Szolnok Megyei Néplap, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-16 / 63. szám

1985. MÁRCIUS 16.

Irodalom» művészet

9

Bartha László: Mediterrán

Dienes Eszter:

Birtalan Ferenc:

Elbocsátó

Mondd

Zárórát rendelt az alkony.

jönnek jelek miket nem értek

vályúra tart az este,

szólok nem tudom ki ért meg

tudom, hogy öltözöl

pernye korom száll a romból

halálos csendbe’.

aláaknázott gyerekkoromból dárdáját szegzi rám az este

S mert nyomodban

mondd: csillagsörénye s béke

szaglász az alkonyat,

lesz-e

megengedem, hogy

vagy indul már a nélkülem-iél

tőlem elmaradj.

s titok leszek mint te is lettél

Suhai Pál:

Műhelytanulmány

Végül: a csönd. Ez még kijut, akár a régi mestereknek, kik nemes anyagot kerestek, s nem leltek, csak utánzatot.

Inkább a csönd: ez nem reped, gyalulni, vésni, megfaragni, vérükkel is bearanyozni tudták a mesteremberek.

A szándék bennem sem lohad: munkámban elmerülve mélyen, mint aki csupán játszogat,

a Semmi szélét kicsipkézem, elérni végül így remélem, valóság, szörnyű partodat.

Ahogy itt áll, türelmesen várakozva, senkivei sem törődve, mondhatnám, a reá váró „ feladatra összpontosít; de csakugyan: mintha lelkileg készülne a munkára. Otven év körüli lehet, ősz hajszálak tapadnak halántékára, bajsza is deresedé, arca pirospozsgás.

Kisiparos. Vagy szövetkezeti dolgozó? Valamilyen szerviz alkalmazottja? önrezsiben álldogál itt vagy órabérben? Érdeke, hogy sietve dologhoz lásson vagy minden kényelemben töltött perc talált forintokat fial? Ezt próbálom kitalálná, de rájövök, hogy feleslegesen, mert altár a maga ura ez az ember, akár vállalati dolgozó, egyaránt lelkiismeretes. Hiszen nem ruhadarabjai szerint pedáns, hanem viselkedésében az. Eárho- vá megy is most, bármit végez is majd, pontos lesz, gondos, és megbízható. Nem fogja összecsapni a munkát. Nem mímeli majd a buzgalmat, valóban buzgólkodni fog. Nem is tehet másként; ilyen a ífermészete; szigorú apjától, jó mesterétől alaposságot tanult egykoron; így élte le eddigi életét is: szorgosan, becsülettel, szerényen, tisztán. Hogy közben gazdag lett-e vagy szegény maradt? Nem tudom. Aligha vetheti fel a pénz, nem a villatulajdonos, a drága autókat évente cserélgető mesterek fajtájából való. Neki mindig a lelki- ismeretesen ellátott feladat volt az első, nem pedig a harácsolás.

Na, na! — figyelmeztetem magam a huzatos, műfényben úszó földalatti csarnokban. — Na, Na! Ilyen eszményi képet festeni csupán annak alapján, hogy egy fényesre suvikszolt bakancsot látsz? Hogy a tisztára mosott munkaruha flóraszept szagát érzed? Hogy egy avitt kalap megbecsülése el- érzékenyít?

Nem, nem túlzás, védem az elképzelt jellemeket. Akinek ekkora gondja van rá, hogy mások előtt rendesen mutatkozzék, az minden tettében ilyen. Ez a pedantéria nem önző, nem tetszelgő, nincs ebben kicsinyesség, merevség, ez a többieknek szól, ez miattuk van, ebből az embertársak megtisztelése érződik.

Jöhetett volna emberem amúgy porosán, olajosán js az utcára, egyetlen' rosszalló pillantás sem érte volna. Hiszen a város tele van a munkájukat rövidebb-hosz- szabb ideig odahagyókkal, akik malterosan, festékesen, kormosán, tisztes munkától bemaszatolódva ugranak be valamilyen hivatalba ügyes-bajos dolgukat sebtiben elintézni, vagy önkiszolgáló vendéglőkben, bisztrókban, presszókban falatoznak, söröznek, kávéznak. . Nincs ebben semmi megbotránkoztató. A munka nem szégyen. A foglalkozás nyomait viselő öltözet sem szégyen. De nem is erről van szó. Ez az iparos nem a többi munkással összehasonlítva tetszik nekem. Pedantériája az emberiség nagy részének mai viselkedésével, megjelenésével szemben rokonszenves.

