Szolnok Megyei Néplap, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

8

Irodalom, művészet

1985. MÁJUS 11.

Bácskai Bertalan rajra

Herceg Árpád:

Emlék

Tél volt, égboltomat

karácsonyfára kötözte épp a hármasünnep, szavak kínzópadjára, keresztjére verőeremet szögezte rá —

Ültem az ablak előtt,

morzsolgattam a hátralévő órákat, perceket, havat kavart a szél,

telkemet becézte a fenséges nászuszály —

Megidézhetem bármikor azt a pillanatot; túléltem százezer telet,

Kiteleltem százezer tavaszon, nyáron, őszön, tudok eltüntetni jégkorszakot —

Felemeltem akkor mutatóujjamat: megtorpant hirtelen a szédült világ, mindenkit megbabonázna ekkora erő, galaxisok zabolája egyetlen ujjhegyen!

Mondom, egyetlen pillanat volt;

aztán minden a maga medrében tántorgott tovább,

a szél új havat kavart

s csakhamar véget ért a hármasünep is —

Botár Attila:

Eden után

A letepert fű zöldjét emeli, szárát, levelét s lepkét fogad. Átkel a lábnyom tűnődésemen s kacatjaival egy szamárfogat. Adám kezét látom.

Az almafák!

Metszőolló s fűrész utáni ágak kigyöngyöző, fanyar nedvei — Az Angyal elbóbiskol édesen, és pallosán atlétatrikó szárad.

Varga S. József:

Ragaszkodás

sszonyom, a radírozás kétségtelenül olcsóbb, de ezt a falat már csak újrafesteni lehet. Ügy látom, a régi festés legalább tízéves. — A mester ott állt a szoba közepén, festékfoltos inge kigombolva, s mellét sűrű fekete szőrzet fedte. Helén a harmadik emeletről hívta le. hogy árajánlatot kérjen tőle. A mázoló húsos nyakú, egészséges férfi volt, akivel egyszeriben megtelt a szoba. Körülnézett, s> arcán tolakodó kíváncsiság ült, ahogy szemügyre vette az özvegy holmijait. Ez a szemérmetlenség zavarba hozta Helént. Most a férfi felfedező tekintetével látta a rojtos szélű lámpaernyőt, a fakult dívány- térítőt, a kopott székeket. Tudta és várta, hogy ez a könyörtelenül tárgyilagos férfliszem utoljára őt is felmérii.

— Drága lesz? — kérdezte, de a mester nem sietett válaszolni. Helén ruhája barna volt. mint a bútorai. Egy síkba rajzolt arcát csupán a szemgödrök mélyedése bontotta meg, s ott benn nyugtalanul és zavartan mozgott a két kiesd, zöldesbama szem. A nő nem öreg — állapította meg a mester —, de éppolyan elhanyagolt, mint a négy fal, amelyre évgyűrűt rakott a por.

— Méltányos árat csinálok — felelte most a mázoló.

Engedélyt kért, hogy rágyújthasson. A felszálló füsttől egyszeriben felélénkült az egész szoba. Helén kiment a konyhába, hogy egy kis tányérkát hozzon hamu tartónak. Kint eszébe jutott, hogy van még egy kis likőrje a szekrényben.

A mester megivott egy pohárkával ebből a szirupból, amelynek már alig volt alkoholtartalma.

—• Miilyen mintára gondol?

Most Helén nézte a falat, mintha búcsúzna ettől a megfakult díszlettől.

Arca megszínesedett, mert ő is ivott a likőrből.

— Valami modernre gondolok.

A mester zömök ujjaival elnyomta a cigarettavéget.

— Minden oldalán más színnel? Helén megrezzent.

— ó, nem, az túlságosan is modern lenne.

— Akkor talán fröcskölt festékkel?

— Igen, valami olyasmi.

A festő hátradőlt, s a biedermeier szék támlája) reccsent ettől a teherpróbától.

—■ A hengerelt minta az olcsóbb.

— Azt nem! — mondta tiltakozva az asszony. Hangmagassága talán egy oktávval is feljebb csúszott. Valamikor heves nő lehetett — gondolta most a mester.

Hallgattak egy darabig.

— Aztán sürgős volna? Mert sok munkám van ám.

— Húszadikáig kellene, hogy készen legyen.

Ez nagyon határozottan hangzott. „Különös — gondolta a mester —, hogy ennek tíz évig mindegy volt, most meg azt szeretné, hogy ripsz-ropszra megcsinálja. Vastag tenyerét térdére fektette.

