Szolnok Megyei Néplap, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-23 / 45. szám

8

Irodalom* művészet

1985. FEBRUÁR 23.

gy mondom el, ahogy történt néhány éve. — Az agronómus az istállóban megpofozta az egyik kocsist. Tóth Jóskát, a baromi erejű fél bolondot, aki persze nem mert visszaütni, mert ha visszaüt, az agronomics halott. Fegyelmi indult az agronómus ellen, a fegyelmi ítélet száz forint, pénzbüntetésre szólt.

Miért pofozta meg?

Kora tavaszon az agronómus kiküldött két szekeret a víztárolóhoz, hogy hozzák be a levágott nádat. Az egyik szekéren Tóth Jóska volt a kocsis. Melléjük beosztott két asszonyt. Az egyik, Vaj- nai Teréz, vonakodott menni. Azt mondta, hogy ő Tóth Jóskával nem megy. Az agronómus nem értette a vonakodást. — Miért nem megy? — Mert nem megyek. — Ugyan, kérem — s evvel már hátat is fordított neki, jelezve, hogy a parancs az parancs, s hogy nincs ideje tovább vitatkozni.

Elmentek. Délutánra végeztek a nád behordásával. Az asszonyoknak az volt a feladatuk, hogy a nádkévéket adogatták fel a kocsisuknak. Eltelt néhány hét, amikor az agronómus egyszer bement az istállóba. Éppen arra lépett be, hogy Tóth Jóska a sarokba szorongatja Vajnai Terézit.

Az első pillanatban vissza akart fordulni, ki akart menni, mintha semmit se látott volna. De két dolog visszatartotta. Az egyik, hogy Tóth Jósika szegődményes volt, környékbeli, balmazújvárosi parasztfiú — Teréz pedig kitelepített. S a kitelepítettekkel nem volt szabad közelebbi érintkezésbe kerülni senkinek. Az agronómus nem volt rendőr, de mint a gazdaság egyik vezetője, kellett, hogy ügyeljen erre. Utasításuk szerint a kitelepítettekkel csak a munkára vonatkozó utasításokat szabad közölni, beszélgetni, összejönni, udvarolni vagy éppen más egyebet, tilos. Tehát Tóth Jóska most szabálytalankodik.

De a másik volt a fontosabb, s ez mind egy pillanat alatt szaladt át a fején, az egy másodperc alatt, míg észrevette a nagydarab ember karjai között vergődő, nyögdécselő, hangtalanul kiabáló asszonyt, s látta, hogy itt más szabálytalanság is van. Mielőtt szólt volna, Teréz kiszakította magát a Jósika karjaiból, s kétszer belevágott az arcába. Ököllel. Mindenesetre csúnyán és gorombán, mint ahogy csúnya, ha egy nő már nem jelképesen üt, hanem azért, hogy fájjon.

Ekkor szólt az agronómus, s éppen idejében, mert Tóth Jóska éppen emelte a kezét, sí ha üt, annak nyomán csont törik és fog kihull. Mint a félbolond, a csendes bolond emberek nagyobb része, hihetetlen erejű volt a fiú, mázsás testsúlyú, közel százkilencven centi magas, akkora tenyérrel, ököllel, mint egy kucsma, olyan vállakkal, amikkel

játszva vitt el .két mázsát, akár harminc, negyven lépésre is.

— Tóth — kiáltott rá az agronómus.

S ettől kezdve a szőke nő beszélt.

Vajnai Teréz másfél éve volt már ekkor a Hortobágyon, $ a másfél év alatt komoly panasz sohasem merült fel ellene. Jól dolgozott? Nem dolgozott jól. Rosszul dolgozott. Igyekezett minden kapott munkát olyan lassan csinálni, ahogy csak lehet. Egy ideig az irodákat takarította, azért küldték el, azért tették az üzemi konyhára, mert az agronómust és az igazgatót egyaránt bosszantotta, hogy olyan lassú. Félórába telt, órába telt, amíg a két szobából álló irodát kitakarította. De néha beletelt másfél vagy két óra is.

