Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

1985. ÁPRÍLIS 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Süt a nap, de éles* böj­ti szél is nyargalász a falu végéin, a legszélső utcáiban. A kertek végé­ben szorgoskódúkat azon­ban nem zavarja. Hosszú volt a tél. rég nyitni ké­ne, földbe szórni a mag­vakat. Hadd szárítsa csak a nap, fújja a szél az agyonázott, didergő föl­det. Pintér Istvánt is az udvar végéből hívja elő a felesége. A baromfiud­var kerítésével bajlódott. — Ez a hetvennegyedik ta­vaszom, de itt, ezen a por­tán még a negyvenedik sincs. 1947-iben. amikor mi építés­hez kezdtünk, két félig kész ház állt még ezen a hosszú utcán. — Azt mondták, akik ki­mérték a négyszáz kadrátot. hogy a régi lakhelyünket, a baronesz cselédházát bont­hatjuk. az anyagát elhozhat­juk. Annak a világnak úgyis vége. ne csúfoskodjék tovább a közös konyhás-kemencés cselédsor. Pintér Istvánná szívesen emlékszik is, meg nem is. — Nagyon nehéz volt. öt gyerekkel kezdtük az első házunk építését, s a három nagyobb lány volt., őket nem foghattuk be, csak kis segí­tők voltak. Megszenvedtük nagyon az otthont, pedig ap­jával mindig arról álmod­tunk ahogy összekerültünk, hogy akármilyen kicsi, de sa­ját házunk lesz. Szép nagy a ház. Tágas két szobája, sok kis kuckója van, s beépült a hátsó fertá­lya is. Pintérék mindig tar­tottak állatokat. — Az első gyerekem 1937- ben született, a hatodik 1956- ban. Három lány elsőbb, há­rom fiú utóbb. Büszke va­gyok rájuk, igyekvő, dolgos gyerekek lettek, szép csalá­di életet élnek. Tíz unokánk van, két dédunokánk. Pintér István kétszer ment nyugdíjba. Évekig Pesten dolgozott betanított munkás­ként, s amikor eljött az ide­je. kérte az óbsitot. Aztán gondolt egyet, és hatvanéve­sen elszegődött két évre az NDK-ba. Onnét hazatérve a téesz'be állt, s most úgy mondja, a szövetkezet nyug­díjasa. A gyerekei? — Annak som van, — ne­vetnek. s el is kezdik a szám­vetést: Margit Budapesten él a családjával. munkásnő, varrást tanult. Mária itt, a szanatóriumban a konyhán dolgozik, a háza itt áll, éb- ben az utcában, az unokánké a Trabant a ház előtt. Ilona is munkás Pesten. István villanyszerelő, a papírgyári építkezésen is rábíztak sok fontos munkát. János? Hát 'Jánosunk már tíz (éve az NDK-ban keresi a kenyerét, de portája van az utcában, idehozza majd haza, s házat épít a német feleséggel. Jó­zsikánk. Zagyvarékason vil­lanyszerelő,, de mindenhez értő. dolgos ember. — Láthatja, — érzékenyül el Pintér István, minden fiú- gyerekünknek szakmát ad­tunk, boldoguljon. Kérem, nekik — bár nem neveltük könnyen, urasán őket — so­ha nem volt abban részük, amiben nékem, Ha hiszi, ha nem. hétévesen szegődtem el először a ceglédi tanyákra pulykapásztomák.... Kerékpárján óvatosan hosszú vízvezetékcsövet tol a szomszédasszony. Vakhal Gá- borné. — Láthatjia, öregségünkre csinálunk fürdőszobát, dehát amíg víz nem volt az utcá­ban. értelme se volt. Már meg nem akarjuk a felújí­tott házat megfúrni, hát ide az öreg ház falához toldjuk a fürdőszobát. Vakba! Gáibor elveszi a fe­leségétől a csövet, örül, hogy végre ez is megvan. — Először 1952-ben húz­tunk föl itt egy kis házat — mesélik. — Mi is a cselédsor­ról jöttünk, jól ismertük kí­vülről ezt a helyet. Gyep volt itt, meg a lovarda, a baronesz az út szélére kis erdőt telepített, mert ide be­látni se volt szabad. Kerek- telepnek hívták sokáig, nem is volt ez utca. csak, mikoris? Vakhal Gábomé talál rá először: — Várjál, hetvenben volt a fiunk katona, neki írtam meg a Dunántúlra, édes fiam, már ezután úgy címez- zél minekünk, hogy Vö­rös Hadsereg útja 51. A Ke­rektelep nincs többé! Irt is gyorsan a gyerek, édesanyám, hol keressem én azt az utcát Üjszászon, merre menjek, ha