— Sajnos az nem megy.

Helén nézte a festő körmeit,

melyek a mészporból fehérlettek.

■— Pedig nekem húszadikáig kell.

— Hát... tűnődött az ember, s közben fürkészte az özvegyet, aki görcsösen megmarkolta az üveg nyakát.

— Nem iszik még eggyel ?

Isten őrizz — gondolta a mester,

pedig szerette az italt.

— Köszönöm, nem. Tudja, a magas létrán dolgozom...

— Okom van rá, hogy húszadikáig kész legyen — mondta Helén, és nem nézett a festőre.

— Csak a szobát?

— Csak.

— Hatszáz.

— Rendben van — felelte az özvegy.

Néhány nap múlva újra megjelent a mester vödrökkel, szerszámokkal és létrával. Segített Helén- nek a szoba közepére tolni a bútorokat, azután felkapaszkodott a létrára, hogy lemossa a vastag porréteget a falról. Az özvegy újságpapírral fedte a díványt, a székeket és a vitrint. A szoba alig néhány perc alatt elvesztette régi jellegét, a tárgyak megszokott rendje helyett most egy bútorkupac állt ott középen. Helén az ajtóból visszafordulva nézte az egész látványt. Íme, a mozdulatlan világ, mely éveken át körülvette, volt — nincs.

Helén ugyanazt a barna ruhát viselte, mint múltkor, de fejére színes kendőt kötött, amely megfiatalította. Észrevette ezt a mester is. aki a létra tetején ült és fütyö- részefct. Valami divatos slágert fütyült, amit a rádióban is gyakran

játszottak. Helén azon kezdett tűnődni, hogy mikor fütyült utoljára férfi ebben a lakásban. Ezen aztán mosolyognia kellett.

Hiszen a festők mindig fütyülnek.

Nekik minden lakás munkahely.

Délben a mester megkérte, hogy melegítse meg az ebédjét a gáznál. Helén tányérra tette a marhapörköltet, és tálcán vitte be. A festő, amikor meglátta a porcelán tányért, meglepetésében hátratolta fején a papírcsákót, s aztán engedélyt kért, hogy megmoshassa a kezét a fürdőszobában, holott ez nem volt szándékában.

Helén bámulta, hogyan rágja a húsít az éhes emberek mohóságával a mester.

Nem illett volna végignézni, hogyan ebédel a festő, de valahogy vidámmá tette ez a férfifalatozás.

Katkó István:

Csupasz

falak

ő mindig egyedül evett, s mindig kinn a konyhában.

— Külföldről várok vendéget — mondta, amikor a festő a boros- üvegből húzott egy nagy kortyot.

— Azért festeti a falakat?

— Csak azért.

Az ember biccentett, de nem kérdezett semmit erről a külföldi vendégről, Helén azonban hozzátette:

— Egy régi ismerősöm jön.

A hangsúlyból nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a régi ismerős egy férfi lehet.

— Messziről érkezik? — kérdezte a mester, miközben elindult felfelé a létrán.

— Az óceán túlsó oldaláról. Kanadában él az illető.

A festő megértőén mosolygott onnan fentiül, s Helén úgy érezte, hogy bizalmasabb volt ezzel az emberrel, mint illett volna. A le- vél két hete érkezett, de nem szólt róla kolléganőinek sem. Pedig másnap betette a retiküljébe a borítékot, hogy odaadja Péterinek a bélyeget. A könyvelőségben mások is oda szokták adni a „zsákmányt”, s Helén mindez ürügyén szóba hozta volna a dolgot. „Maga kanadai bélyeget is gyűjt, Péteri? Most írt egy ismerősöm onnan. Hogy kicsoda? Valamikor udvarolt nekem, leány koromban. Az a mulatságost, hogy én már nem emlékszem sem az arcára, sem a hangjára. Amikor a postás átadta a levelet, én elolvastam a feladó nevét a borítékról, mindössze egy nagy fekete köves gyűrűre emlékeztem. Ennek a fiúnak hajlékony, ideges ujjai voltak, s annyira nem illett hozzá ez a vasikos kő, hogy megmosolyogtam érte. Hát nem furcsa, Péteri, hogy mi marad meg az ember emlékezetében...”

Valójában Helén csak annyit kérdezett Péteritől, hogy gyűjti-e még a bélyegeket? Amikor az csodálkozva pillantott rá, sietve hozzátette: „Majd gondolok magára”, s letette asztalára az üzemi konyha múlt havi elszámolását.

