Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
8 Irodalom» művészet Illyés Gyula: Váci Mihály világa és költészete Vízparton '•-,1fr Meggyes László rajzai Szakonyi Károly: Szerelem (részletek) Váci Mihály annak idején engem tisztelt meg azzal a hálás végezni valóval, Ihogy az irodalom ajtaját, amikor végre kopogtatott rajta, megnyissam neki. Kaptam tőle egy borítéknyi verset, a kezdő írók szokásos mondatával: dönt- eem el, lehet-e helye a magyar költők közt. Irodalomtörténeti ténykedésem húsz percig tartott. Elolvastam a kéziratot, fölhívtam egy folyóirat szerkesztőjét, írtam néhány sort a szerzőnek, szándékosan rögtön a teendőkről beszélve; a véleményt nem a jelentkező műveinek dicséretével, hanem személyének kezelésével tudatva. így kezdődött: Kedves Kartársam. Megismerkedtünk személyesen is. Aztán jó ideig nem találkoztunk. Mindketten éreztük, suta dolog volna ezt az irodalomra tartozó meleg találkozást személyes barát- kozássá alakítani át; rontaná az előbbi hitelét, őszinteségét. De mégis összebarátkoztunk, családilag is. Amikor első kapcsolatunk feledésbe mehetett, mert oly természetes lett Váci Mihály helye a magyar költők közt; amikor mintegy irodalommentesen érintkezhettünk. tisztán személy szerint. A sors tehát kétszer ajándékozott meg Váci Mihállyal: miután megkedveltem mint költőt, megkedveltem mint embert is őt. (őket. Sosem tisztáztam, s az ő jelenléte nélkül most már nem is akarom tisztázni azt a — már a baráti érintkezéskor támadt — sejtelmemet, hogy bemutatkozásra szánt verseit nem is ő küldte hozzám, hanem a felesége, az ő tudta nélkül. A küldemény nem jutott azonnal a kezembe, vidéken voltam. Amikor fölbontottam, mellette volt már a választ nógató tapintatos levél, ez már a férje érzékenységét óvó feleség részéről: aki viszont ekkor azt rejtette homályba, hogy nemzedékének egyik kiváló irodalomtörténészével azonos.) Sem ekkor, sem később nem gondoltam, hogy Váci Mihály pályafutásának ügye még egyszer írásra késztet. Ha jóslatként hallom. hogy egyikünk elparentálja a másikat, nyilván arra gondolok: egyvalakinek tollából bizonyos, hogy jó szót kapok a sírra. És íme, most az a végeznivalóm, hogy a pályát, melyet megnyílni segíthettem, eredményei összefoglalásával lezárjam. Ám. ha Szerepem annak idején olyasféle volt, mint aki egy sötét szobában átfordítja a villanykapcsolót. a hasonlat folytatása nem az, hogy most tehát csavarjam le azt a lámpát. Hanem az, hogy tovább forgassam, egy csillár minél több égőjét kigyújtsam. Pályafutásának rövid — mindössze tizenöt évnyi —• nyilvános szakasza alatt Váci Mihály beváltotta, amit a jelentkezés verseivel ígért. De többre készült, igényével, képességeivel egyaránt. És tájékozottságával, műveltségével. * * * Lehet értékmérője egy versnek az. hogy miről szól? Nyilván nem. S az, hogy mint vélekedik arról a költő, amit bemutat, vagyis — hogy így mondjuk —, mit szól ő ahhoz, amiről a verse szól? Az sem, bár itt már számolni kell, hogy az a körülmény is ízlést vonzhat és taszíthat, vagyis a költő szavához az olvasó is hozzászólhat, személy a személyhez, kívül a rejtelmes esztétika — a tetszéstan! — törvényein. Ezért mély ars poeticái tanács: minél pártosabban szólnál olvasódhoz, te költő, annál ékesebben szóljon a vers ön-- magáért: annál hitelesebben legyen