A konyhából azért küldték el, mert lassan mosogatott. Általában

mindent lassan csinált. Kímélte az erejét, s kímélte a fantasztikusan csuda-karcsú derekát, kezét, arcát, mindent kímélt. Kímélte magát. Az idegeit is, kímélte, mert soha senkinek nem szólt vissza, soha rossz arcot nem vágott semmihez, érzék- telen márványarccal nézett szembe a körülötte történő dolgokkal, paranccsal. utasítással, ' megvetéssel. Mindennel. Az agronómusnak ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy egyetlen alkalommal vitatkozott, és mondott ellent — amikor Tóth Jóskával küldte el a nádkévéket behordani.

Egyébként nem is szép volt: gyönyörű. Nem az arca, nem a teste, mindegyiken külön-külön lehetett volna hibát találni — de áradt belőle a szépség úgy együttesen. A bokái nyáron — jutott ebben a fél pillanatban az agronómus eszébe —, nyáron, amikor harisnya nélkül

járt, szandálban, a bokái ideges hajlásai... mintha minden ideg- és izomszála kiütközne ezen a szépen formált bokán... Rodin aktjaihoz hasonlított a karja és bokája alapján ítélve. Vékony volt és mégis telt, sovány és párnás, gömbölyű csípőkkel, s ha levetkezik, nyilván meg lehet a bordáit számolni. Az a kitenyésztett típus, az a szerencsésen született, típus, amelyiknek, akinek semmi más gondja nem volt, mint saját maga. Teste és értelme, az értelme művelése. Francia szakos tanárnő volt egyébként képesítése szerint, az apja tábornok volt, ezért telepítették ki. Az apjának emellett volt még talán négyszáz hold földje is.

Mindez, mondom, egy fél pillanat alatt jutott az agronómus eszébe, annyi idő alatt, míg a kimondott szó megállította a Tóth Jóska öklét. S ekkor az asszony (vagy talán lány?) odajött az agronómushoz, s azt mondta:

— Elek úr (úr volt a kötelező megszólítás a kitelepítettekre nézvést), maga az oka.

— Én?

— Igen. Néhány hete, amikor kértem, hogy ne küldjön vele a nádkévéket behordani, nem oktalanul kértem. Jár utánam, mióta idekerültem. Benn, a központban nem tehetett semmit. A nádhordáskor, miire a másik szekér megrakodott, beindult, egyedül maradtunk. Ott a kévék tövében megkapott. .. Szamárság persze, erőszak nővel szemben jó darabig nincs. Míg bírja az ember energiával a védekezést. Egy idő múlva nem bírtam. Amikor már rosszabb volt a küzdés, mint az, hogy essünk túl az egészen. Az ember néha az életét ijs feladja, s különben is mit jelent az egész? Csak sorszámot. Ö volt a negyedik, aki — mert tehette — rajtam töltötte a kedvét. Azt hittem, a dolog evvel befejeződött. De nem. Azóta nap mint nap nyaggat, szorongat, istállóban, sötét hajnalon, munkába jövet elkap. Mint most is. Tessék. Ez történt. Köszönném, hogy megvédett, ha lenne magának egyáltalán kö- szönmivalóm. Dögöljenek meg.

~ " " —| hangsúly és indulat

nélkül elmondott beszámolót az agronómus fa-arccal hallgatta. Csodálkozott, hogy még a vége, az utolsó mondata, a' „dögöljetek meg” se csattant fel. Ugyanúgy mondta, ah°gy az addigiakat. Szenvtelenül. Nem tudott egy pillanatig' mit: válaszolni. Nézte a nőt.

Tóth Jóska felröhögött.

— Hát osztán? Járhat már a pofád! Megkaptalak, ez a fő. — Hun jutott vóna nekem tábornok lánya azelőtt? Le se tudod tagadni! He?!

Ekkor vágta pofon az agronómus Tóth Jóskát.

Galambosi László:

Sugarat

bocsátó

asszony

Talpa diólevél, térde aranyrózsa, keze féltett rigók, barna bnjtatója.

Melle bárány ka )án betlehemi csillag, szárnyak, érce virrad, vállán holdba ha)ló

Lámpával lép elő, diólevél-talpa szaporáz a hóban hódoló magasba.

