Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-15 / 294. szám
10 Kulturális kilátó 1984. DECEMBER 15. A kísérlet nem lehet végcél Beszélgetés Eifert János fotóművésszel Eifert János „Halálba zuhanó madár” Az 1968-ban készült, mindmáig kedves című képe előtt Marcel Marceau kép A népzene anyanyelvét tanulják Próba önfeledten, szórakozva Amint lapunkban már közöltük, egy hete megnyílt a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban Eifert János fotóművész kiállítása. Akik megnézték a kiállítást, meggyőződhettek — Eifert „beskatulyázhatatlan” művész; minden izgatja, ami által eleven gondolatokat lehetséges közölni. Épp ezért alkotnak a tárlaton zavartalan egységet a tánc ihlette fotók, a televíziós látványtervek, a fekete-fehér távolkeleti riportképek, a közép Tiszavidékről megfogalmazott poétikus vallomások. Eifert Jánossal a tárlat megnyitója előtt beszélgettünk. — Tánc és fotózás. A két szenvedély az ön életében elválaszthatatlan... — így igaz, hiszen 1960tól, 1977-ig a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese tánckarában táncoltam, az együttessel eljuthattam több kontinens országaiba. Táncosként kezdtem fotózni, s hogy 1977-ben — amikor a legjobban ment — abbahagytam a táncot, nem jelentette azt, hogy ezzel a művészettel megszakadt a kapcsolatom. Kiállításaim, riportjaim egyik állandó témája, inspirálója a tánc. — Az Ernst Múzeumban rendezett, „Szerelmem a tánc” katalógusában így fogalmaz: „Ha csak Bejárt, Alley, Markó, Novák, Seregi, Eck, Dózsa, Marceau, Fodor, Fülöp és mások neve rögződik, a kiállítás akkor is elérte a célját.” Szolnoki kiállítása — amely szintén gazdag „tánc-tárgyú” alkotásokban — nyitó-bevezető képe a híres Marcel Marceau. Gondolom — nem véletlenül. — Ezt a képet 1968-ban készítettem, Marceau Erkel színházi fellépésén. S ma is fontos nekem ez a kép. Nemcsak azért, mert valóban ez a fotó hozta az első jelentősnek mondható sikereket. Marcel Marceau alkotói példaképem is; olyan művész, aki képes az újrakezdésre, a megújulásra. S magának a fotónak a születéséhez ,is felejthetetlen emlékeim fűződnek. Amikor készítettem, egy tenyérnyi albérletben laktam: szoba, konyha, műterem, laboratórium — minden volt az a pár négyzetméter. Talán elmesélhetem: az eredeti fotó nem volt több egy jó riportképnél, amit esetleg a Film Színház Muzsika leközölhet címfotó gyanánt. Munka közben megittam egy pohár vizet, egy olyan olcsó, 2.80- as pohárból. Ahogy a vizet ittam, a meztelen villany- körte felé emelve a poharat, a vízen, a pohár fenekén átcsillanó fényben hirtelen megláttam azt, ami a Marcel Marceau képről hiányzott. Szóval, az a pohár adta a Marceau mögött látható fények ötletét. — A fotóművészet népszerűségének - növekedésével egyidejűleg szaporodnak a kísérletek is. ön, aki „mozgásban” ismeri a fotózás nemzetközi áramlatait, mit tart minderről? — Az őszinteséget, az érthető formanyelven való közlés igényét nem pótolhatja semmi sem. Ezt nem árt hangsúlyozni, mert nagyon sok olyan kísérletnek vagyunk'a tanúi, amelynek fontos részeredményei vannak, de — a kísérlet nem lehet végcél. Nem szabad rébuszokban beszélni! Én azt hiszem, hogy az igazán modern fotográfus az, aki egyszerű eszközökkel képes gondolatokat közölni. — Szolnokon — a „Vallomások a Tiszáiról” után — ez a második kiállítása az idén. A bemutatott anyag arra enged következtetni, nemcsak termékeny, de mozgalmas esztendeje is volt. — És még nincs vége! Feleségemmel, Jung Zsenivel a közelmúltban a kölni Fo- tokinán szerepeltünk — a Forte-pavilonban állítottunk ki, ottani szereplésünk nyomán több meghívást, megbízást kaptunk — egyebek mellett egy Párizs könyv illusztrálására is. A szolnoki kiállítással majdnem egy időben a nagykanizsai művelődési központban a feleségemmel közösen mutatjuk be Fák és nimfák című kiállításunkat, januárban ugyanezt az anyagot Makón is kiállítjuk. Készülök első önálló albumomra — a Corvina kiadótól kaptam megbízást egy New York kötetre. — Köszönöm a beszélgetést. Vágner János Székely Oklevéltár — tíz kötetben Nagy múltú erdélyi hagyományt támasztott fel á bukaresti Kriterion