költői is. Váci Mihály erre tört. • * * Hatott, olvasták, szavalták. Nemzedéktársai közt tán a legtöbbet. Utolsó verskötetének, az 1968-ban megjelent Eső a homokra címűnek a példányszőma tizenhatezer. Siker várta különben is. Jó kiállású, jó arcú, jó beszédű férfi volt; megnyerő elmének, szemnek, szívnek egyaránt. Képviselhette otthon maradottjait a szó betű szerinti értelmében is. Országgyűlési képviselő is volt. Mindez inkább megzavarta, mintsem megnyugtatta. Sosem oly nehéz jó verset írnod az igazságról, mint amikor te vagy a bíró, s a népről, amikor már a vállalkozásodért is ott a koszorú. S ő ráadásul szerény is volt, mégpedig a mondás szerint úgy, hogy neki volt mire. Tehetséges volt és jól nevelt. És hű a maga iránt' támasztott igényéhez. A vidékről írt, de — amint láttuk — egy ízében sem volt provinciális. Az emlékeit versbe gyűjtő költő is a hűség útját járja, de rendszerint annak csak az első szakaszait. Váci Mihály első tíz évének verseiben a meghittség jegyei: a kerékcsapás, a lábnyom a homokos úton. a jegenyefák az út két oldalán. Aztán ezek a jegyek ritkulnak; a meghittséget más jegyek hitelesítik. Váci Mihály már a tanyán több volt, mint tanyasi tanító; horizontja egyre nőtt. A kerékpár csíkozta gyalogút nemcsak a városba vezette. Saját maga új lehetőségeihez. Alig volt vele egykorú költő, akinek fejében annyi tervet, szívében annyi friss érzelmet állított meg a halál. Az asztaluk közelében vacsoráztam a vidéki hotel operettelegan- ciájú éttermében; hallottam, hogy a piros arcú, gyér szakállú fiú milyen lelkesen magyaráz a lánynak; szvetterben - ült ott, farmernadrágja sáros csizmájának szárába gyűrve; fáradtnak látszott, s amit ivott, a sör is elnehezítette, de mégis beszélt, beszélt. A lány előtt három-négy kólásüveg állt, egyiket a .másik után itta ki unatkozva; kócos fejét lustán rázta a rock ütemére; fényes, sima anyagú disz- kóoverálljában izegve-mozogva leste a terem közepén táncolókat. — Két falu egy nap... Ma végigjártunk két falut. Csak számítsd ki! Az állatorvos már csak így hív engem, hogy kis doki! Azt mondja: na, kis doki, hallottam a kol- légámíól, hogy már diagnosztizálsz ! — Micsoda? — fordult a fiú fej lé a zene ritmusára a lány. — Nem jössz? Gyere! — és egy kézmozdulattal táncolni hívta. A dzsekije lalatt pulóvert viselt, a pulóver alatt semmit, de a fiút most nem ez foglalkoztatta. — Hát nem is érdekel? — kérdezte meglepetten a lánytól. — Meséltem neked, hogy amikor az egyik tehén megbetegedett, a tünetek alapján otthon kibőngésztem a baját a szakkönyvekből. És el is találtam. A főnök azt mondta, magát biztosan felveszik az orvosira... —■ Olyan jó szám — mondta a lány. A zenekar fehér zakóban játszott; az erősítőkön át a Yamaha hangszerek fülsiketítőén visszhangoztak a teremben. De legalább volt forgalom. A lány táncolt volna, de a fiú csak a munkájáról mesélt; felvették az egyik tsz-be állatgondozónak az érettségi után, mindenféle piszkos munkát kell végeznie, de boldog; állatokkal foglalkozhat; most is onnan jött; korán hajnalban kel. tizenhat kilométert utazik, este ugyanennyit vissza. S ráadásul napok óta, különmunkában, a kiörzati állatorvossal baromfivész ellen oltögatják a tyúkokat. — Két falu, számold csak, milyen szép összeg jön ki ebből egy napra! Nekem az az érdekem, hogy