Aranyrózsa-térde triesszire világít, jeges ösvényen át sugárzunk hazáig.

Melle báránykája gyolcsból bújik fényre, vállát melengeti palástozó kéve.

Ölembe dől, alszik; fölöttünk az almák a kipólyáit szellőt kézről kézre adják.

Borsos Miklós: Aphrodite születése

OLVASSUK ÚJRA - EGYÜTT!

1921 nyarán született — és nem élt meg 40 évet! S mégis, nélküle nem lehet a felszabadulás utáni magyar irodalomról beszélni, hiszen nincs olyan műfaj, amelyben maradandót ne alkotott 'volna. E rövid lét okán sokan emlegetnek torzót, ha arról van sző. amit Sarkadi ránk hagyott, de az időben előre haladva, távolodva az embertől, úgy tetszik, ennek az életműnek a darabjai egyre inkább összeforrnak, s az egésznek együtt van állandó erős sugárzása. Ha meg akarja tudni az olvasó. hogy milyen volt az ötvenes évek magyar falujának miliője, ha tudni akarja, hogyan gondolkodott akkor a magyar paraszt, amikor élete legnagyobb történelmi sorsfordulatát élte meg, akkor Sarkadit olvassa. Persze a kort ismernie kell, és tudnia kell, hogy az íróra is erősen hatott. Tudomásul kell vennie, hogy a sematizmus szükségszerűen itt is jelen van — nem mint az író saját tulajdona. hanem mint a korszellem kötelező rekvizituma. Ezért és ezen túl korszak jelző Sarkadi Imre minden értelemben.

Rövid élete fordulatokban gazdag. Ide-odaröppenései a látás és a megértés igénye miatt estek. Amíg élt, ezt természetesnek tartottuk. S nem kerestük, mi húzódik meg a sokszínűség mögött. Amikor meghalt, az ö életműve adta a hatvanas évek legnagyobb irodalmi vitalehetőségét. Nem a „torzó” körül folyt a vita, hanem akörül, hogy a „Móricz-epi- gon” (aki mellékesen Huxley-t vallotta mesterének első írásaiban) hogyan jutott el a ,.züllött” müvekig. Tudniillik A gyáva, az Oszlopos Simeon, Az elveszett paradicsom szellemiségéig.

Ma, húsz év múlva újraolvasva az életművet és a perlekedő írásokat, a dolog nevetségesnek tűnik. Nem érthetetlenek, hanem inkább értetlenek! Mert ha valaki folyamatosan követi a novellák rendjét, kiderül, hogy tulajdonképpen nem volt olyan korszaka, amikor kizárólag csak a pusztavilág érdekelte volna. Sőt egyáltalán nem érdekelte más, csak az ember. Természetesen amikor az életforma-váltás legjobban a falut rázta meg, akkor az ott élőket ábrázolta. De saját eszközeivel. Ha tanult is Móricz- tól, soha nem volt „Móricz-epi- gon”, az ö parasztjai — ahogy irodalomtörténetírásunk elemezte — mások, mint a korábbiak. (Ami nem minősítés, és nem jelenti azt, hogy drámai szerkesztésben, ábrázolásmódban felülmúlta volna Móriczot.) De a lényeg: amikor sok ilyen témájú elbeszélése jelent meg, akkor is irt más élményanyagból származó novellákat is. ö volt az első, aki novellává formálta a kitelepítettek kiszolgáltatottságát. Es elsőként villantotta fel a fiatal vidéki pedagógus sorsát. De novellára ösztönözte az akkor indult lottó is, mint ahogy a köztünk élő ügyeskedők terjesztette erkölcsi ragályt szintén a legkorábban érte tetten. Mindenre érzékeny író volt, hát hogyne lett volna érzékeny önmagára! Ügynevezett kettőssége abból a történelmi korszakból fakadt, amelyben élt és amelyben hitt. Elkötelezettje volt az új világnak, mert új, emberibb életet akart teremteni azoknak, akikhez ö is tartozott. Ezt a hitét haláláig megőrizte, de közben elszántan szembe akart nézni minden olyan hatással, motívummal, amely az értelmes, hazugságnélküli élet útjában állt. Az utolsó évek „individualista”, „anarchista”, „kegyetlen” müvei ennek a szembe- nézési szándéknak a termékei. Korai halála ennek a befejezésében gátolta meg. Így lett legenda ö is a legendateremiő magyar irodalomban, de a tisztuló szándék igaz legendája.

