Szolnok Megyei Néplap, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. FEBRUAR 2. I Arcképvázlat I A bizalom és a rend embere „Ha a pénz után futsz, nem fogsz élni. Ami szép az életben nem logod észrevenni." Ez volt beszélgetésünk utolsó mondata. Az apja sz-avai. A tanács, az intelem formálhat értékrendet? önmagában aligha. A szavaknak hitelt a tettek adnak. Példaképpé válhat az apa, akinek életét úgy folytatja a fia, hogy 52 évesen azt mondhatja: „Semmit sem csinálnék másképp, ha újra kezdeném. Konfliktusok, krízisek, kitérők . .. Mégis minden úgy jött össze, ahogyan akartam. Amire kétkedve reagálhatnak olyanok, akik más értékek szerint ítélnek, és legyinthetnek, hogy kevéssel beérem.” Lehet kevés, ha valaki könnyed, magától értetődő természetességgel úgy kezdi az önvallomást, hogy „a munkám, a papírgyár és az életem elválaszthatatlan, ha létminimumért kellene dolgoznom akkor is itt maradnék"? önmagában persze semmit sem jelent az egy munkahelyen, egy gyárban eltöltött 32 év. Nem biztos, hogy érdem, lehet, hogy egy középszerű állapot. Miért meggyőződésem, hogy az övé, Török Jánosé, nem az? Amikor a Szolnoki Papírgyár termelési osztály- vezetőjével beszélgettünk többször arra gondoltam, hogy megnyirbált élet- és munkakedvet adhatnak visz- scza az ilyen emberek, akik természetes és őszinte büszkeséggel, rajongással tudnak beszélni egy munkahelyi közösségről, akiknek fontos, hogy születésétől kezdve, szinte percnyi pontossággal ismerje a „gyára” életét, azt a korszakot is. amihez semmi köze sem volt. „Ügy érzem mindig ehhez a gyárhoz tartoztam. Hihetetlenül hangzik persze, hiszen kétéves voltam és Erdélyben Nagykárolyban éltünk, amikor Szolnokon ezt a gyárat alapították, azután másfél év múlva csődbe jutott. 1940- ben új tulajdonosoké, az Első Magyar Papíripari Részvénytársaságé lett. Háború volt, és a papírgyártó gépeken lőporalapanyag készült. Erről apám — akinek az újonnan indult gyár papíripart szakembereket kereső hirdetése a kezébe került — mit sem ■ tudott. De, mivel azt a papírgyárat, ahol ő dolgozott Bukarest közelébe telepítették, hogy Magyarországon élhessünk, úgy döntött Szolnokra jövünk. Két erdélyi nagycsalád (mi öten voltunk testvérek) ide települt. A gyári lakótelepen tágas lakást építettek nekünk. A családomnak — feleségemnek, 19 éves Adrien lányomnak. s a 12 éves János fiamnak — ma is ez az otthona. Akkor még nem választotta el kerítés a lakóteleptől a gyárat, ahol 21)0—300 ember dolgozott. Mi gyerekek a gyárudvaron szaladoztunk. a selejtet tapostuk. Egyszerű és nagyszerű embereket ismertem meg apám kollégáiban, aki 1965-ig a gyártás főművezetője volt." A gyerekkori élmény, a múlandóság elleni tiltakozás késztette a gyár történetének megírására, amelyhez segítőkész, hasonszőrű partnerekre talált. „Nem akartuk, hogy elfelejtsék azokat az embereket. Ennyi az egész." így is lehet mondani: eny- nyi az egész. Tény, hogy 1953-ban amikor közgazdasági technikumi végzettséggel a gyárba került, nekilátott az évkönyv megírásához. Ma a termelési osztály kollektívája írja a jövő ipartörténeti jelentőségű dokumentumait. A gyárba kerülésére, mint véletlen szerencsére emlékezett. Az iskola elvégzését követő néhány hónapos kitérő után egy sportkapcsolat (akkor pingpongozott) révén kapott ajánlatot. Apropó sport! Egy huszonhét évvel ezelőtti újság fénymásolt lapját mutatja, rajta az MTE futballcsapatának fényképe. Büszke arra, hogy a papírgyári Szikra sportkör volt az 1956 után megalakuló MTTE magja. „Harmincéves koromig én is kergettem a bőrt a gyepen.” Le sem tagadhatja, hogy sportolt, hogy egészségesen élt, semmiféle „méreggel”, kávéval, cigarettával nem rombolta soha a szervezetét. Rend van az életében. „Apámon kívül volt még egy ember. az első