Szolnok Megyei Néplap, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-26 / 21. szám
8 1985. JANUÁR 26. Irodalomb művészet a sok százezer író-olvasó találkozó közül, amit az, elmúlt évtizedekben országszerte rendeztek, néhány száz, alkalommal én voltam az író. De nem mindig tudták, hogy hívnak. Az egyik találkozón a Bánya- és Nehézipari Gépgyár (de lehet, hogy a Ruhakészítő Szövetkezei vagy Nyalókaüzem) kultúrfelelőse. hangját lelkesre emelvf, így üdvözölt: — Szeretettel köszöntöm Kacsób Pongrác elvtársat! Mit tehettem, hogy a közönség, főképp idősebb brigádtagok, nőtanácsi aktívák, nyugdíjkorhatáron túlról bejáró nénik ne tévessizenek össze a János vitéz című daljáték marxista-leninista szerzőjével? S a névcserét valamiképp hasznosítsam is? Közöltem a valódi nevemet. Valaki fölnyerített. Derült az ártatlan publikum. Tenyerüket a szájuk elé kapva, mosolyogtak a fogatlan nénikék. Majd megnyugtattam a szónokot, hogy előfordulnak ennél kínosabb tévedések is. Jóval népesebb hallgatóság előtt. Kezdetben a rádió Kettőtől ötig című műsorában mikrofon elé ültettek egy-egy vendéget is. A megtisztelt illetőnek az operettmelódiák, slágerek és magyarnóták szüneteiben rövid interjúkat kellett adnia. Három órán keresztül. Meg-megszakított galoppban. Puskapapír nélkül, élőben, egyenesen bele az éterbe... E vendéglátás azt a célt szolgálta, hogy a hallgatókat kiéheztessék a következő lemezre. .. Az én szóbeli gyötrésem- re Kovjalik Károly vállalkozott. Uborkaszezon volt. Nyár volt. A stúdióban negyvenfokos hőség. A villanyóra leghosszabb mutatója egy másodperc alatt két percet ugrott. Szánalmasan izzadtam. E forróságba bundázott lámpalázbar faggatni kezdtem Kovalikot, hogy mit is akar kérdezni tőlem? „A műsor- akkor jó, ha spontán” — felelte. No de mégis!? „Még magam se tudom — mondta. — Majd ahogy kijön a lépés.. Legalább az első kérdéseket, könyörögtem. „Öregem — állt eller továbbra is Kovalik —, neked olyan olajozott svádád van, kár izgulni...” így jutott el a villanyóra a tizenhárom óra ötvenkilenc perc ötvenkilenc másodpercig... Megszólalt a szignál. A rendéző intett. Kezdhetünk. A műsor háziasszonya ezen a délutánon a népszerű tévébemondc volt. Ki hitte volna, hogy mindjárt bombát dob az asztalra? A hölgy, hangját mosolyosra húzva, így kezdte a mondókáját: — Kedves hallgatóink! Kettőtől ötig című műsorunk mai vendége a kitűnő író, újságíró, kritikus, több sikeres könyv szerzője, akii mindannyian jól ismerünk: Karsai Elek!... Majd lenyeltem a villanyórát Nem voltam se élő, se holt. De szerencsére isimét segítségemre jöt1 egy korábbi, még kínosabb tévedés. Elmondtam hát azt az esetet. Legutóbbi, még érvényben levő házasságomat egy csütörtöki napra terveztük. Akkoriban a Várfok utcában laktam, édesanyám örökségként rám hagyott garzon öröklakásában. De telefont még nem sikerült kisiírni. Egy némafilm-színésznő kegyeire szorultam. A házbeli tra- fikos Páris Ila, a némafilmek hajdani, még mindig napsugárszőke sztárja bérelte, aki idős korában versírásra adta a fejét. Nos, Ila kisassizony-néni, irodalmi újraföl- fedeztetése reményében, szívesem