Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-15 / 294. szám

1984. DECEMBER 15. Irodalom» művészet 9 Bayer Béla: Karácsony készül Betoppant. Itt a december. Zúzmara ül a fákra. Szótlan barázda. Vetés vacog, Hópihe leng, feslik az égi dunna, rögök ölében új-mag pihen, mintha aludna. Karácsony készül angyalruhásan, a havon csillag-virág elindul lassan a három királlyal, kezében olajág. Gyárfás Endre: Behavazott város Havat lapátol ránk az este, hogy fennről minden fehérnek lássék. Az ablakok még tiltakoznak: felgyújtják magukat vagy keresztet vetnek a hófalakra. Kémények sötét verseket pöfögnek — és az mit ér? A hó fehér, a hó fehér, a hó fehér. Csókák, varjak, fekete zöld lázadói fel-felcsapnak, de alattuk hajahaj hófehér már a talaj. Fenn a rét és lenn az ég; fennről nőnek hosszú szárak, lenn a csizmák, hócipők páros csillagokat vágnak. Elhamvad az ablak is, vetült kereszt elfolyik, a füst légárammá gyérül, csóka, varjú szárnya őszül. tos, hogy inkább zongoráztak, könyvlapokat forgattak, díszes csészére fonódtak... Csengetési. Erős, hosszú. — Ki az? — kérdezte riadtan Padosiné, s a fiára nézett. — Nem tudom — hazudta Pado- si. („Oda a fácánleves”, gondolta, hiszen az ajtó előtt Piri tömör alakja sötétlett, s Piri láttán Pa­dosiné azonnal a sarokba fogja vágni a fácánt...) — Szervusz — lihegte Piri. — Hol bujkálsz, te disznó! Hát nerp azt ígérted, hogy... Kézcsókolom. — Észrevette Padosi anyját, aki úgy lesett ki a konyhából, mint egy orvvadász a fa mögül. — ©yere be Piriké — mondta Padosi. — Fácánt kopasztunk. A konyhaajtóban Piri megtor­pant, értetlenül nézte Padosinét, aki fáradtan birkózott tovább a fácán tollaival. — Nem úgy kell azt! — robbant be Piri a konyhába. — Mit akar? — nézett dühösen Padosiné. — Tessék ideadni. Kibújt a kabátjából, kést kapott elő a fiókból, derékszögben hajolt a fácán fölé (Padosiné alakja rogy^ gyant kérdőjelet formázott, amint a toliakkal küzdött)... Fürgén tán­colt a kés Piri jobb kezében, s a bal körül egyre növekedett a fá­cán lenyúzott irhája. — Tetszik látni?mondta Piri. Padosiné megfordult, a szobájá­ba ment. — Finom leves lesz belőled — súgta Piri a fácánnak. Padosi az anyja után akart lép­ni, de előre tudta, hogy milyen lát­vány fogadná, Padosiné a díványon fekszik, arca a párnák plüssébe fúrva, remeg, rázkódik a válla... — Tudod, Piri — mondta fárad­tan Padosi —, Nyitra környéke hí­res apróvadas terület. — És meg­érintette a fácán hideg húsát itka szép este volt a tóparti vikend házban. A két fiú könyveket meg bort vitt magá­val, és míg a pohara­kat töltögették, ver­seket olvastak fel egy­másnak, és megbeszélték: miért tetszenek, vagy miért nem? Kint szelíden világított a hold. és könnyű szél suhogtatta a nádas dárdalevelit. Éjfél is elmúlt már, mire a srácok lefekvésre gondol­tak. felhajtva az utolsó pohár bo­rokat. Elégedettek voltak és ál­mosak, minden reményük megvolt rá. hogy reggelig úgy alusznak, mint a tej. Hanem amint bevackolódtak ta­karóik alá, megszólalt egy béka kint, egészen közel az ablakhoz, önelégült, hangos vart.yogással. — Kvak, kvak, kvak, kvak. .. — aztán