Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

Irodalom» művészet

9

Ágh István:

Téli zöld

Holtáig lát a lélek én meg akárha föltámadtam volna nem vágyok semmi csillogót csak átveszem a túlélő levél ajándékát mert ajándék -magának is zöldellni egyedül

Madármódra szelíden megereszkedett tállal akár a csöndes teremtmények rövidke \röpttel eledeltől eledelig utca szélárnyék-meredékén törzsek délfelén üres szatyorral jó vagyok mint a télizöld Nem magamért se másokért még Kisjézusért sem köszönhetetlen jó vagyok péktől hentesig teszem a dolgom a napra úgy tekintek számban rérnarancs-gerezd csurgatja izét létem édessége

Dienes Eszter:

Hívogató

Gyere a nyárba, hagyjunk itt mindent! Szikrázó zápor kimossa inged.

Nélküled félek, fáznak a fák is, elég, ha gyűlölsz, nem kell, hogy szánj is. Mezítláb porban lépem az utat, hangosan hívlak, Szomjas a kutat.

Szaladok szélben, gondolok hátra,

ittál ha érnél, lábam megállna:

ülj le \hát mellém s ne szólj rám. Kedves’

Tudom, hogy nem vagy. Pillám se rebben.

Zalán Tibor:

Emlékezés Angyallal

Emlékszem: szárnyak égtek a Napban, Eljött az Angyal, karjára emelt.

Halott, vad tájban csak mosolyogtál,

S az égben szívünk mindent lelegelt.

Anyám! egykori mosolyod árnya Hűsítőn hull most a keresztfára

Apáti Miklós:

Elmondom, hogyan születtem

. . .hiszen eneem sem a gólya költött. sajnos. Mindent a nővéremnek /köszönhetek. Ezt a történetet is tőle tudom, apám és anyám rábólintottak. Minden megtörtént, és minden így történt meg.

Nővéremet erősen elkapatták. Megkapott mindent, amit az ötvenes években egy munkásgyerek megkaphatott. Csak kiejtette a száján, hogy „biciklit szeretnék", pontosabban „bicikjit akajok" — és az első karácsonyra meg is lett. Igaz, a lakásból ki kellett hordani a hirtelen fölöslegessé vált ingóságokat, az asztalt, a székeket, a kissámli- kat, a mosdáshoz szolgáló lavórt, az ivóvizet őrző vödröt, mert csak így lett elég hely a nővérem biciklizéséhez. A szalmazsákokat apám gondosan nekitámasztotta a falnak estére, csak a vaskálya világított, meg a karácsonyfán a gyertyák, és a nővérem, aki akkor még ötéves se volt, végre biciklizhetett a szobában, körbe-körbe. Néhány kör után a háromkerekű, zakatoló jószág keringése elálmo- sítóttá, rádőlt a kormányra, orrocskáját a hideg csengőre illesztette. és elaludt. Apám visszarakosgatta a szalmazsákokat, anyám megágyazott, lábtól egy kispárnát rakott le a nővéremnek (mondtam már? Katalinnal hívják), Katalin kettőt piszkált az orrán, és már aludt is.

Apám még visszahordta a szobába az udvaron fölhalmozott értékeinket, a már elősorolt asztalt, széket, satöbbit, és azt mondta anyámnak:

— Láttad, milyen boldog a gyerek?

Anyám valami mást láthatott, talán a megbolygatott szegénységet, amiből soha, egyetlen hétre sem sikerült kimásznia — és, karácsony ide. karácsony oda, csak ennyit vakkantott láthatóan idve- zült mosolyú apámnak:

— Mert te is megveszel mindent annak a kurva kölyöknek! Mi meg koplalunk, mint a cigány kutyája!

Apám elhallgatott, elszomorodott. Ö olyannak képzelte a karácsonyt, ami nem is illik az év többi napja közé. E napon például nem káromkodik az ember. És nem veszekedik a feleségével. Hanem énekel inkább. Miféléket? Olyan angyalos énekeket. S ha azok elfogytak — márpedig hamar elfogytak, lévén szüleim szomorú vallástalanok —, jöhettek a nóták. Apám kedvenc nótája az ..Ellőtték a jobbkaromat, folyik piros vérem” kezdetű volt meg az, hogy „Ha meghalok, széles úton vigyetek, babám kapujába le is tegyetek”. Ezt a dalt a nővérem is szerette, s míg nem volt biciklije, ő szokta biztatni apámat, hogy énekelje végig, újra és újra . a fájdalmasan hömpölygő, szívszorítóan érzelmes strófákat.

De most aludt, és nem kérhette apámat, hogy daloljon. Apám ettől is zavarba jött. Máskor volt, aki biztassa. Most semmi. Csöndben ült a szalmazsák szélén, a dóz- nijából cigarettát sodort, s amikor már égett rendesen a dohány, fölállt, a kályhával kezdett foglalkozni. Megpiszkálta a rostélyt, dobott a tűzre egy lapátnyit a dorogiból, mert ilyenkor, ünnepen, a drágábbikból tüzelt, lépett a szobában kettőt-hármat, és visszakuporodott a zsákra. Szívesen dohányzott volna így, akár órákon át, de anyám, aki közben a petró- leumfőzőn elkészítette, vagy inkább megmelegítette a vacsorát, odaszólt neki.

