Szolnok Megyei Néplap, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
1985. MÁRCIUS 23. Irodalom, művészet 9 i Bede Anna: Virág-támadás Névtelen hímzőasszonyoknak ajánlom Ahol gyökér-kezek terveznek szárat, virágot, színek törnek fel onnan, ahol lárvák nyöszörögnek szárnyakért, rag: * gátért, indák futnak fel onnan, az őszi szántás alól, a majdnem-világ kábulatából remény-szép élet sarjad. Ahol haltalan vizek zúgnak, alvó tengerek mélyén megmoccannak a holtak, elmondják, mivé válhattak volna, ha ember lett volna az ember, és még mélyebbről, ahol már nincsen, csak a tűztó, a koporsók és ekevasak nyersanyaga, s a korsó-cserepeké, a koponya-roncsoké, eltemetett mosolyoké, eltaposott akaratoké, onnan a mélyből dallamok áradnak a fényre. Minden éjszakára jöjjön virradat! A megvertek talpra álljanak! Robbanjanak örömprotuberanciák. Bölcsőként fogadj be s ringass, ringass, világ... A történelem gödreiből, megaláztatások szakadékaiból, a szegénység bűzeiből, szél-marta ujjak rácsai közül, belőled, megvert élet, belőled, győztes élet, virág-támadás indul az örömért! cig zavart bennünket, hogy suttogni kell, ési a szűk kis udvar még így is többszörösére fölerősíti a hangot; aztán egy-kettőre a suttogás lett a játék. Igazi dzsungelt teremtettünk csakhamar: a házmester gumislagja lett a Kongó, ami az esővíz elvezető csatornába — akarom mondani: az Atlanti óceánba! — hömpölyögtette az udvari csap vizét; Leopoldville-nek kineveztük a szomszéd négykerekű kis kocsiját, a folyón átivelő híd lett a suszberszékből; „Éva- nénit” elküldtük a piacra banánért, narancsért, datolyáért, és boldogok voltunk, amikor mosolygós banánalmákkal, narancs-almákkal, datolya-almákkal megpakolva lehuppant mellénk, ég szerzeményét megmosta a Kongó vizében. Holnap pedig Ázsiába megyünk. Kérdezik a fiúk, hogy az merre van. A lépcsőházban, vagy fenn a gangon? Mondom, az attól függ, hogy milyenek lesznek az időjárási viszonyok, hol tud majd le- sízállni repülőgépünk. Miért, repülővel megyünk? — csodálkoznak a Zoli-szemek meg a Balázs-szemek. Azám! repülővel. Most pedig gyorsan fürdés, bújás az ágyba, aztán alvás. Hosszú lesz az út, és nagy hegyei vannak Azsiánák! A gyerekek csakhamar elpihennek.' Mi meg „Évanénivel” nekifogjunk, pálcikákat faragunk és kötözünk, papírt vágunk, ragasztunk, rajzolunk, festünk — éjfélre sikerül is szárnyakat varázsolni a szomszéd kis kocsijára. Elemes motort ds eszkábálunk rá, hadd berregjen, ha már egyszer repülőgép. Fáradtak vagyunk, de még duruzsolunk vagy egy órát. Mert újra és újra fölvetődik a kérdés: hogyan tovább? Mire számíthatok, mire számíthatunk? A válás viharos volt; pereskedtünk a gyerekekért. Vesztettem. Szerepet kellett váltanom: nem volt könnyű. Hogy a gyerekekkel minél több időt tölthessek, ezernyi kompromissizumra kényszerültem. Tóth-Máthé MN.,*,: |=gy 11160 QQV ÜÚ z utcán ismerkedtek A meg. \A lány fagylaltot vett, mögötte állt a fiú. Megszólította. Aztán sétáltak, beszélgettek, nézegették a kirakatokat, vettek borítékos sorsjegyet A lány tíz forintot nyert, a fiú nem nyert semmit. Aztán a lány sem nyert semmit a tíz forintért. Nevettek. „Hülyeség az egész” — mondta a fiú. „Azért jó az a pillanatnyi izgalom” — mondta a lány. „Igen, az jó...” — mondta a fiú. Másfél óra múlva már fent volt a