megint, néha egészen hosszú menetekben. Amikor azt hitték, abbahagyta, és kezdtek elmerülni az álom kel­lemes ködébe, felharsant a béka hangja megint. Tűrték, ameddig bírták, aztán a szőke fiú felneve­tett. — Hallod? — Hallom hát, a nyavalyába! — „ forgolódott a másik, akinek gyűrűsen göndör, barna haja volt. — Egészen kiverte az álmot a sze­memből. — Hátha elhallgat. ' — Hát várjunk. De a béka igen elemében volt. Megrészegülve kvartyogott a gyö­nyörű nyári éjszakában, és nyil­ván felkészült, arra, hogy reggelig szerenádoz az ablak alatt. Hiába csukóztak be teljesen, az üvegen át is hallatszott a hang­ja, végül meggyúitották a petró­leumlámpát. és felültek az ágyaik szélére. Valahogy kezdett elmen­ni a kedvük, mert bor nem volt már a demizsonban, a versekbe meg belefáradtak. Semmi máshoz nem volt kedvük, mint ahhoz, •hogy aludjanak, de a béka miatt nem lehetett. — Te — nevetett fel a szőke —, menjünk ki, keressük meg. — Most? — Hát mikor? Én viszem a partvist, te az elemlámpát, és ad­dig keresgéljük, amíg rátalálunk. Nem azt mondom, hogy csapjuk agyon, de legalább elkergetjük a fenébe. A göndönhajúnak is kezdett tet­szeni az ötlet, nyugtuk úgysem le­hetett, amíg a béka itt kvartyog a közelükben. Almosnak sem érez­te magát, hát fogta a lámpát, be­lelépett a szandáljába, és hogy barátjára várt. aki a partvis után kotorászott valamelyik sötét sa­rokban, megpillantotta a földön a régi. kiérdemesült rohamsisakot. Ki tudja, honnan került ide a fa- háziba. de ajtótámasznak használ­ták. A hecc kedvéért ezt is a fe­jére rakta békariasztónak. aztán kiosontak a tóparti enyhe éjsza­kába. A fiú eleinte pásztázott minden­felé a lámpával, de a béka most olyan csöndben volt. mintha csak álmodták volna, hogy létezik. — Kapcsold le! — szólt rá a szőke — most behúzta fülét — farkát, hogy a fényt meglátta. Csendesen vihogva lábaltak a magasra nőtt fűben arra felé, áhonnan korábban a hangot hal­lották. Elöl a szőke egy fürdőnad­rágban. szandálban, kezében a partvissal, nyomóiban a göndörha­jú. sisakkal a fején. Hogy találomra felvillantotta egyszer az elemlámpáját, váratla­nul megpillantották a békát. A fénybe bámult, mozdulatlanul. — Fúj, de ronda! — mondta a szőke. — Mit csináljunk vele. — Csapj oda neki azzal a söp­rűvel ! A fiú odavágott, ettől a partvis feje messze« szállt, a béka meg ha­talmas ugrásokkal eltűnt a szemük elől. — Nnna! — fordult vissza sző­ke fiú diadalmasan — láttad, hogy menekült? — Láttam hát. Hős voltál. — Hát teneked meg mi van a fejeden? Csak nem attól féltél, hogy. olyan magasra felugrik? — nevetett a szőke, megpillantva ba- rátja sisakos sziluettjét. — Jössz, vagy nem? Elkésünk. A levegő tiszta volt. és érző­dött, hogy ez a nap is meleg lesz. Jókedvűen tekertek a város felé, és fel-fel nevettek azon micsoda hecc kerekedik, ha a göndör be­állít az igazgatóhoz. A városba érve sokan utánafor­dultak. Ez még csak fokozta a bennük feszülő jókedvet, meg az izgalmat, úgyhogy pukkadoztak, mire a portához értek. Egy osz­tályon dolgoztaik, tehát együtt mentek fel az első emeletre. Ott a néptelen