Az emberiség többsége ugyanis rendetlen. Lompos. Hanyag. Felületes. Ügy öltözködik, úgy él, mintha soha nem is hallott volna

Hajdú Gábor

Kulcs a zárban

amás letette a táskáját az előszobában, egy órával korábban jött haza a szokottnál. A lakásban csend fogadta. Edit talán éppen vásárol, vagy útban van az óvoda felé. Bepillantott a konyhába, az edények a szárítóra rakva, talán valamit harapni kellene a munka előtt, azután hozzáfog ehhez az ügyhöz. Válóper, az asszony, aki válni akar külföldi, két gyerekük van, de az anya csak az egyikre tart igényt, a fiúra, azt mondja, neki a lány nem kell. De szabad-e elválasztani a testvéreket, mégha különneműek is, az apa viszont mindkettőt vállalná. Arra is hivatkozik, a nagymama is be tudna segíteni a gyermekek nevelésébe. Bonyolult ügy, mormogja magában, lehet, hogy éppen ő az oka a fiatalok szétválásának, hiszen évekig egy fedél alatt laktak, és most is csak néhány lépcsőház választja el őket egymástól.

Szokatlan most ez a csend, Enikő sem motoz a játékaival az előszobában. Ilyen csendben lehetne igazán jól dolgozni, de addig nem érdemes hozzákezdeni, amíg haza nem jönnek, úgyis kizökkentenék a munkából. Körülnézett, mivel Sihetné agyon a legfeljebb félórányi időt. Leviszem a szemetet, gondolta, azzal is előbbre leszek. Felkapta a műanyagvödröt, és a bejárati ajtó felé mozdult, de mi- élőtt iléphietett volna, felcsörgött a telefon. A szemetesvödörrel a kezében visszfordult, megmarkolta a kagylót. Lajoskám, te vagy az, gügyögte egy női hang. Nem, mondta Tamás kimérten, de lehetnék az is. Most az vagy, vagy nem, méltatlankodott a nő. Ha maga fekete hajú, szép és okos, akkor nagyon érdekel, mondta a kagylóba, ugyanis olyan a feleségem. Hülye, válaszolta a nő, és letette a kagylót.

Tehát egy válás, indult el benne az ügy, és mi legyen a gyerekekkel. Kilépett, majd becsapta maga mögött az ajtót. A pincében rothadó gyümölcs és valami nyomasztó penészillat fogadta. Nyilván nem ürítik ki rendesen a kukákat. Most az övébe is beletapadt

ön- és közmegbecsülésről. Szakadt, piszkos, feltűnően bizarr, felcicomázott, hányaveti. Minderre belső összeroppantsága ösztönzi.

Emberem mellé most egy friss mozgású, diplomatatáskás úr kerül, betekint a metró sötét alagút- jába, lesi, nem villan-e már föl a szerelvény lámpaszeme. Amint sürög-forog, eltakarja előlem a szerssámosládás alakot. Bosszant. Látni szeretném, mert megnyugtat jelenléte, de ez az izgága férfi közénk toldakodott. Mellesleg kifogástalan öltözékű, a feje búbjától a talpáig a drapp szín árnyalatait viseli: kávészín kockás kalapja, halványbarna sálja, jól szabott teveszőr felöltője, mogyoró- szín pantallója és őzbarna cipője sejteti, hogy nyakkendője és fehérneműje sem bontja meg ezt a harmóniát. Maga a velszi herceg.

— Kérjük a kedves utast, hogy hagyja el a peron szegélyét! Kérjük a kedves utast...

A drapp úr felfigyel, ez neki szól, ott toporog a gumírozott peremen. Hátrál, újra láthatom iparosomat. Még mindig kedvtelve nézem. A velszi herceg kihívó eleganciája nem kápráztatott el. Ez a kínos pontossággal összeválogatott toalett épp oly idegen számomra, mint a gondozatlanság.