eltávozást kapok? Nosza, vá­laszoltam. csak ide, fiam, de utca lett a Kerektelep! i— Erire jöttek először a felszabadítók? Vakhal Gábor rábólint: úgy, úgy Abony felől jöttek, itt lépték először a falu föld­jére. — Sok ház épült azóta. — Hát már lemértük az utcát, s van, aki azt állítja, pontosan egy kilométer hosz- szú. — Sok a szíep új ház. — Nem mind új, csak újí­tott. Ugye, először mi is egy­szobásat, kemenoéset húz­tunk föl. aztán mellé még egy szobát, végiül hetven óta már háromszobés a hajlék. Azt gondoltuk, valamelyik gyerek a kettő közül idete­lepszik majd. Nem úgy tör­tént, kirepültek. Az utca első építői hűsé­gesek. Az öregek igencsak mind innen mennek az utol­só útra. — Természetes — mondta Pintér István, az NDK-t járt újszászi nyugdíjas — termé­szetes. hogy .kinyílt a világ, — már a gyerekeink nem földhöz kötöttek, nekik mit se mond Orczy Zsuzsanna, baro­nesz egykori cselédsora. Kü­lönben — ezt már Vakhal Gábor is erősíti — ebből az utcából sok dolgos, jó szán­dékú ember ment a boldo­gulása után. Szolnok. Abony, Budapest, ki, hol él, ide min­dig szívesen jön. És már az utóbbi években olyan is volt. aki városról visszajött. Igaz, falúszél ez, de olcsó a telek, s ha kövesutunk lenne, a ha­zalátogató gyerekek autói se akadnának el lépten-nyomon. Majd, talán hoznak valami anyagot, s megcsináljuk. A hosszú széles utcán végiglát az ember. Vak- halék mellett tágasnak tűnő erős betonalap, ta­vasszal építkezik egy család. Kerektelepen hatalmas kertek között pompáznak a szép, falusi házak. Ke­rektelepen? A mai kisis­kolások már csak Vörös Hadsereg utcának isme­rik. A Keréktelep rég a múlté. Sóskúti Júlia Megújul Kisújszállás főtere. A város üzemeinek, szövetkeze­teinek anyagi összefogásával parkosítanak, alakítanak ki sétányokat az egykori piac helyén. Nemzedékem és a szabadság Könyvből tanulta az én nemzedékem a történel­met. Az ötvenes években cso­dálkoztunk rá — ébredő ön­tudattal — először a bennün­ket körülvevő új világra, amelyről akkor még nem tudtuk, hogy új, de azt már kamaszodó fejjel is sej­tettük, hogy teljesen más, mint kisgyerekkorunk évei voltak. — és szüléink elmon­dása szerint gyökeresen más, mint az ő ifjúságuk háborús rettegéseinek, majd az újjá­építés lelkesedésének kora volt. így azitán megélt tapaszta­latok híján könyvekből, fil­mekből és az apák, nagyapák — gyakran a valósnál käme, rabb vagy színesebb — el­mondásaiból tanultuk a ter­rort. az illegalitást, a hábo­rút- a hulló bombákat kísérő sziréna-vijjogást, a felszaba­dítókkal való találkozás ezernyi kételyét és mámorí- tó örömét, a „fényes szellők” mindent megforgató fuvalla­tát. a sebeket ej tő székitássá- got és 1956 sokkját. Az első igazán éles kérdés akkor tolult az ajkunkra, amikor gyanútlan gyermék- fejünk séhogyse akarta meg­érteni, miért kellett 1956 ok­tóberében a falu Dáirttítkáirát apánknak megvédenie? Miért a legkétesebbékítől lettek át­menetileg a leghangosabbak? Miért féltette kérges tenyerű apánkat a család attól a né­hány rosszarcú. állig felfegy- verzett embertől* akik akko­riban „szabadságharcosok­nak” nevezték önmagukat és bandájukat? De néhány nappal később világossá vált: kik ők és mit akarnak! Ak­kor azonban még csak azt értettük, hogy valami na­gyon, nincs rendjén. És ami­kor november 4-én a rádió világgá röpítette a biztató hírt. visszaáll a béke a faluba is és a családba is. Miért? Miért? Mindig csak a „miért”! Huszonnyolc éve tudjuk az akkori miértekre a választ, ismerjük az oko­kat. a tanulságokat. De a legfontosabb, hogy akkor, 1957 tavaszán, a mi gyermek - fejünlk is megtanulta: nem a jelszavaktól, és nem a ki- sebb-nagyobb mellszobrok tömegétől épül ez az ország, hanem a többség érdekeinek szolgálatától, a