Szalontay Mihály

Fábián Zoltán :

Vallomás

gőzkalapáccsal

Az üllőn koeka alakú vastömb. Narancsvörösen izzott, remegett körülötte a forró levegő, akár a délibábban. Leakasztották a daru horgáról, s a négy kovács az emelővillákkal középre állította a kalapácsfej alá: csikorgóit a villák függés ztőlánca.

Az ötödik kovács belépett az acélpajzs mögé. Sovány, inas ember volt, őszülő haja ritkult. Megemelte siltes bőrsapkáját, a homlokába húzta, azután markolta meg a gőzadagoló fogantyút. Arcán, az orra körül tűszúrásnyi fekete hegek voltak.

Először két puhatoló ütés, pontozott ritmusban: du-dum. A másfél mázsás fémkocka megrokkant, leült: jöttek a zuhogó csapásak; dübb-dübb, közben a négy kovács villákkal megemelte az acéltömböt, csúsztatta előre az üllőn.

— Ez a csillagszóró — mondta a négy kovács közül a legfiatalabbik. Ócska női kalapból kimetszett fekete sapka volt szőke fején, lapátfogait vicsorgatta.

Sustorgott a gőz a hengerfejben, rengett a föld a talpuk alatt. A kocka már nem kocka volt, elnyúlt tégla, a színe mélyvörösre váltott,

mintha meggylében áztatták volna. A levegő csípett, perzselt a szaga, összetapadt az orreimpájuk, szájukon, zárt foguk közt szedték a levegőt.

— Most! — kiáltott a fiatal kovács.

A kalapácsfej üreget huppant, s élére fordították az ellaposodott vastömböt. Dübb-dübb — döngtek tovább az ütések, öt tonna volt a súlyuk. Pattantak a szikrák, sziszszentek széjjel: viszkető szúrások az arcukon, nyakukban, a gallér mögött.

Bejött a lány. Frissen vasalt fehér köpeny volt rajta. Csomagokat hozott a karjában, fél kézzel alig tudta becsukni az ajtót. Utánahúzott a szél, felcsapta köpenye alját, megpergette a térde körül, azután végigsüvített a műhelyben.

A mester az acélpajzs mögül odapillantott.

— Itt az Angyal — mondta két ütés közé.

— Icu? — Kérdezte a fiatal kovács; háttal volt az ajtónak.

A másik három nevetett.

Már csattogott — dzapp-dzapp — a kalapácsifej a liluló. nyurguló vason, s a beton keményebben vert

vissza minden ütést a talpukra. Feszes izmaik mögött zengett a csontjuk, mint valami különös xilofon. Hallották. Visszhangzott belül a koponyájuk.

A fiatal kovács fütyülni kezdett: minden ütésre egy hangot :

Csok-ko, csok-ko, csok-ko-lááá.. .

Elharapta, kivillantak széles, vakító fogai. A lány száját látta maga előtt úgy, ahogy vasárnap este látta tánc közben: látta csókra kerekedő duzzadt ajkát, és hirtelen a csókját érezte, hűvös-nedves, félig nyitott szájjal adott csókját.

— Csokoládé! — kiáltott fel. A következő pillanatban már dühös volt magára, dühös, hogy annyira szereti a lányt.

Kétoldalt, a magasból rájuk ref- lektorozott a higanygőzlámpák hideg fénye, kékszürke volt körülöttük a gázos levegő, és gomolygott. A lány ott állt félúton az ajtó meg a gőzkalapács között: odáig nem értek el a szikrák, öt kis csomag volt nála, öt nyakig tömött piros celofán zacskó.

Még három csattanó ütés, és a kalapács dugattyúja könnyedén felsiklott a hengerfejbe. Ott is maradt. Az öreg kovács rákönyökölt az acélpajzsra, intett föl a darusnak. A daru már fölöttük állt, készenlétben: csikorogva lereszkedett a horog, s a négy férfi ráakasztotta a zömök tengellyé kalapált acélt.