főnököm, a tervosztály vezjetője Novák Sándor, akinek sokat köszönhetek. Precíz, szigorú volt. Magasra állította a mércét, megtanított dolgozni, rendet teremteni és tartani magam körül. Hallom, hogy vannak, akik túil szigorúnak tartanak. Mondják, hogy túlságosan termelés- és nem embercentrikus vagyok. Nem így érzem, de azt vallom, s a tőlem telhetőt meg is teszem azért, hogy ami ebben a gyárban rejlik, azt maximálisan kihasználjuk. Ez mindenkinek a javát szolgálja. És a többség itt így gondolkodik. A laza munkaerkölcsű, lógós emberek nem is tudnak megmaradni ebben a közösségben. Nem a szavak, hanem a termelési eredmények, a többé-kevésbé zökkenőmentes profilváltások, a nagyberuházást követő átállások bizonyítják. A szigorúság nem jelent közömbösséget az emberek iránt. A rendhez hozzátartozik a bizalom. Enélkül el sem tudnám képzelni az életem. És érzem, hogy bíznak bennem az embere).*. Tudják, hogy a kimondott szóhoz minden körülmények között ragaszkodom, és azt nem a széljárás szerint forgatom. Nem a kinek tetszik és kinek nem szerint latolgatok. Amikor a vállalati gmk-ík megalakítása elkerülhetetlenné vált ahhoz, hogy ne álljon le két gépünk, én beszéltem az emberekkel, s mondtam meg nekik, hogy mire számíthatnak. Ha bármi változna, most is vállalni fogom a beszélgetést. Felelőtlenség kétségek között hagyni az embereket. Az olyan munkásokat, mint amilyenek a papírgyáriak, meg aztán végképp! S nehogy azt higgye csak én gondolkodom így, a kollegáim, a főnökeim mindannyian, némi túlzással a gyár megszállottjai.” Nem szégyellte, hogy olykor volt konfliktusa és lel- kiismeret-íurdalása emiatt. „Sose felejtem el, a kislányom beteg volt, éjszaka felsírt. Felvettem. Öt tartottam a 1 carom ban, a fejemben azonban a gyár dolgai kavarogtak .. . Elgondolkodom néha azon. hogy talán a családi melegségből. az érzelmekből a gyerekeimnek kevesebb jutott, mint nekem. Nem tudom. Ez akkor is örök dilemmám marad, ha egészségesnél, kiegyensúlyozottnak látom őket, és ha úgy gondolom, hogy képes voltam és vagyok mindent megtenni azokért akiket szeretek, akik iránt felelősséget érzek.” Kovács Katalin Baján, a Türr István Múzeumban új állan dó kiállítás nyílt, „Élet a Dunán” címmel. A kiálllítás a régi vizi életet, a halászat és a hajózás eszközeit mutatja be. Képünkön: gabonaszállító, úgynevezett bödönhajó makettje. A járművet a múlt század elején használták. (MTI Fotó — Karáth Imre felv. — KS) A műteremtől az otthonig A KÉPZŐMŰVÉSZETI ALKOTÁSOK ÚTJA A Képcsarnok Vállalat szolnoki Aba-Novák termi' ékszer az- üzletek közöli. A fest mé n y e k, kisplasztikák, tű zzomán co k, iparmű vészel i tárgyak birodalmában úgy érzi magát az ember, mintha rangos kiállításon lenne. A szépség és a harmónia jellemző erre az üzletre. Nem csoda hát az iránta megnyilvánuló érdeklődés. Vezetője, dr. Mécs Jánosné mégis rokonszenvesen szerény: — A szolnoki Művésztelepnek köszönhető, hogy itt. már van hagyománya a képzőművészet szeret elének. Ez igaz. de az is tény, hogy a képzőművészet vonzereje viszonylag szűk körre terjed ki. és az érdeklődők jórésze csak helyi ismeretekkel rendelkezett. Nemcsak üzlet Az Aba-Novák terem nemcsak üzlet, hanem rendszeres kiállítások helye is. — Országos kitekintést szeretnénk biztosítani. — mondja Mécs né, — ismerkedést a mai magyar festészettel. A szándék tettekkel párosul. Dicsérendő ez még akkor is, ha az elsődleges cél nem a művészeti ismeretek nyújtása, hanem az üzlet. Ez a rendeltetésük. — Voltaképpen múzeumi tárlatokon is lehet festményeket vásárolni, ott mégsem kelendőek — vélekedik Mécsné. — Az anyagi siker inkább nálunk mérhető. Mérhető többek között abban, hogy az Aba-Novák terem, tavalyi képzőművészeti értékesítési tervét száznegyvenhét százalékra teljesítette. — Ügy