Szolnok Megyei Néplap, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-26 / 21. szám
1985. JANUÁR 26. Irodalom» művészet 9 Bede Anna: Rózsák rögök Kapaszkodom szavak, konok. lépcsőibe megmarkolok rózsát rögöt az éjszakák, ezüsthideg fénybokrait a mély a józan álmokat mert minden más örvényes és halálhozó s ha szédülök kapaszkodom vezérlő fényívek parázs rözséibe tűzvészbe mely nem öl csak old jajokba mosolyokba és a szélbe mely nem zúg imát de indulót barát kedves kezébe s az ha el taszít mindenbe és mindenkibe mert egymagám fenn nem maradhatok soká s nem halni vágyom élni csak. s közös gondokba vágyak, zöld f ócskáiba fészkekbe szélvert ágakon kapaszkodom s föld ha reng ha fölhasad fenntart egy hangya egy virág egy szó egy jel s a megcsonkít/1 kövek között felvetem felhős homlokom — Na? — sürgetett az öregem, mert sokallta vizsgálódásomat. — Rendben van ez — szóltam lassan, és összehajtva visszanyújtottam az „igazolványt”. Közben figyeltem az ember szőrrel benőtt arcát, de az mozdulatlan és közönyös volt. — Hogy lenne rendbe! — rep- likázott fentről az öreg. — ide csak sárga igazolvánnyal lehet jönni. Ilyennel! — kapta elő a magáét. — De ő állami rákász — feleltem nyugodtan. — Neki másmilyen van. — Le van pecsételve? — nyugtalankodott tovább az öregem. — Le. .. Na, nézzük, hogy csinálja — szóltam a hallgatag rákászra. Eltette a kartonlapot, aztán felgyűrte nadrágja szárát, a vízbe gázolt, majd lemerített két markával húzott egy hosszút, s mikorra kiemelte, három kis rák csüngött rajta. A fazékba seperte őket, aztáp újra a víz alá nyúlt. Eközben az öregem alkalmas pontot keresve lemászott, és ő is érdeklődéssel nézte a rákász mutatványát. — Hát halat mivel fog? — kérdeztem tőle. Ijedten emelkedett fel. — Én csak rákot fogok. — Aha! — kapott a szón rokonom. — Mit tudni, nem fog-e halakat is?! — Csak rákot. .. — De ha... mondjuk, halat is fogna, azt mivel csinálná? Bátorítóan ráhunyorogtam. Sejtettem, hogy analfabéta, s maga sem tudja, mit tartalmaz „igazolványa” — amit bizonyára valami rossz humorú ismeretlentől kapott —, de feltettem, hogy látott, amikor kosarára bukkantam. Abból, hogy eddig nem szóltam, jóindulatomat kellett kiolvasnia. Így is volt. ö is vigyorintott egy furcsát, s azt mondta. — Hát... azt is lehet. — Mivel? — Inggel. — Megmutatná? Pillanatok alatt lehúzta ingét, görcsöt kötött két ujjára, s a gallérba húzott madzaggal elkötötte a nyakát is, aztán víz alá merítve húzta, mint a hálót szokás. — Na, maga igy nem sokat fog — legyintett rokonom megköny- nyebbülten. és újratömte a pipát. — Ebből él? — faggattam a szőrmókot. — Meg madárból. —fl síneken túl, a Iák mögött élelőtt tíz óra, s már úgy tűz a nap, hogy hevétől csiklandós izzadság- erecskék folynak alá a hátunkon. Strandszatyorral, pokrócokkal és görögdinnyével a kezünkben bandukolunk az utcán a Balaton felé. Az ég felhőtlen és világoskék, a járda hajlékony, a házak forró tömbök, a SíZén telep széles hátú lovain fehér tajték szegélyezi a hámot. Ilyenkor minden csomag sokkal nehezebb a súlyánál és minden megteendő távolság megnyúlik, mint a jól megdolgozott rágógumi a játszadozó, szakállas