Szolnok Megyei Néplap, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
8 1985. MÁRCIUS 30. Irodalom, művészet gy tízéves kisiié odalépett a kapushoz. — Hói van kérem az illetékosiztály? — Harmadik emelet. 578. — Köszönöm szépen — mondta a kisfiú. Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre. Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás a 411-ig haladt, aztán elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se híre. se hamva. Amikor már percekig tévede- zett, szembe jött vele egy testes, őszbe csavarodott öregúr, iratokkal hóna alatt. A kisfiú t.isztességtudóan leemelte sipkáját. — Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok. — Pista — ámuldozott az öregúr —, jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista. — Édesapámat keresem. — No várj — szólt az. öregúr. — Majd odavezetlek. Az öregúr megindult lassan, súlyos* elefántlépteivel. A fiúcska hajadoniőtt követte, s oldalról rásandított, kíváncsian. Szásiz bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót se szólt. Ö ig a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol á&ló-íroaszialnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, dongó átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék majd miutján fölmászott három rozogia falépcsőn, kijutott egy szűkebb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek végén egy ajtóra mutatott*, mely szemöldökfáján három számot viselt: 576. 577. 578. — Itt van — mondta. — Szervusz. Pista megvárta, míg eltűnik szeme elől szótlan, de készséges kalauza, aki elefántlépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző úton, melyet az imént együtt tettek meg. Aztán sziemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyálaz- ta tenyerét, simította vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt, egy helyütt lyukas. Cipője pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette. Még nem járt it-t. A hivatalról otthon sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: „a hivatal, a hivatal, a hivatal”. Anyja is: „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért”. A Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, Imindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem jutott ide, mert apja minden próbálkozása elől kitért, nem szerette, ha ott zaklatják, azon a véleményen volt, hogy „nem gyermeknek való” és „ami nem gyermeknek való. az nem gyermeknek való”. Vele különben se lehetett tréfázni. Izgatottan nyitott be az 576. 577. és 558. ajtón. Egy teremben ember ember hátán szorongott., várakozók nyája, s hátul a farács mögött hivatalnokok görnyedeztek, bezárva, mint a rabok. Pista nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy kisebb . szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be. — Takács István urat keresem — fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott. — Balra — utasította a fiatalember, s anélkül, hogy jrátekin- tene, beleharapott a kolbászába. Pista a terem tömegén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról pontra hasonlított az előbbihez. Itt egy nagy íróasztalt látott Annál se apja ült, hanem egy nyakig-kopasz úr. De már megismerte apja .szőke-deres* haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falhoz támasztott kis íróasztalnál a sarokban. Lábujjhegyen közeledett feléje Az íróasztalnál nem tudott tovább jutni a könyvek fölpolcolt halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött. — Kezedet csókolom, édesapa. — Mit akarsz? — kérdezte Takács. Kosztolányi Dezső: A kulcs — Anya küldött. — Miért? — A kulcsért. — Miféle kulcsért? — A •kamrakulcsért. Azt hiszi, magaddal hoztad, tévedésből. — Mindig zavartok — fakadt ki Takács, és fölkelt. Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapot[f egy aigarettatárcát, egy papírba csomagolt vajas zsömlét, egy szemüvegtokot, egy jegyzőkönyvet meg egy zsebkendőt. — Nincs — állapította meg dühösen —, nincs. Keressétek otthon. nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt ő a házigazda, az. úr. Pista, aki a főnök érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedőét az ott púposodé könyvhalomra, s harangozott lábaival. Figyelte a főnököt. Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erősen villogott a csípletö. Kis: feje volt, középütt elválasztott. gyér ezüsthajjal. Kezeit ösz- szedörzsölte, s ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint amikor üvegpapírral sikálnak valamit. Egyszerre megállt a kopasz íróasztala előtt, s ezt kérdezte: — Ki itt ez a gyerek? — Takács kurtára fia — felelte a kopasz. A főnök hallgatott. Tovább folytatta sétáját. Amikor Pisla elé ért, megszólította: — Hogy hívnak? — Takács Istvánnak — felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott, s feszesen kihúzta magát. — Hányadikba jársz? — Második gimnáziumba. — Milyen a bizonyítvány? — Nem valami fényes. — Hogyhogy? — Van egy elégséges is. — Miből? — Latinból. — És a többi. — Jeles. De van egy jó is. Számtanból. Pista lesütötte szemét. Az íróasztali nézte, a kis, nyomorék, hektikás íróasztalt. Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz írt. Takács egymás után forgatta ki zsebeit is, s közben, hogy haragját hűtse. pirongatta fiát. — Aztán hogy jössz ide, tisztességes emberek közé? Csupa piszok- vágy. Meg se mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyelled magad? — E7; a fiad? — kérdezte a kopasz. — Az — dörmögött Takács. — Haszontalan. Mindig kódorog. A labdán éjár az esze, nem a könyvön. — De most szünidő van — jegyezte meg a kopasz. — Vagy tán megbukott? — Majdnem — sóhajtott Takács. Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a kamrakutcs. — Ott van — szólt Takács. Pista a kulcs után ugrott, fölemelte s indult. Künn azonban, a teremben, egyszerre többen kiáltották: — Takács, Takács. Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is, s a csoportban végre feltűnt az izgalom okozója és magja: egy fürge, inci- finci úr. Takács, aki éppen visszadugdos- ta kifordított zsebeit, a földig bókolt. — Parancsoljon, méltóságos uram. A kis ideges emberke átnyújtott neki egy papírlapot, melyre kék irónnal néhány szám volt írva. — Takács — rendelkezett — gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból. — Azonnal, méltóságos uram — olvadozott. Takács. Máris rohant, úgy. ahogy volt. kalap nélkül. A szobában csönd volt. Az a csoport, mely a főnököt, idáig kísérte. mint t.estőrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott. A főnök le-fö'lsétált csikorgó gömböseipöjében. Várta vissza Takácsot, az okmányokat az iktatóból. Unalmában egy képet, nézegetett a falon. Fölvett egy könyvelt az állványról, kinyitotta. Száz éve — 1885. március 29-én — született Kosztolányi Dezső, a XX. századi próza és líra kitűnő művelője — Mi akarsz lenni? — Még nem tudom — mondta Pista szünet után, vállát vonogat- va, szemérmesen. — No mégis? — Repülő — vallotta be Pista, halkan. — Repülő? — kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. — Miért éppen repülő? Pista válaszolni készült erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor 'lélekszakadva jatt vissza í apja. Fakó homloka verejtékezett. Néhány zsineggel összekötött ívet nyújtott át a főnöknek: — Méltóztassék parancsolni. — Köszönöm — szólt a főnök, de nem rá tekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra. — Elbeszélgettünk a fiával — újságolta Takácsnak, mosolyogva. — Kedves, értelmes fiúcska. Ügy látszik, jó tanuló is. — Igen, méltóságos uram — lelkendezett Takács —, iparkodó, szorgalmas gyerek — és fiára pillantott. — Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár — és átölelte, megcsókolta. — Szervusz, Pistu- kám. Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki előtt, de előbb édesapja előtt, s már ment visszafelé a hosszú úton, az új épületszárnyon, a homályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsőkön. „Pistukám” — tűnődött. Miért hívott így? Otthon sohasem nevez így. Aztán, arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb. zek a gondolatok ösz- szekuszálódtak. Arca, füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment, ment azon a döngő átjárón, a sóhajok hídján, ajtókat nyito- gatva és csukogatva, eltévedt- Egy negyedórába telt, míg kiért a szé'- les főlépcsőre, s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben s a kapus aranypaszományos sapkáját. A kapus megállította. — Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? — vallatta. — Senki — szipogta és ;iz utcára szaladt.. A sarkon megtörölte könnyektől csörgő arcát. Aztán szaladt-sza- ladt, a kulccsal a kezében, hazáig'. Kosztolányi Dezső versei Harsány kiáltások tavaszi reggel Élni először itt e világon s élni utolszor. Látni a földet, látni csak egyszer és soha többé. Állni a fényben, inni meg enni. csókba fürödni. Nézni a kék nefelejcset n szélben, barna göröngyön. Erezni a gondolatok ragyogását barna fejemben. Menni a hegyre az éter elébe, völgybe leszállni. Lélekzeni, fölkiabálni rajongva az égre, a napra. Aztán egyszerre vad zuhanással összeomlani. Dalok, csatárok... Dalok, csatárok, lángoló dalok: maradjatok itt és beszéljetek, ha meghalok! Tibennetek él lelkem jobb fele: ó, gyújtsatok a lomha éjjelen tüzet vele! Míg sírba térek a föld rabjaként, égessetek el s keltsetek teám bús máglyafényt! Kiáltsátok, hogy éltem egykoron és verjetek hatalmas riadót a síromon! Mondjátok, hogy tűz, villámtűz, valók, testvérem volt a nap. arám a fény, anyám az ég! Beszéljetek, hogy jártam e tekén s milyen dacos haraggal roskadék a földbe én. Dalok, csatárok, lángoló dalok: ragyogjátok be meghűlt homlokom, ha meghalok! Üllői-úti fák Az ég legyen tivéletek. Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg, ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Üllői-úti fák. Másoknak is így nyíljatok. Üllői-úti fák. Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót az est óráin át. Ne lássák a bú ciprusát, higgyék, örök az ifjúság, Üllői-úti fák. Haldoklik a Tágult határ, Üllői-úti fák. Nyugszik a kedvem napja már, a szél búsan dúdolva jár, s megöl minden csirát. Hová repül az ifjúság? Feleljetek, bús lombu fák, Üllői-úti fák. Kirakatok Millió ízzel csiklandtok ti engem, élet bolondos kis színházai, csicsergő boltok .Ha járok az utcán dézsmállak titeket, mert csak játszva élek. Habot eszem, szamócát, kaviárt, üveg mögül labdázok, csengetyűzök, irodalmat falok címszalagokról, megmérgezem magam a patikáknál, s egy reklámágyon sírva támadok föl. Hő nyári délben gyakran meg is fürdőm, kirakat-kádban, gömb-szappanokkal, csorgatva a zuhanyt, locsolva lankadt testem egy óriási lila szivaccsal.