Könyvkiadó, amikor megkezdte a Székely Oklevéltár új sorozatának megjelentetését. A tíz kötetre tervezett dokumentum-kiadvány célja, hogy az írott történelmi emlékek közzétételével az eddigieknél mélyebben és átfogóbban ismertesse meg az olvasót a Székelyföld és a székelység múltjával. A Székely Oklevéltár régi sorozatának nyolc kötete 1872 és 1934 között hagyta el a nyomdát. Máig is elevenen él az erdélyi köztudatban és jól szolgálja a történetírást. Jelentőségét bizonyítja az a tény, hogy az eltelt több mint száz éltben kiadott székely tárgyú történelmi munkák alapvető forrásműként hasznosították a köteteket. Az új sorozat első kötete az 1569 és 1591 között felvett udvarhelyszéki törvénykezési jegyzőkönyvek válogatott anyagát tartalmazza. A több mint kétezer eredeti dokumentumot két romániai magyar történész, Demény Lajos és Pataki József rendezte sajtó alá. A közzétett periratok érintik az élet szinte valamennyi területét, s dokumentálják a korabeli székely társadalom politikai és gazdasági helyzetét, az emberek életmódját, eszmevilágát, erkölcsi rendjét, értékrendszerét, gondjait, örömeit. Egy olyan világot elevenítenek meg a maga jellegzetes gondolkodásával, szokásaival, jogrendszerével, katonai és polgári közigazgatási rendszerével, ellentmondásaival, társadalmi feszültségeivel együtt, amely szilárd, sokszázados hagyományokra épült, s szigorúan megszabta az egyén és a közösség létét, az életformát. Megkülönböztetett figyelmet érdemel a periratok nyelve. A mindennapok nyelvén írott dokumentumok rendkívül gazdag szókincset tartalmaznak. A szavak és mondatok jelentés- beli és stilisztikai sokszínűsége egy fejlett írásbeliségű társadalmat tükröz. Nem sokan tudják, hogy a székesfehérvári zeneiskolának népi hangszeres együttesé van. Aki viszont csak egyszer is hallotta őket, nehezen felejti el azt a jókedvű, felszabadult muzsikálást, amit tőlük látott, hallott. Igen, látott. Amit ők csinálnak, az ugyanis nemcsak zene, hanem ének, mozgás, stilizált tánc is valamilyen mondanivaló, témakör köré csoportosítva. Még csak két éve dolgoznak együtt, de máris aranyérmet, megyei kiváló együttes címet szereztek. A kislányok kipirulva érkeztek egymás után a nagyterembe látogatásunkkor. Nagy dolog történt: akkor kapták meg a szépséges kékfestő ruhákat (persze csak kölcsön) a Fejér megyei Népi Együttes ruhatárából. Az együttes és a népzene tanszak vezetője, Bódi Árpád igazgatóhelyettes már végzett a hangszerek behan- golásával, csak a tekerő eresztett le már megint, és kezdődhet a műsor. A gyerekek a bakonyi leányélet témájú összeállításból adnak elő tíz percet. Mindig más és más csoport játszik: a hegedűsöket, a ci- terásokat, majd a furulyáso- kat hallani, de szól a cimbalom és a doromb is, a bőgősök és az énekesek mellett. Bódi Árpád hatalmas füzetből, kézzel írt partitúrából mutatja az előadás „forgatókönyvét”. — Ez a tíz perc negyvenhét oldal. Békefy Antal gyűjteményéből választottam ma dalokat: a hangszerelést, az ének-hangszer változását, a mozgásokat mind ki kellett találni. De ilyen összeállítású zenekar, úgy tudom, nincs is az országban. Volt már ilyen egyszer, de Veszprémben: akkor, amikor ő vezette a Bakony együttest. Nyolcvan-száz hegedűs fordult meg a keze alatt, eljutottak Belgiumba,, Lengyelországba, felléptek az Európa-fesztiválon. A fehérvári gyerekekkel sincsenek ennél kisebb tervei. Persze, egy érett zenekarhoz nyolctíz év közös munka kell. Itt pedig még csak két éve gyakorolnak együtt. Hogyan kezdődött? A lányok körénk csoportosulnak, egymás szavába vágnak, úgy mesélik: — A tanár bácsi bejött a napközibe, a Kossuthba, megkérdezte, kinek ván kedve énekelni. Akkor elindultunk, még két barátnőmet hoztam... Bódi Árpád csak • mosolyog. — Igen, akkor még kint tanítottam hegedűt a Kossuthban a társaság magja közülük való. önként jöttek a gyerekek, egy kikötésem volt; csak énekes nem lehet senki, meg kell tanulni valamilyen hangszeren. így azután nagy részük legalább két hangszeren játszik is. Most hét-nyolc általános iskolából, de a Vasváriból, a József Attilából is vannak gyerekek. Azt