hippik ajka és keze között, ahogy egyik végét kihúzzák, majd gyorsan visszaszürcsölik. Családom felnőtt és serdülő tagjait viszi, hajtja előre a zöld víz látomása, a hűsítő délibáb víziója; nem panaszkodnak a melegre, inkább örülnek neki, azért vagyunk itt, hogy a napsugarak megpörköljenek, kiszikkasszanak, hogy esténként harmadfokú égési sebekkel a hátunkon dőljünk forró párnánkra. Ez a nyaralás rendje, mindenki tudja ezt. Csupán hároméves kislányom nem tudja még. S így természetesen azt sem tudja, hogy ez a boldogság, amit meg kell becsülni, mert az ember évente csak egyszer jut hozzá, s akkor is csak néha sikerül. Tapasztalatlan emberke, tanítani kell. Fel kell őt világosítani a dolgok rendjéről, és meggyőzni, mert Maja elégedetlen. Erősen kifogásolja a meleget. Panaszkodik. Azt állítja, hogy jobb lenne a hűvösön ücsörögni, és Bundival, a bozontos, barna plüss- ebbel játszani, vagy Bumberlicsek. a telhetetlen nagyevő cseh fiúcska kalandjairól szóló képeskönyvet nézegetni. Sőt, még labdázni is jobb lenne, mint most a strandra menni ebben a kozmikus sugár- özönben. Persze tapasztalatlan és fejletlen agya nem társítja még a jelenségeket, nála még nem kötik nehéz és verítékes utunkat a lágy víz fogalmához a képzettársítás finom szálai. Számára most csak az út fáradalma és nehézsége létezik. Ä jelenben, a pillanatban él, nincs érzéke a jövő iránt. Nem veszi tudomásul, hogy a kellemeshez, az élvezeteshez, az eredményt jelentő végcélhoz legtöbbször nehéz, göröngyös és nagyon gyakran kilátástalannak tűnő utak vezetnek, és hogy az ember nem mindig teheti azt, amit szeretne, ha el akar érni valamit, sőt nagyon gyakran azt kell tennie, amihez semmi kedve nincs. Ezért nyűgös- ködik, néhány lépéssel mögöttünk jár, ajkáról panaszok és sirámok csöppennek alá, mint rólam a verítékem sós ízű, súlyosi cseppjei. Meg-megáll, nem akar tovább jönni. Szabotálja a mai fürdőzést. Meg kell őt győznöm, felnőtt módra, okosan és fölényesen. Atyaian. Nem sértő demagógiával, hanem észokokkal, hogy érezze, nem a lenézés szól hozzá, a kishitűség iránti megvetés, de az érett tapasztalat. Fel kell őt világosítanom életünk értékrendjéről. Visiz- szamegyek. Áll a járda szélén, s a messzeségbe néz. Láthatólag szerencsétlen. Jóindulattal szólok hozzá, hangom komoly, rábeszélő. — Azt hogy fogja? Most már teljesen megnyugodott. Kirázogatta ingét, a partra terítette, aztán leguggolt, fejét két térde közé szorította, és füttyszerű hangokat hallatott. — Prü-prü-prü, pü-pü, prü- prüp ... A sajátos madár-morzejelre válasz érkezett, valahonnan a nádasból. — De hogy fogja meg? — Kézzel. Villámgyors kaszáló mozdulatot tett, jelezve, hogy így. — Hol tanulta? — kérdeztem hitetlenkedve. — Apámtó. — Melyik vidéken? — Nagysárrét. Pöfékelő rokonomra pillantott, s alázatosan kérdezte. — Nem adna egy pipa dohányt? Rokonom nyújtotta a zacskót. A sárréti ember sodort, és jóízűen fújta a füstöt. Feketére égett, csontokra feszült arcbőrén derű és nyugalom honolt. Attól féltem: sírnom kell. azért gyorsan leguggoltam, térdem közé szorítottam a fejem, és utánoztam a madárnyelvűt: — Prü-prü-prü-pii-pii, prü- prüp... (Történet