Szolnok Megyei Néplap, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-16 / 63. szám
8 Irodalom» művészet 1985. MÁRCIUS 16. Veres Péter: Haza és nép Azt hiszem, jói tapintom: engem itt elég sokan „narodnyik”-nak, sőt — ne köntörfalazzunk —, nacionalistának tartanak. Vitairat helyett: megfigyelte, vagy legalább ésizrevette-e már valaki, hogy az" én írásaimban és beszédeimben a haza, hazafiság, sőt még a hazaszeretet szót is igen ritkán használom? Nem a tagadás okán, nem, nem, hanem egyrészt eredendő ridegparasizti és írói ízlésből: ezeket a fogalmakat az én ifjúkoromban az ellenfeleink, az uralkodó osztályok csatlósai, íródeákjai, hitetlen és cinikus újságírók és nagypipájú, kevésdo- hányú bankettpolitikusok, a „ha- zaffyak” kisajátították és az élős- diek hazug hangszerelésével, mi- előttünk, szegény faluszéli magyarok előtt, lejáratták. Nem lett belőle se föld, se munka, se kenyér. Még csak „jog" se...! Másrészt — s ez még fontosabb — mint gondolkodásban és ízlésben kollektivista lélek, már kezdettől fogva mélyebbre törekedtem: a haza mint földterület csak a néppel mint közösséggel lesz orsizággá és nemzetté. Hiszen a mi őseinknek „haza" volt már a Volga menti Magna Hungária is, „Dentu-Mo- geria” is, sőt ha csak rövid ideig, Etelköz is, haza lett a Duna—Tisza melléke is (de így van ez a világ többi népénél is), mi tartott hát meg bennünket, amikor egy- egy hazát el kellett hagyni? A nép, mint közösség, egy sajátos politikai, szellemi-telki és „sorskohézió”. Beleértve a mindenkori politikai hatalmi akartot is: az Árpádét,. Szent Istvánét, Kálmánét, IV. Béláét, Mátyásét és Bethlen Gáborét. Majd a Rákócziét és Kossuthét! Hisz volt úgy, hogy hazánk nem is volt, mert egyik részén a török, másik részén a német uralkodott, de azért a magyarság mint közösség mégis megmaradt. Mint ahagy megmaradtak sokszázados szolgaságban is a szomszédaink, csehek, szlovákok, románok, szerbek, bolgárok, görögök, albánok! így a nemzetfogalom is nemcsak történelmi, hanem szükségképpen közösségi realitás is. Az osztály nélküli szocialista társadalomban is. Hogy a messze jövőben hogy s mint lesz, hogy a „megmaradás” és „átalakulás” önök (dialektikus) törvényei miként érvényesülnek a népek életében, az maradjon nyílt kérdés: most „ez van”! A szocialista Kö- zép-Európában egy Magyarország és egy magyar nemzet is van. És úgy kell róla gondolkoznunk, hogy legyen is,.. Máskülönben miért építenénk benne szocializmust? Üjra és újra hallom és olvasom: a nemzeti államok csak a XIX. században, a francia forradalom után alakultak ki. A feudális Európára, úgy látszik, mintha ez valóban érvényes volna. Igen, de mit szóljunk a régi görögök nemzeti-közösségi érzéseiről, mit szóljunk Marathonról és Thermopylairól? Hova tesszük Homéroszt, ési Aiszkhülosz, Szo- phoklész, i Euripidész közösségi, drámáit és tragédiáit? És Rómát, a korait, az impériummá növekedés előtt? Vagy az íreket, akik 1600 éve harcolnak azért, hogy a „zöld sziget" valóban az írek országa legyen? Mi ez? De gondolhatunk akár az ezer év előtti magyarokra is. Amikor idejöttek, a magyarság népi-nemzeti közösség volt, ha ugor—türk keveredésben is. Olvassuk el Ké- zai Simont, de akár Anonymust, ezek már nemcsak a nemzet krónikásai, hanem „apologétái” is! Hogy hadakozik Kézai a német Orosius állítása ellen, mely szerint a magyarok a gót Alarik seregéből kivetett kóbor tábori ringyóktól