szeretném, hogy minden iskolában, ahol van nép itánccso port, saját népi zenekaruk játssza hozzá a zenét. És egy hegedű az már egy zenekart jelent... A gyerekek módszeresen megismerik a magyar népzene különböző típusait. Tanáraik (Varró János citera, Szabó József tekerőlant, népi furulya, Kneifel Imre cimbalom) a két éve kiadott tanterv szerint tanítanak, de a hegedű tanszak tanárai is segítik növendékeiket. Mert nem minden gyerek tanul népi hangszert a zeneiskolában, sőt van, aki a növendékzenekarban is játszik; található ellenben olyan gyerek, aki a zenetanulást befejezve, a népi zenekarból nem tud, de nem is akar kiszakadni. A huszonkilenc tagú együttes egy része a táncházi anyagokat is elsajátította már: vezetőjük feldolgozásához bakonyi, somogyi, csángó, szatmári, bihari táncrendet tanulgatnak. Észre sem veszik, hogy megtanulták népzenei anyanyelvűket is. Fellépnek iskolai hangversenyeken, szülőknek, társaknak szervezett bemutatókon, egyre több fórum elé szeretnék elvinni tehetségük és szorgalmuk bizonyítékát — jókedvű muzsikájukat. De elég az is, ha csak ketten elkezdenek dalolni az iskolai tízpercekben — felszedegetik a morzsákat a többiek is. „Megfertőződik” magyar népzenével lassan fél Fehérvár — soha kedvesebb „ragályt”. Így sugárzik szerteszét az a jókedvűen végzett kemény munka, amit a fehérvári zeneiskolában két évvel ezelőtt kezdtek el. Farkas Eszter Ajánlólevél a hírnévhez A Cziffra-alapítvány hangversenyei elé Az első francia király, a Párizstól északra fekvő San- lis templomában csaknem ezer éve megkoronázott Capet. Hugo aligha gondolta volna, hogy koronázóhelyét egykor épp annak a népnek a fia fogja újjáépíteni, híressé tenni, amely e jeles aktus! táján szivárgott be a Kárpát-meden cébe. Természetesen rólunk, magyarokról van szó és Cziffra Györgyről, világhírű zongoristánkról, akit a hazai közönség is jól ismer. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy vállalkozónak, menedzsernek — jelesen: fiatal, tehetséges művészek támogatójának — épp oly kiváló, mint művésznek. Kiderül ez többek közt abból, hogy a Cziffra-alapítvány- nak — franciásan: Fondati- on Cziffra — nem kevesebb, mint hatezer támogatója van. Az alapítvány épp abban segíti a fiatal művészeket, amire az indulásnál leginkább szükségük van: megismerteti nevüket, a legjobb koncertirodákhoz nyújt ajánlólevelet — és mert Cziffra neve fémjelzi; nem akármilyet! Bármelyik fiatal muzsikus megpályázhatja Magyarországon is, ha a döntést megelőző meghallgatáson elnyeri a zeneakadémiai tanárokból álló zsűri javaslatát, s aztán Franciaországban, a Mester előtt is bizonyít. Úgy mint Dénes Zsuzsa,, Operaháziunk ma- gánéneikiese, aki az első magyar ösztöndíjas volt. Alighogy nyert, meghívást kapott a Francia Rádiótól és lemezgyáraktól, ©ina Ciani, kiváló olasz énektanár tanította, s nem sokkal később nyert egy másik nemzetközi ösztöndíjat isi. Az alapítvány magyarországi képviselője Németné Kemenes Mária, az Országos Idegenforgalmi Hivatal munlklatánsa egy rövidesen megkezdődő hazai eseménysorozatról a következőket mondja: — Négy legfrissebb ösztöndíjas, a francia Anne- Laurence Savin, Jean Fer- nandis, illetve a magyar Iván Ildikó és Szecsődy Ferenc ad hazánkban koncertsorozatot. A francia hárfa- ésl fuvolaművész, illetve a magyar énekes és hegedű- művész — az előbbi a debreceni színház operatársulatának tagja, az utóbbi a Szegedi Szimfonikus Zenekar szólistája — maguk is az alapítvány javára lépnek fel. Peter Grafft monumentális festménye: „Zrínyi kirohanása” (1825) Munkácsy Mihály és Paál László festményei’ állandó kiállításon láthatók Fotó: Korányi Éva Fadrusz János: Mátyás király fej (1890) Több százan keresik fel naponta a Budavári Palotában a Magyar Nemzeti Galériát, mely állandó kiállításokon mutatja be Magyarország XI—XX. század közötti művészetét. Többek között középkori kőtárat, gótikus faszobrokat, táblaképeket, késő gótikus szárnyasoltárokat, későreneszánsz és barokk alkotásokat láthat a közönség. Ezen kivül a magyar festészet, szobrászat és gra- I fika legkiválóbb műveit mutatják be ideiglenes kiállításokon. — Varga