vállalta, hogy átveszi és továbbítja a nevemre szóló üzeneteket. A tervezett házasságot megelőző hétfőn családi süvetüléat rendeztünk. Később nejemmel és anyósommal beszéltük meg a lakodalmi étkek rendjét. Egyszer csak hírnök jő Páris Ilától, a trafikból és undorral szól, hogy sürgősen hívjam feE a Pannónia Filmstúdiót. Lerohantam az idős szépséghez. Hívásomra mindjárt az igazgatóhelyettest kapcsolták. — Jaj, kedves ©alsai elvtársi — mondta az. igazgatóhelyettes, akit mély hangja ellenére inkább nőnek véltem —, már napok óta üldözöm magát!... Ugyanis beválasztottuk egy filmátvételi zsűribe... — Nagyon megtisztelő — feleltem. — Arról van szó — folytatta a pincehang. amelynek női eredetében már nem kételkedhettem —. hogy az átvételre ajánlott küllő!«, filmeket kell megbírálni... A fölkérés váratlanul ért, de nem lepett meg. Hiszen rendszeresen írtam filmkritikákat különböze lapokba., Hiába, van már hírem- nevem, Sczámon tartják az embert. .. — Sajnos, rövid a takarónk — mondta az igazgatóhelyettes-nő Esetenként ötszáz forintot tudunk Galsai Pongrác: Névcserék fizeni. Viszont havonta háromnégy film zsűrizésére kerül sor.. Gyors fejszámolás, idült optimizmusommal: ha Itavona négy, esetleg öt alkalmat számítunk, akkor ötször ötszáz, az két és félezer. .. — Csütörtökön ráér? — kérdezte a hang, amelyet már nemcsak női eredetűnek, egyenesen nőiesnek, sőt nőiesen lágynak éreztem. — Akkor vetítjük az első filmet... Csütörtökön?... Említettem volt hogy az esküvőnket épp csiütörtök- re terveztük. Már be is jelentettem a tanácsnál, fölkértük a tanúkat, megrendeltem a virágcsokrot... — Igen, igen. Ráérek — mondtam gyorsan. — A csütörtöki napom szabad. Kivételesen. — Kitűnő! — örvendezett a nőiesen lágy hangú igazgatóhelyettesnő. — Akkor délelőtt tízkor fáradjon ki hozzánk a filmgyárba... Megbecsült személyiségem örömével és a túlterhelt nap gondjával ballagtam vissza a lakásba. — Miért hívtak? — kérdezte a jövőbeli feleségem anyja. — Semmi rendkívüli — mondtam zavart nagyvonalúsággal. — Csak folyton rángatják az embert. Most például egy filmesztétikai zsűribe hívtak meg... — És fizetnek is valamit az ilyenért ? Már csak az ünnepi esemény elnapolását kellett megtárgyalni. Ez szinte szégyenletes gyorsasággal sikerült. — Azért légy pontos! — intett a menyasszonyom, akinek már voltak sejtései a kultúrfronton betöltött státuszomról. — Mert ha korán érkezel, azt hiszik, túl lelkes vagy, ha meg későn, elkezdik a vetítést, és kimaradsz a zsűriből. A jeles napon pontiban tízkor jelentem meg a Pannónia Filmstúdióban. Űj télikabátom volt. A Bizományiban vettem. Új nyakkendőm is. Nagyon blikkfangos« Egy parókahajú asszony s nyolctíz férfi ült a félhomályos, meleg, posztósziagú vetítőben. Csupa ismeretlen róka. — Kezdhetjük? — szólt át valaki a gépházból. — Várjunk még! — mondta r parókahajú asszony. Fiatalabb s mutatósabb nő volt, mint amilyennek a hangja alapján képzeltem. — A Galsai elvtárs még nincs itt... Bemutatkoztam a jelenlévőknek. Emlékszem, az ítélet Nürnberg- ben című, kétrészes amerikai filmet vetítették. Kiváló film