Szolnok Megyei Néplap, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-23 / 45. szám
1985. FEBRUÁR 23. Irodalom» művészet 9 Csikai Márta: Táncodé Huh István: Ismerem A kaszás évek rettegését A heródesek vigyorgását Szilánk sebezte nyárfák S a közös sírból élők nyögéséi A mitévők legyünk szorongását A halálba hajthatóknak Ártatlan duruzsolását Az igazmondók elmenését A pusztulás vad kutyáit A folyton gyászoló anyókák Hazát kereső unokáit Ismerem a kifosztott erdők Megsemmisülő csendjét S a magyarázkodók szájából Hogyan kojtol a nemlét Ismerem a megvakult rend Ha megért aratásra Az alkonyulás előtti csend Ha készül elmúlásra Ismerem a tengerpartokon Homokká porladt őseim Izzó mélyből feltörő Ök sugalta én-törvényeim Ismerem a századokra rótt Koponyák névsorát A gond fáin ahogy csüggnek A földrengés mögötti Remények ahogy Semmivé tűnnek Ismerem a megkövült ököl Milyen rést üt az égen A szikrázás végigsuhan A megalvadt szürkeségen Ismerem az aranyos szájak Émelygős himnuszát A fényt okádó huszadik század Végén a meghalni muszájt Bede Anna: Ha valaki elmegy Nem szeretem, ha valaki elmegy, s búcsúzni szólít. Előtte mintha száz harc lengetné nagy lobogóit. Válláról mintha halotthaj lógna> megkötve bogra. Kalapján az én félelmem lengő tolla lobogna. A hátizsákján egy csúf, vigyorgó rossz szellem ülne. Köpenyéit farkas hullongva hulló szőre repülne. Es indul, nem néz hátra se hozzám, az égre sem föl. Nem szeretem, ha valaki elmegy az életemből. Bihari Sándor; Tavasz, próbaképpen Most tél' van, egy pici tavasz próbaképpen kitűzve, mint a zászló, és a cinkék hi/nbálva-kapkodva szeretkeznek a szilvafaágon. Körülugrálják a fagyra kidobott macskák meg kutyák az emberszabásúak szégyellt, de még, íme meglevő humanizmusát. A vagonok kupola-tetejét beteríti tükrökkel, ami a talpfákon fehéren tnohásodik és hunyorodik, ar zúzmara. Mintha süllőre-sellőre horgászna a darulánc, az anya anyag formái a levegő-habzásból, a ködből ragyogva kilátszanak. “ A kertész álma F érdén esnek a sugarak a gyepre. A késődélutáni napfény világító zöldre festi az öreg körtés alján kaszálás után újrasarjadó füvet. Sehol ilyen zölden, ilyen fiatalon nem sugárzik, mint itt, a vedlett ág-bozont alatt. Gyermek-szemembe beleivódott a gondozott körtefasorok szépsége: fönt az, általuk be nem árnyékolt fehér nap, a földön az utánozhatatlan, húsvéti szelídséggel lángoló zöld. Apám, körtése. Tizenhatszor hét fa. Vágtattunk a köztük hagyott utacskán kiterjesztett karokkal, és mellettünk kétoldalt kattogtak a sorok, mint vonat mellett a villanyoszlopok. Akkor még barnán rajzolódtak elő a szabályos fatányérok a földön, amelyeket ásni, kapálni, gereblyézni kellett. Patkó alakú vakarával kapargattuk télen, tavasz- szal a fák kérgét, hogy lehántsuk a búvó bábokat, petéket. Apám kezében járt a rókafarkfűrész, a metszőolló. Mint más a rugós ágyon, úgy ugráltunk a kazalba hordott, lemetszett ágakon. Hol van már apám, a gyümölcsös ültetője? Harmincnégy évesek voltak, miikor anyám földjét betelepítették. Hatvannyolc éves volt, amikor meghalt. Akkor már régen másé volt. a körtés. Disznót, csibét nevelt rajta a téesz elnöke és jogtanácsosa. A háztól nem messze téglaól-sort húztak fel. A háztájit és tanyát maga apám adta el bagóért a jogásznak. A veszett fejsze után dobta a nyelét. A körtefák megvénültek és elvadultak. Aljukat bodza, akác és meggysarjadék nőtte be — a kertszéli néhány meggyfa bőségesen gondoskodott az utánpótlásról. Hetvenötben stenoilezett papír jött, hogy a Kerek dűlőt zártkertté nyilvánította', és volt tulajdonosaiknak visszaadja a téesz. Anyám nem akarta visszavenni. Évtizedek óta senki egyetlen kapavágást sem tett a földben, a metszésről, permetezésről nem is beszélve. Még az éretten lehulló körtét is csak a jószággal etették föl a bérlők. — Ha akkor nem nekünk adták ki művelésre, most már nem kell! — mondta konokan. — Nem éri meg a munkát. Meg hát. ki végezné? Valóban. A kertész fia-lánya más szakmát tanult. — Bárminek mehettek, csak ezt ne válasszátok! — Hát elmentek, el" mentünk bárminek. — Két gyereket taníttattam — mondta halála évében apám, —, hogy egy szót se értsek abból, amit csinálnak. —■ Első verseskönyvemet tartotta a kezében. — Vissza kell venni — döntötte el magától értetődően a bátyám. Anyám daccal húzta meg a vállát: — Hát vegyétek! Ha