és fajtalan gonosz lelkektől származtak volna! Sőt: Kézainál már ez a kifejezés is megvan: „Isten szava és a magyar nép szava, hogy ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki fegyverben pontosan megjelenjék" sitb., stb. A feudalizmus csak elhalványította a népi közösségek nemzeti összetartozás-érzését, mert keresz- tül-kasui dinasztikus és családi birtokokra szabdalta Európát, de íme, mihelyst a feudalizmus meggyengült, majd megbukott, Európában s tovább az egész földön, nemzeti államok keletkeztek, és keletkeznek ma is. Miért? Persze, van erre válasz, de én itt most csak a kérdésit teszem fel. Az válaszoljon, akinek kétségei vannak! OLVASSUK ÚJRA EGYÜTT! Veres Péter „történe jelenléte 39 éves korában jelent meg első kötete. A balmazújvárosi parasztember úgy robban be az irodalom világába, ahogy kevesen, és úgy válik a népi mozgalom vezéralakjává, mintha világéletében politikával foglalkozott volna, mintha mindig „népben-nemzetben” gondolkodott volna. Ezzel a kifejezéssel ő lepte meg még pályája elején a magyar szellemi életet, s attól kezdve megszoktuk, hogy mindig minden írásával egy nép egészének világszintre emeléséért küzdött. Pedig hát nagyon mélyről jött. Szerelemgyerekként 1S9T. január 6-án született Balmazújvároson. Küzdelmes gyermeksors, és mégis a szülőföld halálig tartó szeretete. A fel- szabaduláskor már országos hírű író, aki a magyar paraszti élet legrangosabb tudósítója. Regfényei, elbeszélései szinte csak ürügynek látszanak a paraszti világ aprólékosan pontos és röntgenkép mélységű rögzítésére. De szépirodalmi munkássága mellett szociológiai és politikai cikkei és tanulmányai — ekkor már tanulmánykötetei — Ugyancsak qnnek az ismeretvilágnak hű megszólalásai. A Történelmi jelenlét című kötet Veres Péter utolsó léveinek, az életmű utolsó szakaszának záróköve. Útirajzok, karcolatok, cikkek, jegyzetek, a Veres Péter-i gondolkodás beérett eredményeit tükröző kis írások — ez a kötet. Olyan jegyzetek összessége, melyek a közéletiség kényszerében születtek, egy olyan embernek a gondolatai, aki mindig a magyar közgondolkodás ütőerén tartotta a kezét, és aki nem tudhatott nem szólni akár elégedetlenségét, akár egyetértését kellett kifejeznie. Nagy szépirodalmi művei, a Számadás, a Próbatétel, a Három nemzedék, amely végsősoron a Balogh család története címet kapja, meg novellái mind korszakjelző művek, de valahogy nem kapnak oly erős visszhangot, mint amit megérdemelnének. Váratlan halála előtt, 1970-ben írja magáról: „Azt már tudom, és szükségét érzem, hogy más is tudja, hogy én is tudom: embernek nyilván több vagyok, mint írónak, és ezen már lényegében nem változtathatok. Hát legalább a legfontosabb szellemi «termékeimet»- megpróbálom így ahogy van, nyersanyagként vagy «félgyártmányként»- közreadni.” — S még ezt is —: „csak annyit hadd jegyezhessek még ide, hogy nem semmiért írok: a valósággal, az élettel és a történelemmel szeretnék mindennapi viszonyban lenni. Vagy még pontosabban: nem tudok a valósággal való mindennapi gondolati érintkezés nélkül élni.” Ennek a szépséges kényszernek jelentkezési formája a Történelmi jelenlét, amely visszaemlékezéseket, reflexiókat, gondolatokat tartalmaz olyan „mindenhez közöm van” alapállással, amely mai közösségi gondolkodásunk létrejöttének lényeges eleme. Ez a jelentősége, és ezért érdemes újraolvasni. Annak a szemléletnek a megtanulásáért, amellyel