volt, nagyszabású, fordulatos, drámai, Spencer Tracy-vel, Marlene Dietrichhel, Maximilian Schell-lel, világsztárokkal a főbb szerepekben, azóta milliók látták, bemutatta a televízió is. Nem egészen értettem, miért kell e remek filmet „utó- zs űri zni”, „cenzúrázni”, kvázi: miféle rejtett ideológiai akna rejtőzhet benne? Mindenesetre nagyon összemarkoltam az agyamat. Utá- nozhatatlanul bölcs gondolatok jutottak eszembe a második világháborúról, a fasizmus lélektanáról, a történelmi hitelről, a fikcióról, a rendezői beállításokról, second plánokról, közelképekről... A két rész közötti szünetben kimentünk a folyosóra cigarettázni. — Nos, mi a véleménye? — kérdezte az igazgatóhelyettes-nő. Ekkor közelített a helyszínre, legalább másfél órás késéssel, hatalmas aktatáskájával és feltűnően lassú léptekkel B. N. E. A jeles hírlapíró évek óta a barátom volt, kölcsönösen becsültük és ugrattuk egymást, de szerencse sohase kísérte a kapcsoltunkat. Megfigyeltem: ha P. N. E. bárhol előfordult, ott nekem, a személyéből áradó titkos morzejelek vagy a sors véletlene folytán nem termett gyümölcs, ha csak megpillantottam az utcán, akár haza is fordulhattam volna... — Kérem — mondtam a parókahajú hölgynek —, én ilyenkor még nem szoktam nyilatkozni. .. B. N. E. sorra kezet fogott a zsűritagokkal, engem megölelt, gyorsan mondtunk egymásnak valami kellemetlent, sí már vonultunk is vissza a moziszobába. Csak azt vettem észre, hogy B. N. E. az igazgatóhelyettes-nő mellett helyezkedik el. Valamit súg a hölgynek. Az ránéz. Majd a vállán át engem keres meg a szemével. Én minden értelmemet a filmre koncentráltam. Mondhatom, a korábbinál' is bölcsebb gondolatok jutottak estembe. Ezeket mérlegeltem, forgattam és raktam ösz- sze logikus rendbe. Ha majd előadom a mondókámat, én, a legokosabb zsűritag: fogtok csodálkozni!. .. De erre nem került sor. Véget ért az ítélet Nürnbergben, mindenki felállt, összeszedte magát, nyújtózkodott. Ekkor a parókahajú assizony, a fotelokat kerülgetve, zavartan oda- kacskaringózott hozzám. — Kedves Galsai elvtárs — mondta pirulva —, ne haragudjon, itt valami kínos félreértés történt. A titkárnőm rosszul írta föl a neveket. .. Az elvtársak nem önt akarták meghívni a zsűribe, hanem Karsai Eleket. Mint történelmi szakértőt, ugyebár... De remélem, egy szép filmélményt sikerült szereznünk önnek. És most kérem, hagyja el a helyiséget, mert kezdődik a megbeszélés. .. Ugye nem haragszik?... rra ne is gondoljunk, hogy elegánsabb világokban ilyenkor lenyelik a békát, meghallgatják a tévedés áldozatának véleményét, csak legközelebb nem hívják meg a vetítésre... — No, sikerült? menyasszonyom. kérdezte a — Remekül. — Jó voltál? — Mi az hogy! — És megkaptad a pénzt is? — Nem. Azt majd postán küldik el. Sok gáncs éri a Magyar Postát. De ezúttal hibátlan. Olyan összeget mégsem kézbesíthet, amelyet sohasem adtak fel. Rózsa Endre: Tél indulása . . .nagyothalló emlékezet )ól kivehető archív képein fehér varjúra) károg. .. .. .hullámzás visszfényeként hívják elő a feledésből a tengert a sirályok, s a Föld alól, a gyökerekből, pillangó kereng föl, ághegyeken tör mindent