látszik, vannak nagypénzü emberek. — Kevés nagypénzű vásárol nálunk. A zöm fáradságos munkával szerzett pénzén apróbb tételeket vesz, vagy él az általunk biztosított, az OTP-től független részlettel. Sok szerényebb jövedelmű vevőnket jellemez a vele született intelligencia és szépérzék. Ugyanezek mellett a mintaszerű kereskedői érzék is jellemző az üzletvezetőre: — Ismerni kell. hogy hol mi kelendő. Az egyik megyében az ötvösárukat kedvelik, a másikban a festményeket, vagy a bőrárukat. Ami ott felesleges, el lehet hozni. Karácsonyra három megyéből hoztunk árut, az év végére mégis a megengedett készlet alatt maradiunk. — Szolnokon mi a kelendő? — Itt minden jól megy. Az apró ezüstékszerekböl kilószámra vesznek. Kérdezték is a központban, hogy mit akarunk a fantasztikus nagyságú túlrendelésünk- kel. Azt tartom, kell, hogy tartsunk mondjuk tizennégyezer forintos tűzzománcot is meg olcsóbb cikkeket is. — Mi készteti erre? — Az, hogy tudom: más csengése van a pénznek a pult belső oldaláról, és más a vevő. felől... Január nem a vásárlások hónapja. Beszélgetésünket mégis gyakran töri meg az üzletajtó nyílása. Sokan csak szétnéznek. Mécsnét ez sem zavarja: — Én is szeretek nézelődni. Meg aztán úgyis visz- szajönnek majd vásárolni. — A művészeti érzék mennyiben szempont önöknél? — faggatom tovább. — Nem hiszem, hogy azt kívánná tőlünk bárki, hogy muzeális rangú áruink legyenek. Azt viszont joggal várják, hogy csak zsűrizett, művészeti-értékű árut forgalmazzunk. Nem árulunk giccset, nívótlan holmit. Ahhoz szeretnénk hozzájárulni, hogy az utánunk következő generáció már hoasá- ertőbben értékelje a képző- és iparművészetef, mint a mi nemzedékünk. A szervező tükrében A Képcsarnoknak az Aba- Novák teremtől független szervezői is dolgoznak megyénkben. A szolnoki, a jászsági és a kunszentmártoni körzetet Fenyvesi Gyula „uralja”. Annak idején első útja, egy rézkarcokkal %;li mappával, Törökszent- miklósra vezetett. — Egv nap alatt tizenhárom rézkarcot adtam el. Kezdtem számolni a jutalékot. Mondtam magamban, na Gyula, most megfogtad az isten lábát. Második utamon viszont, amikor száj- és körömfájás miatt lezárták Fegyverneket, és még a vonat sem állt meg ott, autók meg nem közlekedhettek, így ottragadtam, rájöttem, hogy ez sem fenékig tejfel. Most már jól megy a sora. Egy nagy IFA-ba rakja a festményeket, és int a sofőrnek: mehetünk! Szemmel láthatóan büszke a hivatására. __ Ízlést formáló, kultúrm issziós tevékenység ez. Egyszerre hetven-nyolcvan festő műveit ismertetem az emberekkel. És mivel a szervező jutalékból él, tudom, nem lehet azt tartani, hogy vidékre minden jó. Neves mesterektől is kellenek képek, — például Szentgyör- gyi Kornél Kossuth-díjastól, Konfár Gyula Munkácsy- díjastól, a minden díjás Borsos Miklóstól. Amerigo Tótnak egy ülő nőt ábrázoló grafikája is van most a készletemben. A zárt teherkocsi egyúttal kiállítóterem meg üzlet- helyiség is. Persze, nem húszlökos hidegben. — -A múltkoriban, amikor azok a nagy hidegek voltak, mondtam a martfűi gyógyszertárban, hogy nézzék meg a képeket. Azt válaszolták, ilyen időben ők nem mozdulnak ki. Na, mondtam, akikor átalakítjluk kiállítóteremmé a patikát. Bevittem nehány festményt. Meg is vettek négy képet, több min negyvenezerért. Az ilyen röpke tárlat egyébként jól bevált szervezői fogás. — Amikor Jászíényszarun, a tanácsházán raktam ki néhány festményt, egy fiatal házaspár harmincezer forintért vásárolt tőlem. Azt mondták: azelőtt egy órával nem is gondolták, hogy képtulajdonosok lesznek. — Ezek szerint ütre-főre vesznek festményt az emberek? Vagy van valami elgondolásuk? — Egy valami általánosítható: a giccs helyett mindinkább egyedi művészeti alkotást szeretnének. A miértre már nem egyértelmű a válasz. Az