lány a fiú lakásán, és két óra múlva már szótlanul feküdtek egymás mellett. Mint két idegen a strandon, akik véletlenül egymás mellé terítették le a gyékényeiket. — Iszol sört? — kérdezte a fiú. — Nem sízeretem... — mondta a lány. — Akkor konyakot. Van az is. Apámék feltankoltak, mielőtt lementek a Balatonhoz. — Te miért nem mentél...? — Majd egy hét múlva — mondta a fiú —, akkor veszem ki a szabadságom. De csak pár napra megyek le, aztán kirepülök Finnországba. Régóta gyűjtök rá, izgat az az ország. — Biztosan érdekes lesz... — mondta eltűnődve a lány. — Biztosan... — mondta a fiú. Később a lány azt ajánlotta, hogy főz kávét, ha van itthon. — Van... — mondta a fiú —, megtalálsz mindent a konyhában. A lány leszállt a heverőről, a ruháját kereste, hogy felöltözzön. „Jó alakja van — nézte a fiú —, egy kicsit lehetne teltebb is, de azért jó. Szépek a mellei, kemények, rugalmasak.” — Fordulj el — nézett hátra a lány. — Miért? — csodálkozott a fiú. — Csak. Nagyon kérlek... — Oké... — mondta a fiú és elfordult. A lány gyorsan felöltözött, és kiment a konyhába. „Ügy látszik golyós egy kicsit — gondolta a fiú —, most adja itt a szemérmest .." Nyújtózkodott, majd rágyújtott egy cigarettára. Nem volt elégedett önmagával. Talán nem is volt jó a lánynak. Na és...? Mit számít az? Még egy félóra, és tapintatosan elküldi. „Hívni foglak telefonon...” — mondja majd neki, és nem hívja. Egyszeri kaland, semmi több. A lány behozta a kávét, tálcán, rajta kis tányérkán cukor, csészében tej. Letette az asztalra. — Te... ne haragudj — mondta —, de hogy is hívnak? — Péternek... — mondta a fiú, és kis szünet után hozzátette: — Szűcs Péternek... — Engem Kiss Júliának — mondta a lány. — Hány cukorral iszod a kávét? — Hárommal... — mondta a fiú. — Édesen szereted? — Édesen. Miért? Baj? — Ugyan... — nevetett a lány —, az apám is így issza... Tejet kérsz bele? — Nem kérek... — mondta a fiú. — Odavigyem? — kérdezte a lány. — Nem... — mondta a fiú — felkelek én is... A lány bólintott, az ablakhoz ment, kicsit elhúzta a sötétítőt. Erős napfény zuhant be a résen, hunyorgott tőle. A fiú csak nadrágot húzott, félmeztelen maradt. — Meleg van... — mondta, amikor az asztalhoz ült. — Meleg.. — mondta a lány, és ő is leült a fiúval szemben. Kortyolgatták a kávét. — Klassz..; — mondta a fiú. — Nem .titkárnő vagy véletlenül? — Nem... — nevetett a lány —, óvónő. — Ne mondd... — csodálkozott a fiú. — Miért ne mondjam? Olyan különös ? — Nem is tudom... — mondta a fiú —, de annyi biztos, hogy ezt nem találtam volna ki... — Pedig nem különleges foglalkozás. .. — mondta a lány. — Ahogy vesszük... — mondta a fiú —, mert eddig még nem volt dolgom óvónővel... — Akkor most volt... — mondta a lány. — Igen.. . — mondta a fiú. Hallgattak, megitták a kávé maradékát. — És nem fárasztó... ? — kérdezte a fiú. — Micsoda? — Hát... azokkal a kis srácokkal. .. — Nem... dehogy... — mondta a lány —, hiszen szeretem csinálni. És nagyon hálásak, kedvesek... És ami csodálatos, hogy szinte végtelen a fantáziájuk... Egy fadarabot is képesek táltosinak, sárkánynak vagy bárminek látni... És megszemélyesítik a buszt, nevet adnak neki... És hallgatják, hogy az autók mit beszélgetnek egymással a parkolóban.. . Te el tudod képzelni, hogy az autók beszélgetnek ? — Nehezen... — nevetett