elözönlőn át — a fák csúcsaiból most hó és homály szivárog... Tóth Éva: Énekek éneke Ha a fejem a válladon ha balkezed fejemnek párna hogyha tested a takaróm hogyha testem testednek ágya erős melled a paizsom szerelmed kenyerem s borom némán is neved dalolom neved ima a szájamon ha felfeszittetsz két karom eleven szép keresztfájára betegségemben balzsamom cédrusfám márványoszlopom szép holdam és tiszta napom gyönyörű kedves városom rettentő zászlós táborom nem rettent a halál homálya ha pecsét vagy a karomon Csák Gyula: II Rákász Pest környéki, mesterséges tó partján heverésztünk. Én a napon nyújtózkodtam, rokonom bokor árnyékában feküdt, félkönyékre dőlve. Rég voltam nála, s most, hogy lomjaim közt rábukkantam egy neki szánt, faragott paripára, eszembe jutott, és kirándultam? hozzá. A tó ugyan mesterséges — téglagyár mellett keletkezett gödör —, de olyan régi, hogy már természetesnek hat. Bokrok, cserjék koronázzák a partszegélyt, s egyik oldalát ellepte a sás és a nád is. A helyi horgászszövetség tulajdona a tavacska, s öreg rokonom a halőr. — Emezt meg majd eladom — mutatta fel a régebbi pipát. — Egyszer már kérték — részletre. Három tízesért vettem, tavaly. Ámbár ... lehet, hogy meggondolom. — Szabad itt fürödni? — Nincsen rá rendelet, én meg: engedem. Amoda menj, nádközel- be. Itt hirtelen mélyül. A nádhoz közeli partszakasz om- ladékos volt. Nagyon magasra emelkedett, a mederbe zuhanó óriási rögdarabok azonban lejtőt képeztek, s öt-hat méterre be lehetett a tóba gyalogolni. Lubickolás közben egyszer csak megkarcolta valami a kezem. Különösnek sejtett, nagy tárgyat tapogattam ki, s üggyel-bajjal sikerült is megmozdítanom. Minden oldalról zárt vesszőkosár volt, olyan súlyú, hogy nem tudtam a vízből kiemelni. Hasadékain beku- kucskáltva tucatnyi jókora pontyot láttam. A kosárhoz madzag volt kötve, ami a partra, egy fűzfabokor tövéhez vezetett. Innen egy másik spárgán tapogatózva félig pocsolyába ágyazott, csorba vasfazékhoz jutottam. A fazékban nagycsomó rák mászott egymáson. Egyszer csak mozogni kezdett a bozót, és kis termetű, szőrmók képű öregember bújt elő. Mereven nézett, de nem szólt. — Maga itt a rákász? — kérdeztem. A kis ember közelebb mozdult. — Hogy lehet ezeket fogni? — érdeklődtem tovább. — Húsra jön — dörmögte a Tolsztoj-kinézetű alak, egyben zsebébe nyúlt, s parányi, mócsingos húsfoszlányokat szórt a vízbe. — Megszokja, hogy kap, aztán mindig jön. — Maga kicsoda? — dörrent ekkor az öregem hangja. Fent állt a meredek, háromméteres parton, és nagyon mérgesnek látszott. A kis ember megrettenve, behúzott nyakkal pislogott felfelé. — Van igazolványa? — Rákot fogok... — mormolta az idegen. — Itt nem lehet. Meg ne lássam máskor! — Nekem lehet — mondta emeltebb hangon a rákász. — Az államnak fogok. Ezen tűnődött kissé az öregem, majd ismét rászólt: — Mutassa az igazolványát. Nézd meg! — - tette hozzá, engem utasítva. A fura kis alak kettéhajtott, szürke kartonlapot nyújtott át. Olyan cédula volt, amit repülőkön szállított csomagokra szoktak kötni. Mindössze egy hatjegyű számot láttam rajta, s a repülőtársaság emblémáját.