— Kész a vacsora, jöhet enni! Aki akar...

— megyek... — mondta apám, mint aki hosszú, nehéz útra indul.

Közben teljesen besötétedett. Anyám fölpattant az asztal mellől, hogy meggyújtsa a lámpát. Ez máskor apám feladata volt, hasonlóképpen a lámpaüveg pucolása is. Apám komoly arccal, elmélyülten tudott babrálni a kanócon, leégett végét óvatosan, egy használt zsilettel leoperálta, a másik végét kicsit megbolyhozta, hogy köny- nyebben jusson a kanóc az életadó szénhidrogén-származékhoz. Az üveget, ké te három naponként

újságpapírral pucolta, nehéz kezének minden óvatosságával bújtatta bele az alkalmas méretűre ösz- szesodort Szabad Népet. (A Sportot nem. azt .gyűjtötte.). A papíros magára szedte a kormot, a lámpaüveg megtisztult. De most, hogy anyám egyszerű, paraszti mozdulatokkal meggyújtotta a lámpát, megint tennivaló és szertartások nélkül maradt.

Égett a lámpa, anyám és apám ültek egymással szemben, hogy elköltsék a karácsonyi vacsorát. Anyám puliszkát és kacsasültet készített. A puliszka — más, családiasabb, ám félreérthetőbb nevén: máié — épp jó meleg volt, a kacsasülttől elcsent zsírcseppek tocsogtak a tetején. Mellette a kacsa illatozott. Pontosabban egy kacsának a háta. Ez a kacsa ugyan- ,is a /hentesnél darabokra (vágatott. s értékesebb részei kevésbé takarékos családok asztalára kerültek. Anyám némi ügyességgel még alkudott is az árából. „Vigye, jóasszony, és boldog karácsonyt, ha ez a három forint boldogítja magát”.! — mondta a hentes, és anyám, szokásától eltérően, nem válaszolt semmit. Pedig mondhatta volna — ahogy szokta is —, hogy „Boldogít engem kevesebb is”, vagy hogy „Mindig maga járt jól, hiába járok ide tizenöt éve”, de nem veszekedett, karácsonyi bevásárlásról lévén szó. „Magának is!” Ennyit felelt csak a hentesnek, és megsütötte a kacsát.

— Bort nem hoztál? — Kérdezte apám, mint aki úgyis tudja a lehangoló eredményt. Anyám nem tűrt meg italt a lakásban, csak egy esetben tért el szokásától, mikor is nővérem hároméves korában étvágytalan lett, és az orvos azt mondta, hogy egy kiskanál vörösbor evés előtt étvágyat és vért csinál. Akkor anyám szerzett vasbort. De apám azt meg se kóstolhatta. Csak titokban.

— Hoztam. Ott van, abban a csatos üvegben.

Apám lenyúlt a mutatott zugba az üvegért. Kinyitotta az üveget, elővett két poharat, és töltött. Fölállt, hogy köszöntse anyámat.

— Kedves Mariskám, szent karácsony ünnepén szeretnék neked mindent megköszönni. Én mindent neked köszönhetek, de leginkább a mi gyönyörű kislányunkat, Katalint.

— Hagyd ezt, Jani. Együnk, mert elhűl az étel. A máié nem jó hidegen.

— Már hogyan hagynám?! Az ételt is meg kell köszönje az ember. Nemhogy a gyerekek!

Csöndben, békésen villázták a máiét. Máskor kanalazták, de most karácsony volt. Koccintottak is, apám lassú kortyokban itta a sarki kocsmából ideszármazott kukoricabort. Mire bevégezték a máiét, lerágcsálták a kacsa hátáról az erősen odatapadt húst, leszopogatták az ujjúkról a zsírt, addigra a bor is elfogyott. Főleg apám itta, de egy pohárnyit anyám is el- kortyolt.

— Alszik a gyerek — mondta apám.

— Látom. Mosogatok.

— Nem lehet énekelni. Fölébred.

— Föl — mondta anyám.

Nagyon vigyázták Katalinra,

korábban már két gyerekük meghalt. Mindkettő még a háború előtt született, Katalin az ostrom idejére lett meg. Sovány volt, finom arcú. De ő megmaradt, az étvágytalanságán kívül más baja nemigen volt. Pedig dehogy volt Katalin étvágytalan! Egyszerűen csak rájött, hogy a szüleit így tudja leghatásosabban terrorizálni. Ha nagyon akart valamit, egy új babát, egy új szoknyát, egy új masnit, akkor megígérte, hogy egy hétig mindent megeszik. És akkor apám egy hétig túlórázott, különmunkát vállalt, s meglett a kívánt baba, szoknya, masni.