a gyermeki tanulékonyságról) — Gondolj a Falaton vizére, Maja! Emlékszel, tegnap milyen lágy és simogató volt? Belefekszünk majd, mint Gömböc Miska kalandjaiban a víziló néni a tóbá, és csak a szemünket hagyjuk kint belőle, hogy lássuk, ha felénk úszik egy gőzhajó, meg az orrunkat dugjuk ki, hogy néha-néha szippantsunk egy nagyot a finom párás levegőből. Elismerte, hogy tudomása van a Balaton létezéséről, de erősen kétségbe vonta, érdemes-e egyáltalán odamenni. Erre kézen fogtam és vezettem, úgy beszéltem hozzá. — Te most elégedetlen vagy, mert úgy véled, hogy hiábavaló ez az izzasztó menetelés, de később majd látni fogod, hogy a fürdés mindenért kárpótol. Hiába, kislányom, ez az élet törvénye, a sors ajándékait meg kell. szolgálni, és áldozatkészséggel kiérdemelni. Bizony, mindenért áldozatokat kell hoznunk. De ha meghoztuk az áldozatot, utána már a mi időnk következik. Egész nap pancsolunk, és a nap erőlköködésén csak nevetünk. .. — Olyan homokvárat építesz magadnak, amilyet még nem láttak ezen a környéken... — biztatta a feleségem. — Ebédre finom sült kolbászt eszünk és hideg kakaót iszunk ró... — agitáltak a nagyobb lányok. ikerült őt átvonszolni a Sió-hídon. A forgalmas útkereszteződésben ösz- szerezzen és megszeppent a rendőr vészes sípolására, kissé magába szállt, de a vasúti, síneken átérve újra megmakacsolta magát. — Most már olyan messze vagyunk, hogy haza sem érdemes menni... — siránkozott. S a tavat még mindig elrejtették előlünk a nyaralók és a fák. — Ejnye, Maja, ne légy kishitű! Apádnak nem hiszel ? Szülőanyád szava semmi neked? Két perc múlva az árnyékos utcába érünk, a hatalmas platánfák alá, ahol már gyerekjáték lesz a menételés. S onnan már csak egy ugrás a tó. — Meglátod, milyen gyönyörű látvány a haragoszöld lombok közül elővillanó, zöldeskék víztükör — ígérte a feleségem. — Mi már érezzük a sült kolbász illatát — bizonygatták a lányok. Becsalogattuk őt az árnyas, nagy fák alá, de ott is elégedetlenkedett. Számára a járás ott sem volt élvezet, sem gyerekjáték. Szerencsétlenül csetlett-botlott mögöttünk, mint a hitehagyott, akiben megrendült az élet értelmébe vetett bizalom. Végre, egy lángossütő deszkabódéja mögött megpillantottuk a Balatont. — Látod, kislányom, nem csaptalak be. Ott van. Győződj meg róla a saját szemeddel, és felejtsd el oktalan pesszimizmusodat. Minden lépés közelebb visz hozzá, s „ . .. Oh, antik karcsúság, szelíd ivek Márványfiúk, s lányok kecses köre, Oh, sürü ágak. eltiport füvek, Oh, formák csöndje, anda gyönyöre Az öröklétnek: hűs pásztormese!. . (Részlet John Keats: Oda egy görög vázához c. költeményéből. Tóth Árpád fordítása.) Irodalmi oldalpárunk illusztrációit REICH KAROLY Kossuth- dijas grafikusművész PASTORALE című sorozatából válogattuk. ígérem, egészen rövid időn belül benne ülünk. De jól jegyezd meg a tanulságot: a céltudatos kitartás a fegyelmezett ember számára nemes gyümölcsöt érlel. De a kishitű, az állhatatlan, a türelmetlen semmilyen gyümölcsben nem részesül. .. — Nézd azt a fehér vitorlát a tavon! Mint egy kecses pillangó szeszélyes búzavirág-csokron lelkesítette elragadtatva a