ti jobban tudjátok. Aztán hat éven át, hetvennyolc éves koráig szaladgált elkeseredetten a permetlés vödrökkel, derékig érő gazban a fasorok között. A fákon több volt a száraz ág, mint a zöld. — Hiábavaló fáradtság — mondhatta volna, mondta is mindenki. És akkor — háromévi ilyen-olyan gondozás után a körtés bizonyított. Annyit termett, hogy a jogtanácsosék üres óljában térdig volt terítve a leszedett körte. (Akkoriban váltották le az elnököt, és nyugdíjazták a jogászt. A téesz raktárából régóta túl gyorsan fogyott a táp.) Bátyám kollégája, aki a munkákba besegített, úgy megriadt az értékesítés gondjaitól, hogy leköszönt. Mi építkeztünk, bátyám külföldön dolgozott. Anyám átkozta azt az órát, amikor a földet mégis visszavette. Aztán hosszú unszolás után aláírt nekünk egy papírt, hogy a körtés gondja a továbbiakban a miénk, ő többé nem törődik vele. Akkoriban már évi ötezer forintokat fizetett rá a kétezer-hatszáz forintos havi nyugdíjából. Eleinte úgy gondoltuk — léha, városi emberek —, hogy akárhogy- is, de meg kell tartani. Előbb- utóbb majd csak ráér valamelyikünk dolgozni benne. Addig meg eláll így is. A föld érték. Anyám ezt a felfogást nem értette. Aki nem műveli, ne is tartsa! — mondta. — Egész életemben a hét kezem munkájára számítottam csak, én ehhez a föld-spekulációhoz (!) nem értek! — vágta oda nekünk mély megvetéssel azon a télen, amikor az egészségi állapotára való tekintettel sikerült kicsikarni az ígéretet, hogy leteszi a gyümölcsös gondját. — Adjátok el! Majd éppen ti fogtok dolgozni benne! Van is nektek időtök arra! Kitavaszodott. Először kellett úgy néznem a földre, mint a gazdája. Elvadult körtefa-, meggyfa-, fává serdült Rrisztustövis-dzsungel. Minden üres foltocska tarackkal szőnyegpuhaságúra benőve. Hirdettem. Művelőtársat, bérlőt kerestem. Sokan jelentkeztek, de aki megnézte, mind elmenekült. A gyerekek indián-üvöltéssel törtek utat maguknak az ember-magas gazban. Riadt sárgarigók, meggyvágók kaptak szárnyra előttük ri-, koltozva. Ahogy piros sapkájuk fel-felbukkant a bozótban, mintha magamat láttam volna. A magam piros sapkáját röpködni ugyanezek között a fák között. — Magad uram, ha szolgád nincsen! Felégettük a beteg levéllel borított fa-aljat, baltával kicsapkodtuk a surjánokat. Sóhajtoztunk. Nem, nincsi erre időnk, erőnk! Kivágattuk a legelvadultabb sarkokból a félig kidőlt meggyfákat, a kertet beborítani szándékozó akácot. Felszántottuk a megtisztított földet. Az eke beletört a gyökerekkel átszőtt rögbe, szinte csak sávokra hasogatta a tarackszőnyeget. Krumplit, kukoricát, zöldséget ültettünk. Ástuk, kapáltuk a csomós, gyökérbogos ágyásokat. Permetez- gettük a körtést. Rdmánkodtunk a kereskedőknek, és bosszankodva álltunk másnap a kétszeres áron kiírt ládák előtt. A föld magához idomított minket. Itt állok hát a foltosán aranyló, késődélutáni napsütésben. Ősz van. Megint szedni kell a körtét. Végignézek a barátságosan szabályos fasorokon, a zöld füvön. Nagyot sóhajtok. Miért is ilyen átkozottan, lelket-melengetően szép? És rossz lelkiismerettel jut eszembe: mit nem adott volna azért apám, hogy .itt állítasson így, mint én? Hogy, amint tervezték: ébből élhettek volna meg öregkorukban? Hogy az övék maradhatott volna, beváltva az ifjan hozzáfűzött reményeket, a hiába beleölt kemény mupkát? s emmi áron nem kaphatta meg azt, ami nekem később az ölembe hullott. Nekem, akinek mindez csak nyűg, gond, költség, akármennyire szeretem is. Feladat, amihez nem értek, amire nincs időm, de amit egészen elhanyagolni mégsem tudok. Hát lehetséges, hogy amire vágyott, az csak neki, egyedül csak neki volt elérhetetlen? Míg bárki, akinek semmit sem jelent a száztíz körtefa, megkaphatta? Aki nem tervezte, nem álmodta, nem értékelte, soha egyetlen gondolatiét, egyetlen munkaóráját sem fordította rá, az mine? szedhette gyümölcsét? Ő pedig úgy halt meg, hogy még a csalódás emlékét is szerette volna elfeledni. Miféle törvény működik az időben? Lehetséges, hogy amire én vágyok annyira —- éppúgy elérhetetlen marad’ számomra? ÉS húsz év múltán ugyanígy állnak majd az én gyerekeim is álmaim hullásának beteg papír-avarjában, és csupán a kegyelet, az emlékezet gyengíti el őket annyira, hogy hozzá nem értő kézzel bele-belekotorja- nak betűvetésem gondozatlan maradt, elvadult örökébe? Összeállította: Békasy Ildikó