egyik azt mondja: valamibe be kell fektetni a pénzt. A másikat a nyerészkedési szándék vezeti. Azt kéri, hogy idős mester képét adjam neki, olyanét, aki rövidesen meghal, mert akkor értékesebb lesz a kép. Van akinek olyan kell, amihez hasonló senki) nek sincs. A zöm a művészet szeretetéért vesz festményt. Egyre gyakoribbak a magángyűjtemények. — Milyen témájú alkotások érdeklik az embereket? — Az idősebb korosztályból valók meg-megkérdezik: szentkép nincs? A fiatalokat és a középkorúakat elsősorban a tájképek érdeklik. Olyan képeket vásárolnak, melyeket egész életükben szeretettel néznek. A modern piktúrától sokan idegenkednek. — Gondolom, sznobok is vannak... — Volt úgy, hogy a dumát vették meg. nem a képet. Egyszer eladtam egy néhány vonalat, pamzliplecsnit ábrázoló képet. Legközelebb arra járva láttam, hogy fordítva rakták fel. Nerh szóltam, úgy voltam vele, nézőpont kérdése. — Milyen a jó szervező? — Legyen megáldva nagy türelemmel. Sose érezze a vevő. hogy mindenáron el akarja neki adni az árut. Inkább legyen meggyőződve arról, hogy ha megveszi a képet, az egész miliő megváltozik körülötte. A szervező keltsen bizalmat maga iránt, hogy máskor is emelt fővel mehessen oda vissza. — Évtizedekkel ezelőtt is így vélekedett? Akkor nem az volt az elsődleges, hogy mielőbb túladjon az árun? — Nem tagadom, volt ilyen időszak. Akkoriban a módszerekben sem válogattunk. Az egyik tsz-elnök irodájának falára például felraktuk a névadó klasszikus portréját. Amikor előkerült az elnök, mondtam, levehetjük a portrét, ha kéri... Nem kérte, küldött a pénztárba. — Egyszer meg benéztem Tiszaföldvárra. Volt ott egy asztalos vevőm. Egyszer- csak azt mondja a felesége, hogy a szomszéd hentes is akar képet vásárolni. Most menjek hozzá, mert borjúhúst is kaphatok. Ritka cse; mege volt az akkor, csak kényszervágáskor lehetett hozzájutni. Mondtam a henteshek, ha ad egy kiló borjúhúst, vehet egy festményt. Jól van, egyezett bele, de vigyük a lakására a képeket, a felesége majd kiválaszt egyet. Kikötötte: csak állatokat ábrázoló képeket vigyek. — És mi lett a vége? — Vittem, ami volt. Az asszony tanácstalanul nézegette őket. Na, mondtam magamban, ezt nem úszód meg olcsón. Rásóztam négy képet. Idővel el is felejtettem. Nem így a hentes. Amikor hónapok múltán arra jártam, meglátott. Felkapta a bárdot és nekem- rontott. Egyre csak azt kiabálta: „Nem megmondtam, hogy állatképet vigyél az asszonynak? Nem megmondtam. ..” Azzal csillapítottam le, hogy hozok én neki egy olyan Chiovini-képet, melyen egy egész csorda lesz, csak előbb fizesse ki a részletet. Sokszor mondtam én is, hogy így nézze, meg hogy tükröződik a művész lelke a képben, — de aztán rájöttem, hogy baj van, ha egy képet magyarázni kell. Régóta ahhoz tartom magam, amit az előbb mondtam: a szervező keltsen bizalmat maga iránt, hogy emelt fővel mehessen visz- sza. Ha nem ehhez tartottam volna magam, nem adhattam volna el közel hétezer festményt és annál is több rézkarcot. Hosszú és tanulságos volt az út a kiváló dolgozó jelvény megszerzéséig. — Közeleg a nyugdíj. Mit szeretne még megérni? — Azt szeretném, ha sok új lakást építenének, én meg vinném hozzájuk a festményeket. A művészet hiénái Az értékes művek mellett sosem volt megyénkben ennyi bóvli, mint napjainkban. önmagukat festőművésznek kikiáltó emberek egyre gyakrabban tűnnek fel a lakótelepeken, a különböző intézményekben. Áruik zsü- rizetlen, semmitmondó ócskaságok. Mégis piacra lelnek, mert egyre kevesebben elégednek meg azzal, hogy szobájuk falára csak esküvői képet tegyenek. A képzőművészet divatba jött. Ha néha kerülőúton, tévelyeg- ve is — egyre nagyobb tömegek jutnak el hozzá, — tudván, hogy az élet akkor értelmes igazán, ha a szépség sem hiányzik belőle. Simon Bél»