Már ment is vissza a helyére.

Ez a rendhagyó. jelentéktelen epizód elég volt ahhoz, hogy kollégái észrevegyenek valami változást Helén körül. Elharapott félmondataival, fel-felbukkanó zavart mosolyával, ahogy ebéd előtt megfésülte a haját, amit esztendők óta nem tett, kimozdult az irodai állóképből. Nem kérdeztek tőle semmit, de a háta mögött összenéztek. Férje halála után eleinte még tréfálkozni sem mertek előtte, s később ez a tapintat megkövesedett.

Amikor szabadnapot kért. hogy otthon lehessen, míg a festés tart, már biztosra vették, hogy történt valami Helénnel. Zámbóné úgy állt meg íróasztala előtt, mint a csillagközi rakéta, amely a hold nem látható felét fényképezi.

— Hallom, drágám, kifesteted a lakásodat.

— Igen... Már itt van az ideje.

— Jó kis felfordulás lesz nálad, de megéri.

— Meg. Találtam egy festőt, aki olcsón megcsinálja.

Nem volt mit többet kérdeznie. Zámbóné még egy pillanatig várt. hogy alkalmat adjon Helénnek a beszélgetés folytatására, mivel az tanulmányozni kezdte a garázs fuvarcéduláit. biccentett és visszatért földi állomáshelyére, aho; a kapott adatokat értékelni kezdték.

Helén maga sem tudta megmagyarázni, miért nem jelentette be, hogy vendége érkezik, miért nem vonta be kollégáit az előkészületekbe. Esztendők óta megtanulta, hogyan végyen részt észrevétlenül is a könyvelőség életében, és ösztönösen is védte kis szerepkörét. Furcsa, hogy a festőmester előtt nem volt ilyen tartózkodó.

— Leány koromban udvarolt nekem — mondta, miközben leszedte a díszpáma huzatát, hogy majd kimossa.

A mester rágyújtott ott fenn, s kedélyesen hunyorított.

— Biztosan szép ajándékokat hoz majd.

— Ó, erre nem is gondolok.

— Ha valaki átjön Kanadából, az nem jön ür es kézzel — mondta a festő, és lépkedni kezdett a létrával az ablak felé. — Ismerek egy nőt. akinek egy kocsit hoztak odaátról...

— Ugyan, hová gondol?

— így van. Tesöék elhinni, hogy maga a repülőút is egy vagyonba kerül.

Helén bólintott.

— Igen. Nagy a távolság onnan.

A fal már száradni kezdett, az

ember hosszú léniával meghúzta a vonalát a mennyezet alatt. Helén nedves szivaccsal letörölte a festményt, mely a dívány felett lógott. A tájkép, ahogy megszabadult a portól, egyszerre üde zöld lett, és a parasetház tetején élénken piroslott a cserép. Olyan különös volt ez a változás, hogy belereszketett. amikor ránézett.

— Nem is tudom, hogyan tudta meg a címemet — szólt élénken, és néhány lépést hátrált, hogy mesz- szebbről vegye szemügyre a képet.

A mester észrevette az özvegy arcán a különös mosolyt, s bólintott.

— Biztosan valakitől érdeklődött Tessék elhinni, vannak ilyen esetek.

Helén most a székek támláját tisztította bútorpasztával.

— Pedig én már teljesen elfelejtettem őt..

— Ezt nem hiszem. Az ember a fiatalságát sohasem felejti el.

Helén erre nem válaszolt semmit. úgy tett. mintha el volna foglalva a széklábak fényesítésével.

— Én is emlékszem még a régi lányokra — folytatta a mester. — Volt olyan, akinek csupán a kézét fogtam.

Amíg a festő beszélt. Helén arra gondolt, hogy ez a mister Varsányi mit írt a levelében. „Nincsenek rokonaim otthon, tudom, hogy a város is nagyon megváltozott, s talán a gimnáziumi osztálytársaim közül is keveset találok meg. Mégis haza kell látogatnom, látnom kell magát is, Helén. úgy tudom, hogy szegény Bandi halála óta nagyon egyedül van...”

