába.

— Elolvastad a levelemet? — kérdezte Olga.

— El.

H. Tóthnak eszébe jutott egy mondat.

— Mit jelentsen az, hogy levonod a tanulságot?

Olga elmosolyodott.

— Csak nem vagy féltékeny?

— Nem, nem — vörösödött el H. Tóth.

— Nincs is rá okod, soha nem is volt — mondta az asszony. — Legfeljebb nekem.

— H. Tóth nem válaszolt.

A doktor rövid diagnózist adott.

— Alacsony a vérnyomása. Vagy terhes. Jó lesz, ha kivizsgáltatja — mondta H. Tóthnak az előszobában.

Győrfi Sándor: Körös-parti emlék