a fiú. — Pedig egyszer biztosan te is el tudtad képzelni... A múltkor egy kisfiú meg elújságolta, hogy megismerkedett egy markolóval.. . „E arátok lettünk — mondta —, és meghívtam, hogy jöjjön el hozzánk. . „Éisi el fog menni?” kérdeztem. „Biztosan — nézett rám komolyan a kisfiú —, hiszen megígérte.. — Jó fej a kisöreg... — nevetett a fiú. — Jó fej.. . — mondta a lány —, és ne hidd, hogy egyedül csak ő ilyen... Ilyenek szinte mind! És kíváncsiak! Te, ha tudnád, mi mindent összekérdeznek! — Miket? — Mindent. Miből lesz a kő? Mi az árnyék? Laknak-e a Napon? Honnan jönnek a felhők? Milyen magasan van az ég? Soroljom...? — Hagyd... — nevetett a fiú. — És te ezekre tudsz válaszolni? — Nem mindegyikre... — nevetett a lány is. — Amelyikre nem tudok, egyszerűen azt mondom, hogy nem tudom... — Nem félted előttük a tekintélyed ? — Előttük nem kell félteni... Ök még megértik azt is, ha valamit nem tud az ember. — Igaz... — mondta a fiú —, ők még megértik... Csend lett, nézték egymást. „Szép szeme van — gondolta a fiú —, tiszta tekintetű...” „Kellemes a hangja — gondolta a lány —, jó hallgatni ha beszél...” Irigyellek — mondta később a fiú —, te azt csinálhatod, amit szeretsz... Nekem ez eddig nem sikerült. Csak vonszolom a napokat egymás után, és minden reggel nehezemre esik bemenni a munkahelyemre. .. — Mit csinálsz? — Kabinos vagyok... — mondta a fiú, és nevetett. — Vicces mi...? — Miért lenne az...? Az is munka... — Na jó, hagyjuk... — komolyodott el a fiú —, ez csak amolyan átmeneti állapot... Sajnos nem az első, és úgy érzem nem, is az utolsó... — Mit szeretnél csinálni? — Vajlami értelmeseit..). — mondta a fiú. — Ez nem válasz. .. — mondta a lány. — Tudom — mondta a fiú —, de jelen helyzetemben most még itt tartok... Azok után, hogy negyedszerre sem vettek fel az orvosira, mit mondhatnék... — Feladtad? — Az orvo&it? Talán már igen... — Bizonytalan vagy...? — Jó, akkor talán nélkül, igen... — És helyette... ? — Nem tudom.. . Most még nem tudom... —% Szeretnéd megtudni? — Hát persze... — Akkor majd segítek... — Te? Miben? — Abban, hogy megtaláld önmagádat!, t Ha kettői keressük úgy könnyebb... — Lehet... — mondta a fiú. Hallgattak. A függöny hasadékán már az alkony csúszott be szürkén és mogorván. A fiú Finnországra gondolt, Finlandiára, ahogy néha magában nevezte. A közeli utazásra, az élményekre. Fehérnek képzelt ott mindent, és illatosnak, mint egy frissen lehántolt nyírfát. És egy pillanatra odaképzelte a lányt is. Maga is meglepődött ezen, hiszen még gondolatban sem vitt oda magával senkit. Miért, hogy most mégis...? — Bekapcsoljam a magnót? — kérdezte aztán. — Kapcsold. .. — mondta a lány. — Milyen zenét szeretsz.. .? — Nem túl harsányat... — mondta a lány.— Jó... — mondta a fiú. magnóhoz ment, beBM kapcsolta. A hangok BV- csöndes esőként perAB metezték, mosták a * * csendet. A lány és a fiú hallgatott. Ügy, mint akik már nagyon régóta ismerik egymást. Aztán egy idő után a lány felállt, a táskájáért nyúlt. — Megyek... — mondta. — Ne menj még... — mondta a fiú és magfogta a kezét. A volt feleség a törvénytől megtámogatva és a sikertől megmá- morosodva, küldözgetni kezdte felém a bosszú nyilait. Elevenembe talált mindegyik, és úgy kellett tennem, mintha fel se venném. Gondoltam, egyszer majd csak elfárad