munkától, a szerény tisztességtől és az emberségtől! Tanultunk és épültünk, épültünk és tanultunk... s köziben emlékeztünk. Tizen­nyolcévesen már tudtuk, hogy a béke a legnagyobb kincsünk, de olyan ajándék amiért szüntelenül harcol­nunk kell; s a jövő olyanná lesz, amilyenné ma, itt és most, munkánkkal, tudá­sunkkal és magatartásunk­kal megalapozzuk. Erősnek éreztük magunkat, rettenthe­tetlennek, .bizakodónak, és gyökeresen mások akartunk lenni, mint apáink voltak. Olyannyira mások, hogy gyakrám arról is megfeled­keztünk. hogy a mást, a job­bat nem tudjuk megteremte­ni az apák tapasztalata, pél­dája. értékei nélkül. így az­tán menet közben többször is rá kellett döbbennünk, hogy talán mégsem épültünk mindig kellően a tanulságok­ból. hamar felejtettünk, nem­egyszer tévedtünk, mert oly­kor elhomályosította tuda­tunkat az oktalan elbizako­dottság. A tévedésekre azonban csak akkor van mentség, ha képesek vagyunk szembesül­ni hibáinkkal, s az általunk vetetteket önmagunk korri­gáljuk. De az önismeretet és a tévedések vállalását is meg kell tanulni, mert „nö­veli, ki elfedi a bajt”! És ki­től tanuljunk, ha nem az apáktól, az előttünk haladó* 6ofcat próbált, tapasztalt nemzedéktől ? Többségűink idejében ráébredt erre, s most már elszánt tudatosság­gal kezdtünk tanulni,s úgy épülni elődeink megélt em­lékeiből, hogy azokkal gyara­podjunk, s képesek legyünk a jelent is gyarapítani. Majd harmincévesek let­tünk, mire igazán 'megértet­tük, hogy múlt nélkül se je­len- se jövő nincs; emlékezet és hagyományok nélkül peu dig nem létezhet reális nem­zeti önismeret; ® az elért eredményeket úgy tudjuk igazán becsülni, ha nem má­sokhoz. hanem a megtett út­hoz viszonyítjuk, ahhoz, hogy honnan indultunk, s milyen küzdelmeken át — hol tar­tunk ma! S köziben néklünk is gyer­mekeink születtek, akik ma már tizenévesek és egyre többet kérdeznek. S gyakran pimasznak tűnő kérdéseik nyomán sokszor megvilágo­sodnak múltunk és jelenünk olyan összefüggései is, me­lyekre addig nem figyeltünk kellően. Mert gyorsan és könnyen megszoktuk a jót. azt. hogy a kenyér bizitonsár ga mellett a szinte korlátlan­nak tűnő tanulási, mumfca- és kibontakozási lehetőségek is természetes velejárói let­tek négy évtized alatt éle­tünknek. Így néha azt hittük: „ez miár a Kánaán”, vagy ahhoz hasonló. Ezért csak nehezen barátkoztunk meg azzal, hogy fejlődésünkben előfordulhatnak megtorpaná­sok, lelassulások is. Amikor először érzékeltük ezeket, azonnal áthárítottuk a külső feltételek megváltozására, és sokáig eszünkbe sem jutott, hogy talán bennünk — mun­kánkban, fegyelmezettsé­günkben, odaadásunkban is — akadhat jócskán javítan­dó. Ezek felismerésében is a közelmúlt higgadt, reális új­raértékelésé segített. Mert nemzedékiemnek is önvizsgá­latot kell tartania, hogy mit csináltunk jói vagy kevésbé jól. s hogyan csinálták apá­ink — lelkesen — a sokkal nehezebb körülmények köze­pette is? És be kellett ismer­nünk. hogy alábbhagyott bennünk hamvas ifjúkorunk lobogó lelkesedése, elkényél- mesedtünk. S ez nemcsak az ón nemzedékem, hanem va­lamennyiünk megrázó felis­merése volt akkoriban. De szerencsére a többséggel együtt gyorsan magunkhoz tértünk, tudomásul vettük a külső folyamatok kényszerí­tő hatásait, s elhatároztuk, hogy a magunk erejéből — a nehezebb helyzetben is — talpon maradunk, — sőt! — erőt gyűjtünk és gyarapo­dunk. Megfogadtuk, hogy megújhodunk, és éhhez moz­gósítjuk a bennünk és viszo­nyainkban rejlő — minded­dig szunnyadni hagyott — tartalékokat. Felismertük azt is. hogy mindezt csak akkor tudjuk a szükséges ütemben véghez vinni, ha önmagunk — mindannyiunknak — nyi­tottabb, a kiépessógék sze­rint Végzett értékteremtő munkát jébban elismerő, a jó kezdeményezéseknek