folyosón elváltak, mindegyik bement a maga szobá­jába. A szőke ajtaja kisvártatva ki­nyílt. Tobzos, az osztályvezető kukucskált be rajta. — Hé, mi van a barátjával? Megbolondult? — Miért.? — kérdezte a fiú. — Mi van vele? — Nem találkoztak még máma? Bán Zsuzsa: Békavadászat Sose lehet tudni, mit forgat egy ilyen béka a fejében — felelte a másik, és rajta is kitört a jókedv. Egymást bökdösve, nevetgélve cso­szogtak vissza a ház felé, amikor a szőke hirtelen megállt. — Képzeld el — mondta —, képzeld, milyen pofát vágnának holnap az üzemben, ha ebben a szereplésben beállítanál! De ha- lálkomolyan. öregem! Megmonda­nád. hogy egész éjjel egy békát hajkurásztál, és nem volt már időd felöltözni. — Ja... — nevetett a göndör­hajú — bemennók az igazgatóhoz lejelentkezni, és neki is elmesél­ném, mi volt az éjjel. — Meg mernéd tenni? — Miért ne? El tudod képzelni, milyen pofát vágnának? — Mibe fogadunk, hogy nem mered ? — Na, mibe? Egy ilyen demi- zson borba. Na? — Oké. Holnap így jössz be dolgozni, én úgy teszek, mintha akkor látnálak ebben a szerelés­ben először. Ha megteszed, tiéd a bor. Ebben mraadtak, s mert a béka tényleg messzire tűnt, végre el tudtak aludni. Reggel a magukkal hozott vek­ker csörgésére ébredtek, megmo­sakodtak, ettek pár falatot, aztán elkezdték magukra kapkodni az ingeket, meg zoknikat. — Na mi van? — kérdezte egy- szercsak a szőke. — Mégsem mersz így bejönni? — Hogyan? — Az éjjeli vadászruhádban. Rajtad volt az a gatya, a szandál, a sisak, kezedben az elemlámpa. — Ki mondta, hogy nem me­rek? A göndörhajú begyömöszölte ingét a hátizsákba, fejére vágta a sisakot, fogta a lámpát, és fel­ült a kerékpárjára. — Nem. — Ügy látszik, az agyára ment valami szegénynek. Még ilyen hü­lyének nem láttam. Bejön az előbb fürdőnadrágban, meg egy katonai sisakkal a fején. Kezében egy elemlámpa, azzal a szemem­be világít. Kérdezem tőle, mi történt, erre azt mondja teljesen nyugodtan, hogy az éjjel békára vadászott, aztán nem volt még ideje átöltözni. — Hihetetlen — igyekezett ár­tatlan arcot vágni a fiú —, talán csak valami tréfa. Lehet, hogy mire visszamegy hozzá, megint a régi lesz. — Lehet. De jöjjön maga is, nehogy azt higgye, én bolondul­tam meg! Elindultak ketten, a szőke fiú­nak reszketett a gyomra a visz- szafojtott nevetéstől, és nem kel­lett a szobáig menniük, mert jött velük szembe a békavadász. — Helló fiúk! — mondta és rá­kacsintott a barátjára. — Benéz­zek a dirihez, azt mondják, ke­resett. — Na de... — hebegett az osz­tályvezető — talán csak nem akar így bemenni hozzá? — Miért? Mi baj van velem? — villogott az elemlámpával a göndör-hajú, és dúdolgatva kinyi­totta az igazgató ajtaját. — Ha ezen túl lesz — gondol­ta a szőke — azonnal abba kell hagyni a hülyéskedést. Megnyerte a bort. A végén tényleg azt hi­szik, bedilizett. Az osztályvezető sápadtan ácsor­góit mellette, egészen a szívére vette a dolgot. — Ennek sincs egy csepp hu­morérzéke — pislantott rá a fiú. Ebben a pillanatban kivágódott az igazgató ajtaja és maga a fő­nök viharzott ki rajta. — Menjenek a szobájukba, ne csináljanak itt pánikot! mondta — Meghagytam neki hogy vár­jon egy percet. Most aránylag nyugodtan ül az irodában. Men­jenek a helyükre, én telefonálok. Az osztályvezető bekísérte a szőkét a szobájában, ahol a fiú azt kérdezte: — Kinek telefonál a diri? — Kinek, hát a mentőknek. Miért, mit gondolt? — Dehát lehet, hogy csak vic­celt a srác. — Munkahelyen ilyen vicceket épeszű ember nem enged meg magának. Egyébként az utóbbi időben gyanús is volt nekem ki­csit. — Jószagú úristen! — gondolta a szőke — a végén még beviszik. Nem tudta, mit tegyen. Hirte­len nem is látszott olyan egysze­rűnek kimagyarázni a dolgot. A végén fegyelmit kapnak mind a ketten. Lelkiismeretfurdalása volt de nekiállt dolgozni, s hogy az öreg Tobzos magára hagyta, fü­lelt a folyosó felé, nem hallja-e a barátja hangját? Végre feíhangr zottak furcsa zajok, dulakodás hangjai, meg tiltakozó kiáltozások, de nem mert kimenni. Félt, hogy a göndör tanúnak hívja őt. Végülis nem olyan nagy ügy — próbálta nyugtatni magát — bent megállapítják, hogy kutyabaja, aztán kiengedik. Holnap jót rö­högünk az egészen. Ebédszünetben mindenki az ese­tet tárgyalta. Dicsérték az igaz­gató hidegvérűségét. hogy olyan gyorsan elintézte a dolgot. Meg sajnálták a fiút, amiért ilyen vá­ratlanul elborult. Többen kinyil­vánították, ők sejtették, hogy ez lesz a vége. A. göndör másnap nem jött be dolgozni. Barátja egyre cudarab- bul érezte magát. Két nap múlva bement az idegosztályra, érdek­lődni. Megmondták, melyik szo­bában helyezték el, és felengedték hozzá. mikor belépett, barát­ját az ágy szélén ülve találta, fején a ro­hamsisak, és elemlám­pával villogtatott a szemközti falra. — Mi van veled? Meggyárgyultál? — kérdezi ijed­ten. — De jó. hogy itt vagy! — in­tette maga mellé a göndör. — Látod, milyen halványan világít? Hozz egy pár körtét, légyszíves, ebbe a lámpába, mert így nem lehet békára vadászni! A szőke csendes sóhajjal le­ereszkedett barátja mellé az ágy szélére és megkérdezte: — Most velem is szórakozni akarsz? — Ki szórakozik? Láthatod, hogy halvány, alig van ereje. — Mit mondtak neked itt bent? — Semmit, nagyon kedvesek Adtak egy injekciót, de a végén nem vették el tőlem a sisakot meg a lámpát. Azt mondták, va­dásszak csak, ha ez megnyugtat. Tudod. eleinte diliztem. Nem akartam, hogy behozzanak. De aztán megnyugodtam. Békén hagynak, látod. A szőke félóra múlva felállt. Kiverte a víz, amikor 'búcsúzóul megígérte a göndörnek, hogy leg­közelebb hoz körtét a lámpához. Összeállította: Rókasy Ildikó Irodalmi oldal­párunkon fiatal keramikus, Tiha­nyi Zsuzsa mun­káit mutatjuk be. Változatos meg­oldásokkal for­mált vázát, tá­nyért, gyertya­tartót, tálat, hasz­nálati és dísztár­gyakat. Mérték­tartó mázai har­monikusan illesz­kednek. Funkcio­nális tárgyai jól használhatók, íz­lésesek, jó forma­érzékkel terve­zettek. Kedvesek kislánya számá­ra készített állat­figurái'. Szép for- májúak repesz- tett vázái, kecse­sek, ötletesek gyertyatartói. Dísztányérjaira fa­levelet, csipkét éget, virágot, ar­cot mintáz. Klasz- szikus elemeket használ fel máz­nélküli italhűtő edényéhez. j

Next

/
Oldalképek
Tartalom