Léghuzat tolul ki az alagútból, csattogva berobog a szerelvény. Néhány pillanatig még szemmel kísérhetem a bajszos mesterembert, míg egyszerű, rendes, pedáns alakja bele nem vész az ingerült, sietős tömegbe. )

a szemét. Hozzáütögette a vödrét a nagy tároló konténerhez. Leoltotta a villanyt, és visszaindult, és egyszerre nyugtalanság szállta meg. Szabad kezével a zsebéhez kapott, a kulcs nincs a zsebében, valószínűleg a zárban maradt. A fene egye meg, morzsolta szét a szavakat a foga között, most kizártam magam. Néhány lépéssel felért az ajtóig. Valami csodában reménykedett. Hogy Edit közben hazajött, hogy az ajtó mégsem csapódott be, és csak meg kell lökni, máris feltárul. De hiába nyomta lágyabban, majd erőteljesebb lökésekkel az ajtót, a «ár nyelve szilárdan őrizte pozícióját.

Most mi lesz, töprengett magában. Nem hallott még ilyen helyzetről. Megvizesedett hátán az ing. Editnél van kulcs, biztatgatta magát. Rövidesen itt lesznek, és megoldódik ez a hülye helyzet, hogy az ember nem tud bemenni a saját lakásába. Mert belül felejtette a kulcsát, kívül pedig nincs kilincs, csak egy gomb, amely tulajdonképpen semmire sem jó, pusztán arra, hogy annak a segítségével be lehet csapni az ajtót. Ez tehát ezeknek a házgyári lakásoknak az egyik nagy hibája. Neki, legalábbis most ez. Letette a vödröt az ajtó elé, és lebotladozott a lépcsőn. Kiment a feljárati ajtó elé, innen legalább látom őket. Ácsorgott néhány percig, de nem látta Edit és Enikő ismerős alakját. Emberek mentek ei mellette közömbösen, talán a másik, vagy a harmadik lépcsőházban laknak, nem tudta. Rémlett, hogy egyiküket-másikukat mintha látta volna már valahol, de ebben sem volt biztos. Ebben a lépcsőházban is harminchárom család lakik, gondolta lehangoltan, és talán néggyel, vagy öttel vagyunk köszönőviszonyban. Felemelte az arcát a tízemeletes épület tetejé’° egy félig nyitott ablakból a sze-) mébe lövellt a fény. Mintha rámdőlne az épület gondolta, és a mellén érezte a nagy szürke blokkok súlyát.

Üjabb tíz perc múlt el, vagy talán tizenöt. Edit még mindig nem jött. Talán a szomszédnak kellene szólni, vagy a házmesternek, de az három lépcsőházzal odébb lakik, és lehet, hogy nincs is itthon. Űjra felbaktatott a lépcsőn, néhányszor megnyomta az ajtó melletti csengőt, de bentről nem jött válasz. Talán egy óra múlva, gondolta lehangoltan, most indulnak haza az emberek a munkahelyükről, kirajzanak az utcára, mint a hangyák, és ki-ki elindul a lakása felé, hogy ott élje tovább az életét, azt a félnapot, ami a munkaidőn kívül van. De ő nem élheti, mert feledékeny volt, szórakozott, figyelmetlen és becsapta az ajtót, a kulcs pedig belül maradt a zárban.

Nyilván Edit nem állja meg szó nélkül, ha addig nem történik valami. Alig várt újabb öt percet, egy ismerős arc bukkant elé, a hóna alatt táska. Ez valahol a negyediken, vagy az ötödiken lakik, gondolta örömmel, bár a nevét nem* tudta. Köszöntek egymásnak, majd Tamás elhadarta, mi történt. Egyszer mi is jártunk így, válaszolta a könyvelő kinézetű. De ugye nincs bezárva. Nincs, nincs, bizonygatta Tamás, csak becsaptam. Hozok csavarhúzót, indult él a másik lifthez. A könyvelő kinézetű rövidesen visszatért, közben levetette a kabátját, és melegítőt vett fel. Ha szerencsénk van, makogta, akkor gyorsan meglesz. Tudja, attól függ, milyen erős a zár rugója. Nekifeszítette a vékonyka résnek a csavarhúzót, és a nyelére aprókat ütött a franciakulccsal. De vagy a rugó volt túl erős, vagy nem találták el jól a nyelv magasságát, hiába nyomták, az ajtó nem engedett. Hát ez nem megy, mondta a másik lehangoltan, és cigarettára gyújtott, hátha támad így egy jó ötlete az embernek.