— Magukról sem feledkezett el a Mikulás — jött oda a lány: kiosztotta közöttük a csomagokat. — Jaj, ha látta volna az unokáját, Karcsi bácsi — mondta az idős kovácsnak —, csoda aranyos volt! Ö is felöltözött Mikulásnak; nem tudtuk, csak egyszerre előjött. Vattából bajuszt, szakállt csinált magának, piros krepp-papírból meg

bundát, hegyes sapkát.

Mondta, mondta, ragyogott, nevetgélt, közben nyugtalanul lesett a fiatal kovácsra: az komoran, szótlanul állt ott, nem is mosolygott.

— öreges léptekkel jött be, így ni — mutatta. — Cukor kis pofa volt, majd megettük. — Hirtelen a fiúhoz lépett. — Meg sem kínálsz?

— Tessék — nyújtotta oda a fel- bontatlan zacskót. A féltékenység rágta, a féltékenység, hogy úgy tetszeleg a lány a többiek előtt.

— Nem így. — Megrázta a fejét, és panaszos hangon azt mondta: — Már nem szeretsz.

— Szeretlek.

— Hiába bizonygatod: nem.

— Tudod, hogy igen.

— Tudtam. Most nem tudom.

— Tudnod kell, érezned.

A lány jobb vállára billentette a fejét, s köpenyén az egyik gombot tépdeste. Úgy nézett fel rézsút, alulról a fiú arcába, féloldalt felvonva sűrű fekete szemöldökét, Volt ebben a mozdulatban egy parányi mozivászonról ellesett póz, de kicsi, élénkbarna szeme tisztán ragyogott, tündöklött.

— Akkor miért nem csókolsz meg?

A fiú fellobbant, de visszafogta magát. Lehúzta a zacskó szájáról a selyemzsinórt: recsegett a piros celofánpapíiv Mélyen a szaloncukor alá nyúlt, s egy aranyozott diót vett elő. A lány először várta a kínáló mozdulatot, azán értetlenül nézett a fiatalemberre, már-már riadtan. Az a gőzkalapácshoz ment, leguggolt, lefújta az üllőt, és a diót a közepére tette, heggyel fölfelé.

— Egy pillanat, Karcsi bácsi — mondta: beállt az acélpajzs mögé. Megmarkolta a fogantyút.

— Juj! — sikoltott a lány, a foga közé kapta a hüvelykujját.

Ott állt a kalapácsfej a dió fölött, két milliméterre tőle. Még' egy gondolatnyi mozdulat, halk reccse- nés, és a kalapács visszaugrott a helyére.

A fiú tenyerébe vette a diót, amelyről körben leroppant az aranyozott héj. Előkelő mozdulattal a lány elé tartotta, mintha főpincér, lenne, s egy szálló halijában Sophia Lorent kínálná ezüsttálcán.

— Parancsoljon.

— Te, te — súgta a lány. Elvette a diót: a fiú érezte a tenyerén, hogy hidegek az ujjai. A szeme párás volt, s meg-megdidergő ajka között kapkodta a levegőt.

Jött hangtalanul a daru, hozta az új vastömböt. Átúszott fejük fölött az izzó acélkocka, majd lomhán leereszkedett az üllőre. Gyorsan a kalapács alá igazították az emelővillákkal. Lecsapott az első ütés: dumm! Hatalmas ütés volt, mintha a föld túlsó feléről vert volna át ide, vagy a lüktető, cseppfolyós magma dübbent volna fel; beborította őket a szikraeső. Az öreg kovács nevetett az acélpajzs mögött.

A lány hátraugrott, de már későn: frissen vasalt fehér köpenyére itt is, ott is tűszúrásnyi lyukak perzsel ődtek. Sírósan nézett rájuk, aztán váratlanul kacagni kezdett s kiszaladt. Az ajtóból valamit visz- szakiáltott:

— Booo-ooo ü-nneee... — A szél végigcsapta a hangját a műhelyben.

A kovácsok nem hallották. Döngölt a kalapács — dübb-dübb —, és csikorgóit a villák függesztőlánca.