— Azért ezt a biciklit nem kellett volna — mondta törölgetés közben az anyám. — Ezt azért nem.

— Miért? Karácsony van. Láttad, milyen ügyesen játszott vele? Hogy kormányozott? Hogy járt a kislába, a kis feneke?

— Akkor se kellett volna. A Kisilonka ura többet keres, még- sincs a fiúknak biciklije. Mert drága! Egy hétig ezért dolgoztunk mind a iketten!

— De legalább megvan, amit kért a gyerek.

— Két kacsát vehettem volna az árán! Mint a Kisilonka!

— De csak ezt a hátat vetted... Csont, csont, csupa csont az egész...

— Ne kiabálj még karácsonykor is! — kiabált az anyám. — Föl fogod ébreszteni a gyereket.

— Te kiabálsz — mondta továbbra is normális hangon az apám. — Aztán meg rám fogod, hogy én ébresztem föl a gyereket.

De anyámat már nem volt. aki megállítsa. Apám egész heti bűnlajstroma előkerült. Egy, hogy megint adott pénzt az anyjának, a családja elől vonva meg a betevő falatot, pedig az öcskösnek több pénze van, és nincs családja, támogassa az azt az undok vénasszonyt, aki csak a pletykát hordja, mert másra már nem jó, kettő, hogy szerdán megint járt a kocsmában a haverjaival, érezni lehetett a pálinka szagát a leheletén hiába is tagadta, és hiába is szögelte meg a kissámlit, egy asszonyt nem lehet átverni, három, pedig egész héten semmit sem -rakott árrább, csak a Sportot, meg a totóit bújta, arra is mennyi pénz megy el. négy, mert még ilyenkor is azon jár az esze, mert más gondja sincs, csak az újság, meg' az a francos politika, meg az, hogy hogyan lehetne bebújni az ágyba, pedig mennyi -baj van ezzel az egy gyerekkel is, a múltkor is luftbalmot csinált a gumiból, és hogy ő (az anyám) soha többé nem akar gyereket, ha rágondol az ártatlan csöppségekre, hát a szíve tudna kiszakadni fájdalmában, dehogyis kell neki még egy teherbeesés, most már el se lehet vetetni, mint két éve, hát azt akarja, hogy teljesen tönkremenjen?

Katalin természetesen fölébredt anyám éktelen sivalkodására. „Bi- cikjizni akajok! Hol van a bicik- jim? Bicikjizni akajok”!

— Alszol, most nem biciklizel! hol akarsz biciklizni? Ki akarsz a hóba menni? Mert itt nincs hely, azt láthatod! — Anyám nyugodtan kiabálhatott, már nem aludt a gyerek.

— Biztos nagyon szereted a biciklidet. .. — kezdte apám, hogy megvigasztalja Katalint. De hiába simogatta szőke fürtjeit, a gyerek nem hagyta magát. „Nem szeretem! Nem szeretem, mert még játszani se lehet vele! Kistesvért akarok! Már elmúltam fél és négy éves, és még nincs kistestvérem!” — ilyesmit mondogatott sírva.

— Van babád, van kisvonatod, most már biciklid is van, mi a ros- sebet akarsz még? — kiabált az anyám, aki láthatóan egyáltalán nem akart az anyám lenni.

Ekkor a szomszédból átzörögtek. A Kisilonkáék. A Kisilonka ura kiabált. „Legalább karácsonykor ne üvöltözzenek már!” Meg azt. hogy „A szentségit az ilyen barom népeknek”!

Apám bellátta, hogy a szomszédnak igaza van. Katalint a térdére ültette, és azt mondta a síró nővéremnek.

— Lesz kistestvéred, csak ne sírjál. Jövő karácsonyra meglesz.

— Igazán? — kérdezte kacéran Katalin, odabújt apámhoz (apánkhoz), és újra megkérdezte: — Ez igaz? Lesz kistestvérem?

— Lesz. Ha én megígérek valamit, azt be is tartom. És te, Mariskám, te mit mondasz Katalinnak?

— Azt, hogy nem lesz.

Erre Katalin megint rákezd- te a sírást, anyám a kiabálást, a szomszéd a dö-römbölést, apám a vigasztalást. Ez így ment néhány hónapig.

Aztán a következő karácsonyra csakugyan megszülettem. Még találkozhattam a kidobott, elromlott biciklivel a sufniban, amit aztán anyám odaadott egy ócskásnak. Mire ötéves lettem, eljött 1956 karácsonya. Nem olyan idők jártak, hogy kistestvért kérhettem volna.

És persze biciklit sem kaptam soha. De azért sokszor örültem már annak, hogy a nővérem kérésére megszülettem. Talán ezért születtem. Talán ezért született ilyen sok fiam. De biciklit nem vettem nekik soha.

Összeállította: Rékasy Ildikö

Fazekas Magdolna rajzai