Háromszor is elolvasta egymás után a levelet akkor este. Nyugtalanul forgolódott az ágyában, és fel-felkattintotta a villanyt. Aztán éjjel kettőkor kiment a fürdőszobába, és hosszan nézegette magát. „Ha férfi lennék, nekem ez az arc semmit sem mondana. Ügy ám, mister Varsányi! Mi közöm van nekem a maga honvágyához? Az IBUSZ felülteti majd a városnéző buszra, elérzékenyülhet azon, hogy a Mátyás-templom mit. sem változott, s a reálgimnázium épületében ma is diákok zsonganak. Elégedjék meg ennyivel.”

Másnap mégis azt táviratozta: „Várom, Helén”.

A festő végighúzta a vonalat körös-körül, aztán lemászott a létráról. Nézte a száradó falat.

— A vödröket még itt hagyom. Ha valami hiba lesz, holnap kijavítom.

Helén egyedül maradt a festék- szagú lakásban, de furcsamód nem érezte nyomasztónak a magányt.

Reggel újabb levelet hozott a postás Kanadából..

elén. ahogyan megfogta a borítékot, pontosan megérezte, hogy mi lehet a levélben. Mégis nagyon nyugodtan, sietség nélkül bontotta fel a borítékot. Az állt benne, amit várt. Az egykori udvarló. a régi barát néhány mentegetőző szóval lemondta utazását, s azt írta, hogy reméli, hogy azok a körülmények. amik miatt most nem tud útra kelni, hamarosan elmúlnak.

Aztán jött a festő.

Helén leszámolta a hatszáz forintot, s közben azt mondta:

— Nem jön. Valami közbejött.

A mester úgy látta, hogy a nő

nincs letörve, sőt mosolyog is. Ö sem vigasztalta tehát, csak annyit mondott:

— Azért nem volt kár kifesteni.

— Érdemes volt — felelte Helén. s kezet fogott az emberrel.

— Hol a halott? — kérdezi a fuvaros, homlokát törli; siet, délután még szénát hord másoknak.

Ágnes néni köténye sarkával szeme előtt babrál, előre megy a tiszta szobába, kapcsolja a villanyt, mert sötét van, a zsalugá- ter behúzva: sosem nyitja ki. Mert csak szívná a nap a drága bútorkárpitot.

A vénember ott fekszik az ablak előtt, a régi sátorlapon, amit még a háborúból hozott, talpig feketében. Keze összekulcsolva a mellkasán, ujjai alatt az imádságos könyv, kicsit lejjebb a nyúlszőr kalap, amit úgy szeretett azzal a fácántoll bokrétával a széles szalag mögött. Fel van készítve tisztességgel a nagy útra, úgy, mint vasárnapokon, szentmisére menet.

— Jó lesz. ahogy van? — szipogva néz a fuvarosra Ágnes néni — Magam öltöztettem, az ember lánya nem bízza másra a hites urát. Amint meghalt, és lezártam a szemét, menten hozzákezdtem. amíg meleg, hogy könnyebb legyen, mert hogy addig nem merevszik. Megborotváltam az aranyomat, hogy álljon majd az Űristen ítélőszéke előtt, ne hogy azt mondják, no, jóember, miféle asz- szonya volt. magának abban a siralomvölgyben, hogy ilyen borostás ábrázattal engedte el erre a

hosszú, nagy útra. Illatos vizet is permeteltem az arcára, meg is füstöltem, így. — Ágnes néni szusz- szánt egyet, kicsit felhagy a sírással, két tenyerét elégedetten pihenteti kötény alatt ziháló mellkasán.

A fuvaros türelmetlenül legyint:

— Hagyja már, hagyja. Minek annyi beszéd? Megtette, hát jól tette. Halottnak minden jó — az arcán látszik, legszívesebben hóna alá csapná ezt a madárcsontú öregembert, s vinné, mint a rongyot kifelé, a kocsihoz, mert igaz, ami igaz; ki nem mondaná ugyan, de cseppenként neheztel a halottra. Hogy pont most, legnagyobb dologidőben? Ráért volna vele várnj kicsit, télig, amikor kevesebb a dolog, vagy éppen elbúcsúzhatott volna már korábban, kora tavaszon, amikor a tengersok esőtől a fuvaros jobb híján egyik oldaláról a másikra fordult a napközben is vetetlen ágyon. De ha így jött, így jött. nem kezdhet semmit vele, bele kell törődni az ilyen fuvarokba is, mert. emberbaráti szeretet is van még ebben a kacifántos világban, s lám, máris sebes léptekkel a portákat elhatároló kerítésnél terem, s belekiált a levegőbe:

— Jani, te! Hallod, te Jani. hol esz a fene?

— Na, mi kő?