a másik a puskás ember. Nem így történt; más nyilak, más mérgek röpködnek felém ma is. Ügy vélem: ha kapcsolatom megmarad a fiúkkal, neveltetésükhöz is közöm lesz. De újra és újra rá kell jönnöm: hiú ábránd; mindennapjaikban nem lehetek jelen. A ritka (találkozásokkor mindig rácsodálkozok a gyerekekre: idegenek, mások, egyre több bennük az, amit már nem én alakítottam. Vajon, milyen kép élhet bennük apjukról? Mit hallhatnak rólam? Mi történik, ha felemlítenek? Felemlítenek-e még? Egykor lobogó nevelési szándékomat arra korlátozom, hogy a gyerekekben levő zavaros képeket igyekszem feloldani. Kevés sikerrel. Ehhez- a másik ember hasonló törekvése js kellene; félre a fegyverekkel! Csak így volna elkerülhető az újabb és újabb konfliktusokkal terhelt helyzetek kialakulása. És újra és újra felvetődik a kérdés: a gyerekeknek mi volna jobb? Mi volna a kevésbé rosszabb? Értelmem elfogadja, hogy sok rossz között a legkevésbé rossz az volna, ha a gyerekekkel nem találkoznék. Mert ha már így alakultak a dolgok, gondolkodó szülő lévén, tudnom kell: egyféle hatást, egyféle nevelést, szabad csak érvényesíteni. A fölnőtt logikára, persze, számos esetben rácáfol az élet: gyermekeiket megtagadó apákat és anyákat is megkeresik az „áldozatok". Várjak hát türelemmel erre a tizenegynéhány év múlva majdnem bizonyosan bekövetkező alkalomra? S mit felelnék akkor? — Mert felelni kell! Mit mondhatnék olyat, amit a felnőtt gyerek elfogadna? S ha beállít hozzám tíz év múlva, mondván: ezentúl itt akarok élni: ki az, ki keres? Milyen ember? Hogyan gondolkodik? Mik a szokásai? Törvényei ? Olvastam, hallottam erről tudós emberek véleményét. A gyermekpszichológus logikusan levézeti; értem és megértem. Tudom, megnyugtató választ megfogalmazni nem lehet. Esete válogatja... önző lennék? Apa vagyok. A jogszabály adta kereteken belül rágás: ködöm a fiaimmal való találkozásokhoz. Így egyik oldalról nézve talán „zavarom” a gyerekeket. A másik oldalról meg talán „erősítem" őket. Netán: azzal „zavarom”, hogy „erősítem”? Vagy; fordítva? Ügy gondoltam egykor: példát mutathatok, és a gyerek emlékezni fog a példára. És emlékezete majd segítségére lesz abban, hogy eligazodjék életünk mindenféle dolgai között. Tudom, látványos eredményekre nem számíthatok; tudom, vannak dolgok, amikre a gyerek nem is emlékezik majd — bár ezek a dolgok azért hatnak, ott munkálnak sejtjeiben. Ez ad erőt ahhoz, hogy csináljam, hogy lehetőségeimhez és a gyerekek lehetőségeihez mérten — segítsek. Értelmes dolog mindez? Én azt hiszem, igen: terjeszteni is szeretném, mert Balázs és Zoltán fiaimon kívül még sok kis barátom van; koravénes komolyság, zavart mosoly; sarkaiból kibillent világok néznek rám mindannyiszor. Ez a két sarkaiból kibillent világ nekem négyezer forintomba kerül havonta: rendszerei fizetésem alig több ennél. Üjra és úira szembe kell néznem ezzel a prózai ténnyel is. A múltkor próbáltam megmagyarázni Balázsnak. miért nem veszünk szilvát is meg körtét is. ha egvszer az almát már megvettük. Tudod, kisfiam, ha olaisejk lennék. .. — próbáltam feloldani végül a ..férfibeszédet". A gyermekész villámgyorsan vágott: Hát, mért bem vügy olajsejk, apu ?! ;?■> ' - ;í:i' Irodalmi oldalpárunk képeit Rékassy Csaba rézmetszeteiből válogattuk. összeállította: Rékasy Ildikó