egyetlen tyúk se maradjon ki, mert nemely helyen eldugják a jószágot, félnek vagy mi, de minket darabszámra fizetnek... Láttam a kislányon, hogy mindez egy cseppet sem érdekli. A fiú azonban nem vette észre, hogy untatja a partnerét; vagy csak nem törődött vele, mert tele volt élménnyel, s beszélnie kellett? A kis kócos még türelemmel ült. itta a kólát, ám szinte tüntetőleg bámult másfelé; rázta a lábát a zene ütemére, gyanús küllemű srácoknak köszöngetett; ugrásra készen várta, hogy táncba vigyék. A bömbölő zene néha elnyomta a fiú szavait, talán a lány sem érthetett tisztán mindent, de én töb- bé-kevésbé hallottam, hogy egy borjúról beszél, a legelőn elpusztult kisborjúról meg annak meg- nyúzásáról — szikével, hibátlanul, szakszerűen. Hogy azért js milyen dicséretet kapott a főnökétől. A bőrt hazavihette; kidolgoztatta, most otthon van, gyönyörű ... — Unom! — mondta ekkor a lány. — Tessék? — Ha még valamit mesélsz nekem azokról a büdös dögökről, én szétrobbanok! Ilyenekkel dumálod tele a fejem! Hát rosszul leszek! Komolyan! Amikor táncolhatnánk! ... A fiú meghökkent. Első pillanatban nem érthette, miért kapott szemrehányást. Bömbölt a zene, az énekes fejhangon ordított a mikrofonba. Mit mondhatott olyan dühösen a lánynak? Aztán fáradtan hátradőlt a széken; talán azt latolgatva, megsértődjön-e? Elmen- jen-e? Hiszen ő nem csupán érdekes históriákkal akarta traktál- ni ezt a kócost. Az életéről beszélt neki. A jövőjéről. Hogy mire készül, hogy mihez ért máris, hogy mit tehet ő még ezután! Hogy mit szeret, és miben lehet hasznára másoknak. Ö a jövőről beszélt... De ha a lány unja!? Lopva néztem őket; kis ideig szótlanul, dacosan ültek. A lány várakozóan tekintett a fiúra, idegesen ivott egy kortyot, majd megrázta magát. Lerázta magáról ezt a röpke veszekedést, vége, semmi, gyerünk tovább! Űj szám kezdő- vdötti gyors ritmusú, ingerlő. A lány szinte ülve táncolt, ringott erotikusán. S bűvölt. Bűvölte a másikat. Az meg nézte, bámulta — egyre gyengédebben. Percekig tartott ez így. A dobszólóba beleremegtek a falak. Akkor a fiú felállt; a lány utána — s már ott voltak ők is a többiek között. Nem érintették meg egymást a táncban. Néha futólag egymásra pillantottak, sőt: egymásra mosolyogtak, de nem beszéltek — abban a dübörgésben nem is értették volna egymás szavát. Egy óra múlva, amikor távoztam az étteremből, a rühatár mellett láttam őket. összefonódva, a falnak dőlve csókolóztak. Váci Mihály: Mint a példabeszédben Én úgy tszeretnék népem mesélő emlékezetében pár szóban ;megmaradni, ahogy ma a .beszédben példa s bölcsesség-képpen közmondást szoktak bólogatni. öreg mondja a fiatalnak, mindenki eltűnődve hallgat: — Igen! e pár szó mily igaz! — — s egy életen át megfogadja; eszébe lsem jut, nem kutatja, hogy aki a tanácsot adta, hol van, már hol van! — és ki az? Utassy József: Temető ég Búcsú Váci Mihálytól Dúdoljunk, Miska, mielőtt landol e szívlökéses repülőgép! A nyíregyházi harang is kondul: utolsó út a temető ég. Acrod márványuk, szobrosul szemed. Benne vésőket roncsoló tűz ég Dúdoljunk '.Miska, mindentudón! Magát ölelő asszony a hűség. Lovat ragyogtat rúdhoz a Göncöl. Határtalan ,a lehetőség. Dél Keresztje is keleten jön föl. Csillagnak húz a repülőgép. Hatvan évvel ezelőtt, 1924. december 25-én született Váci Mihály