az író a közösség, a nemzet és az emberiség minden ügyét nézi. És annak az érzésnek újrafelfedezéséért, hogy mindezt hitelesíti egy szellemi szuverenitás, az író kritikus önállósága. Az a tudat, amivel ez a mélyről jött ember „az igény és műveltség világszintjének követe volt köztünk.” Reflexióit sokan minősítették kicsinylően az autodidak- tizmus tiszta példáinak. De az az író, aki egész életében az összefüggések feltárását gyakorolta, nem egyszerűen csak autodidakta, hanem az elsőgenerációs értelmiségi állandó napi önművelésének a példája, hiszen az életről való szakadatlan han sail gondolkodásban és egyre elmélyülő műveltségvilágában olyan gondolatokat vetít elénk, olyan tényeket rögzít, amelyek csak egy nagy művész, felelős gondolkodó tapasztalatszerző és átadó szenvedélyének termékei lehetnek. Szalontay Mihály Kass János: Didergő király Szakonyi Károly: A metróban Bartha László: A város Már a mozgólépcsőn felfigyeltem rá, ahogy aláereszkedve a mélybe mögéje kerültem; s most is őt nézem, ezt á szerszámosládát cipelő, nyírott baju&zú, kalapos férfit a metróállomás földalatti csarnokában. Jönnek, jönnek itt mindenféle alakok, ki elegáns, ki elhanyagolt, ki divatosan rendetlen, ki pedig divattalanul az; amíg befut a szerelvény, nők, férfiak, csinos lányok, illatfelhőkbe burkolódzó asszonyok, székely menyecskék, a mozgólépcsőn végigélt imbolygás rettenetéből még mindig riadt, sápadt öregek, bolondos külsejű punkok, térképet böngésző külföldiek bukkannak fel a peron fényei alatt; ez a bajszos iparos zöldes filckalapban, pufajkában cseppet sem feltűnő közöttük; akkor hát miért éppen ő tartja fogva a tekintetemet? Márpedig fogva tartja. Valami különös, szokatlan pedantériát vélek felfedezni benne. Pedantériát?! De hiszen a kalapja nyűtt, homokszínű pufajkája agyonmosott, ráadásul szürke munkaköpenye fölé vette magára, így aztán a derékig érő vattakabát alól a köpeny szára, mint valami profán reverenda a kifakultan kék, éppen csak a bakancsig érő, kurta nadrágszár fölött mulatságosan laffog. Lábbelije isi otromba. Nincs ennek a férfinak az öltözékében semmi választékos. És mégis — annyira pedáns. Ez ragadott meg, ezt figyelem, amíg a szerelvényre várok. Elképzelem, miként indult útnak az imént pinceműhelyéből ez az iparos. Mosószeres vízben tisztára súrolta a kezét; könyökével néhányszor — a lépcsőlejárat világosságában — ledörgölte kalapja karimájáról a port; köpenye gallérja mögé hüvelykujjával gondosan eligazgatta barheint sálját (amit sohasem tesz le úgy, hogy előbb össze ne hajtaná), vászon- nadrágja száráról leveregette a netán rátapadt vasreszeléket; kora hajnalon — vagy még az este — boksszal, kefével fényesre tisiz- tított bakancsát egy rossz flanett- darabbai újfent végigtörölgette, s csak azután fogta fel szerszámosládáját, s indult arra a címre, ahová valami elromlott szerkezetet megjavítani hívták. Akkurátusán jött a metróig, nem loholt, nem tülekedett az utcán., De nem is nézelődött; jött kimért tempóban, igyekezve, rendesen. Kiss Dénes: Sorok a suhanásban Majd évek múlnak el éhínségeim? és arra rettenek Szeretetlenül hogy rázkódik az ágy vergődve tovább és zúgnak a falak mivé változik S fölsikoltanék a csillagarculat? hol van az anyám? Minden ugyanúgy Hol van aki volt? fájdít és emészt? Majd évek múlnak el Vagy föl se foghatom észre se veszem pillanatokban irgalmaznak-e évezred suhan?!