feleségem. — Jeges kakaó tejszínnel — csettintettek a többiek. A víztükör egyre gyakrabban bukkant elő a fák közül. Végre a strand bejárata elé értünk. Kislányom felélénkült, tudatából kiröppentek az út kellemetlenségeinek varjai, helyükbe eljövendő örömök valós képzete költözött. — Az élet nem könnyű — mondtam én az ügy lezárásaképpen —, de az erős legyőzi a nehézségeket, és diadalt arat. Néhány napig így jutottunk reggelente a vízhez, de a helyzet — sajnos! — nem javult, és elér-* kezett az idő. amikor lányom sem rábeszélésre, sem kérésire, sem fenyegetésre nem volt hajlandó egy kilométert gyalogolni a melegben. A rendőr is hiába füty- tyentgetett nagy mérgeseket, ő csak állt leszegett fejjel a járda szélén és nem mozdult. Karomra kellett őt vennem. A nap most különösen „ rosszindulatúnak, gonosznak tetszett. Maja kényelmesen elhelyezkedett, mellemhez simult, jobb karjával vörösre égett vállamra könyökölt, minUia egy mesebeli házikó muskátlis ablakában könyökölne, másik kezével sebes nyakamat markolászta, és roppant elégedett volt a sorsával. Élénken érdeklődött, forgolódott — sebeimen olyat szorított néha, hogy felszisszentem —, örült az életnek. Rogyadozó lábbal, verejtékben úszva vágtattam vele az utcákon végig, hogy hamarább odaérjünk. Közben hangosan méltatlankodtam. Dühöngtem. Erősen bíráltam lányom önzését és tekintetnélküliségét. Háborogtam, a szívtelenségét emlegettem és úgy véltem, hogy jogosan. Tömzsi kis teremtés a kislányom, súlya húsz kiló körül lehet. S a könyökében korához képest meglepően kemény és szögletes csontot éreztem. Feleségem megértésemet kérte, a nagylányok a kicsit dicsérték, hogy milyen nyugodtan ül a karomon. és milyen édes. Ö egy ideig némán hallgatta méltatlankodásomat. Váratlanul megszólalt. — Gondolj a vízre, apa...! Meghökkentem. —■ Milyen vízre? — A Palatonra. Ott van a síneken túl, a fák mögött. Megnémultam. A feleségem mosolygott. A lányok kuncogtak. Vegyes érzelmekkel és komor arccal fokoztam a vágtát, családom alig bírt követni. A vasúti síneknél kislányom tárgyilagosan megjegyezte. ■— Mindjárt az árnyas utcába érünk... Ott már könnyű lesz a gyaloglás... — Kínzó belső nyugtalansággal néztem rá. Gúnyolódik velem éz a kölyök? Alig nőtt ki a földből, és már csúfolja atyját, aki esendő létét lehetővé teszi? De az; arca komoly volt, tekintete megfontolt; őszintén gondolta, amit mondott. Jót akart nekem, biztatott. Magától értetődő nyugalommal ült a karomon, és tovább bölcselkedett. Amikor a lángossütő bódéját megpillantottuk. felkiáltott. — Ott... már ott van, apu, ne légy kishitű! Minden lépés közelebb visz hozzá... Családom vígan zajongott körülöttünk. — Jeges kakaó... dinnye, fagylalt, főtt kukorica... ziszüphosz érezhette úgy át a kín lényegét,- amikor á súlyos sziklát görgette a hegyre fel. Karom zsibbadt, lábam rogyadozik. Vállamat mintha maró savval öntötték volna le, és besózták volna, mint disznóöléskor a szalonnát és az oldalast. A bejárat előtt a lányom még azt mondta: — Az élet nem könnyű... Tudom, tudom... ne folytasd, Maja! Az erős legyőzi a nehézségeket. .. Ugye, ezt akartad mondani? összeállította: Rékasy Ildikó