Közben a bejárat felől lépések hangzottak, egyszerre többen nyo- makodtak fölfelé a lépcsőn, köztük a szomszéd is. Bentmaradt a kulcs a zárban, ugye, vélekedett szakértelemmel, s ettől Tamás megértette, ők is jártak már így. lA mienk könnyen kipattant, mondta a szomszéd, hiszen akkora a hézag az ajtó, meg a tok között, hogy majdnem belefér az ujjam. Letette a táskáját, és megvizsgálta

az ajtót. Hát itt nincs akkora hézag. El van fordítva belül a kulcs Tamáskám? kérdezte a szomszéd. Ö eddig csak Török úrnak szólította. Nem tudom Tibor, vonta meg a vállát Tamás. Nem emlékszem. Csak |amlikor hazajöttem, és kinyitottam, ösztönösen belülre tettem a kulcsot. így csinál az ember. Mert ha nincs elfordítva, akkor az enyémmel ki lehet lökni, vélekedett Tibor. Néhány másodpercig babrált, majd abbahagyta. Ez sajnos el van fordítva.

Tamás eddig nem is ügyelt rá, hogy kik vannak mögötte. A dolgozó alak hátát bámulta. Egyszerre csak megszólalt egy ismeretlen hang. Hoztam egy hosszabb csa- . varhúzót. Két melegítős alak állt mögöttük, nem emlékezett rá, hogy valaha is látta őket. De Török Tibort ismerték. Majd rövidesen egy újabb jött, ő is melegítőben, segítőkészen, és csak a beszédéből következtethetett rá, hogy ő is itt lakik a lépcsőházban. Majd nemsokára ott látta a házfelügyelőt is, aki rövidesen elment, majd egy fiatalemberrel tért vissza. Ekkor ért a lépcsőfordulóba Edit is Enikővel. A fiatalembernek rövid ba- juszkája volt, ő is szerszámokat szorongatott a kezében és egy zseblámpát. Arra kell vigyázni, mondta a bajuszos, hogy a borítólemezt ne feszítsék neki a zárnak. Most ő vette birtokba a terepet, a többiek cigarettáztak, és különböző történeteiket meséltek. Egyikük lehajolt Enikőhöz és a kezével árnyékfigurákat formált a gyér fényben. Még mondta a kislány, még, másikat is, többet talán nem tudsz.

Tamás közben a bajuszost figyelte, aki szakértelemmel matatott a záron. Az a baj, mondta az, félig hátrafordulva, hogy nekinyomták a lemezt a zár nyelvének, máskülönben már kipattant volna.

Végnélküli percek múltak el, Edit szemrehányóan bámulta Tamást, amikor az ajtóból fémes kattanást hallottak, majd azt követve feltárult a fekete névtáblával ellátott bejárat. Hát ennyi volt, mondta a fiatalember, és ösz- szeszedegette a szerszámait. Montdam én, hogy Zoli majd megcsinálja, dörmögött a házfelügyelő. A fiam ugyanis műszerész, és most katona. Tamás körülhordózta a tekintetét a szűk lépcsőházban, hogy szemrevehesse az arcokat. Vagy tízen szorongtak már a falhoz lapulva, különféle szerszámokkal a kezükben. Tamás telisteli volt feszültséggel, de elnevette magát. Másik bezárt ajtóm nincs, mondta, majd sorban kezet fogott mindannyiukkal. Amazok is ke- zetfogtak egymással, az ismerősök ismerősként köszöntek ei egymástól, volt, aki a nevét mormogta, jlegalább utólagos bemutatkozásképpen.

mikor elmentek, Tamás mégegyszer a szomszédja, Török Tibor felé fordult, aki továbbra is az ajtójánál állt. Hát köszönöm neked is, Tiborkám, mondta és megvárta, hogy a szomszéd egy szervuszt köszönve, bezárja az ajtaját. Ekkor ő is bement a még mindig nyitott ajtón. Rápillantott a zárra, amelyen bizony látszott a beavatkozás nyoma. Hát ezt valószínűleg ki kell cserélni, gondolta, és amíg becsukta maga mögött az ajtót, arra gondolt, ez a zárban felejtett kulcs most .néhány félóra alatt közelebb hozta egymáshoz és őhozzá is a lépcsőházban élőket, mint az elmúlt öt esztendő, amióta itt laknak. Azután arra gondolt, vajon megismeri-e majd valamennyiüket az utcán is, hogy köszönni tudjanak egymásnak.

Összeállította: ltckasy Ildikó