teret en­gedő, az egységet erősítő közszellemet formálunk, amelyből száműzzük a sza­badság teremtette új életünk­től idegen jelenségeket és magatartást. Ehhez azonban csak akkor lesz elegen­dő erőnk, ha jól sá­fárkodunk négy évtizedes békénk és szabadságunk ad­ta lehetőségekkel; ha merí­tünk a felszabadítók és elő­deink példájából; ha a mun­kát állítjuk dolgaink erkölcsi mércéjéül; ha úgy mutatunk példát gyermekeinknek, hogy abban tovább élnek apáink tettei, s azok a hagyományok és helytállás, melyek azzá tettek minket, amik vagyunk. A szabadság — és felszaba­dulásunk ünnepe — nem­csak történelmünk leg­nagyobb sorsfordulójaként él bennünk, hanem cselekvé­si lehetőségként is, amely kö­telez a folytatásra; hagyo­mányainkhoz. a szocializmus­hoz és a hazához való hű­ségre; a felszabadítók iránti hálára. Ennek szellemében kell te­hát cselekednünk, hogy mi is kiérdemeljük az utódok megbecsülését! László Gyula TELKEK ÉS IGÉNYLŐK TISZAFÜREDEN Legnépszerűbbek a kertes házak Portaoaztáa az UdUíőkörzotben Megyénk legfiatalabb vá­rosában a változatlan épít­kezési kedvet igazolja, hogy évente nyolcvan—kilenc­ven családi házat húz­nak fel az állami, va­lamint a magántelkek­re. Ami a magánporták vé­telárait illeti, ezek tíz év alatt megháromszorozódtak. Ma a belterületen egy mű- úttal rendelkező utcában hatszáz—ezer forintot is el­kérnek négyszögöléért, de a központhoz közel eső része­ken előfordul az ezemégy- száz, ezerötszáz forintos négyszögölenkénti egyezség is. A földút melletti terüle­teken is háromszáz—hatszáz forint között kínálják a tel­kek négyszögölét. Az árakat emelte, hogy a nagyközség korábbi rendezési terve ér­telmében igen sok helyre építési tilalmat rendeltek el. Ezt a tervet felülvizsgálták, módosították, több helyen feloldották, így megosztha­tó, eladható, házépítésre is alkalmas porták szabadultak fel a korábbi korlátozások alól. Természetesen a tanács más módon is segítette a te­lekhelyzet javítását, hiszen ebben az évben eddig pél­dául tizennégy telket adtak tartós használatba. Néhány éve 92 telket alakítottak ki a Tiszavégen és a Kandó- kertben, amelyek között még húsz értékesíthető akad. A Béke, a Téglás és a Pa­csirta úton is 13 állami te­lek várja a vásárlókat, a Toldi Miklós úton pedig to­vábbi 12 telket alakítanak ki hamarosan. A telekhely­zet sajátossága, hogy még ta­valy is huszonnégy tulajdo­nost tartottak nyilván, aki többletportával rendelke­zett. A jogszabályok értel­mében, ha ezeket a plusz földterületeket a tulajdono­sok meghatározott idő alatt nem adják el, a hatóság ér­tékesíti őket, bár a telekvá­sárlás efféle módja népsze­rűtlen az építkezők körében. Gondolnak azokra is, akik otthonukat többszintes la­kásban szeretnék berendez­ni. A Néphadsereg és az Ady Endre úton 110 lakás építé­sére alkalmas terület akad, és minimális kisajátítással további 52 lakás építésére adódik lehetőség. Az idén például Tiszafüreden 82 OTP értékesítésű, többszin­tes lakást adnak át, amelyek négyzetméterenkénti ára az előzetes elképzelések szerint 12 ezer forint alatt marad. Nem népszerűek a korsze­rű csoportos lakóházak, lánc­házak, ezekre alig van je­lentkező. A felmérések sze­rint a városban mindössze ketten vennének részt ebben az építkezési formában. Ügy tűnik, az üdülőkör­zetben is elkezdődik ebben az évben a portaosztás. A vasúttal párhuzamosan, a Kemény kastély körül 96, egyenként 100 négyszögöles telek található, amelyek tar­tós használatba adhatók. No­ha a közművesítési költségek miatt az áruk magas, há­romszáz igénylőt tartanak nyilván. A tervek szerint ez a majdnem 100 telek még ebben az esztendőben gaz­dára talál. VOLT EGYSZER EGY KEREKTELEP

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom