Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)
1984-11-10 / 264. szám
1984. NOVEMBER 10. „ . Homokverés 1 ___________________Irodalom, művészet B ernáth(y) Sándor: Tessék itt a torta... Cukrosnéni (részlet) Ágh István: Üres tolláim Ágaskodnak csokorban kiürült tollak poros obsitosok megannyi Háry János tisztiszolga kifulladt munkaszolgálatos Mit is regélhetnének? micsoda nagy kaland volt amit hegyük rovott? míg a papírt bejárták Szibériát a foglyok vér- és piszoknyomot hagyva az öröklétre? jaj ti színes meg mindenféle formájú tollak! nekem hétköznapok szűk utcáján ß kézben vak botja voltatok Vasadi Péter: Kontrapunktika Szavakra nincs szüksége az igének; kémény kávára kiáll hangtalanul az ének. Szavak, szavak, akár a kotyogó tyúksereg szétfut a csönd kése elöl s remeg És mint hangtöredékek ízenként holnap a hallgatás réseibe potyognak és bár a rossz úgy hull a jóra mint üveglapra a kő körötte is kering a párducfoltos idő. Takáts Gyula: Megszólított Ősz végivel, tündén völgybe ma, ott jártam, hol egyszerre csak zsurlók és mácsonyák közül hangok röppentek föl, nem madarak. Egy forrás lépett ki. .. Megszólított. Hús hangja tiszta volt s derűs. Vidámabb, mint az emberi s bár láthatatlan, tudtam, ő hívott. Mögötte vaksötét vadkörtefa gyümölcstelen állt, feketén, de villogott hajló füvén a láb s én átléptem a kék mezsgyén oda, ahol az ág ringott szemközt velem s bokrát hiába húzta szét kezem. Palotás Dezső; Honfoglalás öncsög, Isten ments mög — mondja a nép rímcsináló keservében, mert a bőrén érzi mindazon rosszakat, amiket a „kietlen” szó inkább csak szépít, mint jellemez. A természet itt mutatja be szélsőségeit. A tavasz vagy későn jön vagy korán, s csak néha időben. Nyarunkban szeszélyesen váltakozik az aszály az özönvízzel. Egyszer karácsonyig nyájaskodik az ősz, máskor meg már szeptemberben téllé szigorodik. A tél hol langyos s latyakos, hol meg havas és csikorgó. A kései fagy, a jég- és homokverés, a hófúvás itt gyakoribb, mint bárhol. Kútjaink, ha nem áradnak ki, akkor zavarossá apad bennük a nitrátos víz, amitől csak a minden búhoz, bajhoz szokott köncsögiek nem kapnak kólikát. A korán érkezett tavasz most éppen homokveréssel mutatkozik be: a szél két napja lankadatlanul kergeti maga előtt a „fosó” homo-j kot; piszkos sárga függönnyel vonja be az eget, takarja el a napot, járhatatlanná teszi a dűlőutakat, az ajtók, ablakok résein befurak- szik a házakba, s majd hullámosán elsimul a szövetkezet rozstábláján. Homokverés — istenverés, A homokverés elleni biztosítás hiányzik az Állami Biztosító kínálatából. Erre az a rigmus, hogy „Kié a homok, kié a kár? Miénk a homok, miénk a kár!” A két kutya egyszerre vakkant, majd a pitvar ajtó nyikordul. Kíváncsian nézek fel; nagy bajban lehet, aki ilyen gyalázatos időben kimozdul. Tukacs Sándomé az, Leveszi arcáról a kendőt, s köszönésül azt mondja: „Meghalt.” „Mikor?” ,,Mostan.” „Intézkedünk, Juliska néném.” „Akkor én megyek. Megmosdatom, felöltöztetem.” Visszatekerte arcára a fekete kendőt, s a homokon járó emberek módján, kissé meggörnyedve elindult hazafelé. Mezítlábasán, Köncsögön Abai Ádám a! Hazafias Népfront elnöke. Nem fiatal már, de erős, munkabíró ember, aki jól forgatja magát: teheneket, birgéket, anyakocákat tart, disznót hizlal, s szőlőt is művel. Amíg be nem költözik a faluban épült új házába, addig ő magyarázza el Köncsög népének a kül- és belpolitikai helyzetet, meg azt, hogy ki a Hazafias Népfront jelöltje az országgyűlésben, akire szavaznunk kell. Akkor kidugjuk a padláslyukon a nemzeti zászlót, ünneplőbe öltözünk, voksolunk. Mikorra mindenki eleget tett hazafias kötele^ ségének, addigra megfő a birkapörkölt. Megesszük, s bort iszunk rá. Minálunk szavazáskor sincs szesztilalom. Abai Ádám éppen delelt. Az álmot dörzsöli szeméből, amikor rá- nyitok. „Mi a baj?” — kérdezi. Mondom aztán. Bólint, s bekiáltja az asszonynak, hogy bemegyünk intézkedni a faluba, mert meghalt Tukacs Sándor. „Isten nyugosztalja.” „Segíts Juliska nénémnek”, mondja, és körbe csavarja a fejét egy kifakult vászondarabbal. Tukacs Sándor körül öregasszonyok pityeregnek. Azon buzgólkodnak, hogy imára kulcsolják 4 halott kezét, de a kimeredt karok visszahanyatlanak, nem engedelmeskednek. Ay, öreget ketten visz- szük át a tiszta szobába, fehér lepedőre, bár egyikünk is elbírná, aligha lehet negyven kiló. Én azt mondom, hogy a betegség aszalta össze, a \£énasszonyok szerint azért olyan könnyű, mert a lélek szállott el belőle. Három óráig tart. míg végigbukdácsoljuk a hét kilométeres utat. A faluban langymeleg: mintha egy más kontinensen volnánk. Levesszük az, álarcot, gyűjtjük a nyálunkat, köpdössük a homokot, Az utolját, hogy ne recsegjen már a fogunk közt, sörrel öblítjük le a Négycsöcsű söntésében. A téeszelnök a belső teremből jön kifelé, és igyekszik nem észrevenni bennünket, de Abai eléje áll. Amikor az elnök megtudja, hogy homokverés van, de se út nincs, se rozsvetés, s ráadásul Tukacs Sándor is meghalt, csak hümget kelletlenül; mert ki tudja, jó-e <T lánctalpas, hol kallódik a hómaró, amivel kiszabadíthatna bennünket a homok fogságából, hogy behozhassuk halottunkat a temetőbe... Azt is gondolja az elnök, hogy mi vagyunk a gond, a baj, a nyűg megtestesítői: Köncsög púp a szö-r vetkezet hátán... De azt elfelejti az elnök, hogy nem mi könyörögtük be magunkat, hanem ők agitáltak be minket. Meg ők segítettek a természetnek elvadítani a tájat azzal, hogy nyakra-főre irtották az elárvult tanyák körüli folterdőket, az útmenti akác és jegenye sorokat, cserjéket, bokrokat, a természetes hó- és homokfogókat, amikkel földjeinket védtük. „Küldöttség Köncsögről! Mi újság a sivatagban?” Az orvos ebben a napszakban még nem volt any- nyira részeg, hogy mindent aláírjon, de amint közöltük vele a homokverést, meg azt, hogy halottszemlét fáradságos volna most megejteni, kitöltötte a nyomtatványt. „Milyen betegsége volt?”, kérdeztük óvatosan. „Rák.” „Mi úgy tudjuk, gyomorfekéllyel műtötték.” „Nem műtötték. Csak felnyitották, belenéztek és vissza- varrták. Rákja volt.” Nagyon bamba képet vághattunk, mert az |orvos, miközben végigsimította tarkójáig érő homlokát, azt mondta: „bölcs rendelése az Ümak vagy a természetnek, hogy egyőnk sem tudja, mikor és miben hal meg.” A zűrök a tanácsházán kezdődtek. Az elnök tömte a majmot: pofazacskója dudorodott a kenyérszalonna-hagyma őrleménytől. Személyes sértésnek vette a zavarást. Nagy sokára nyelt, szeme ki- gúvadt, azután közölte, hogy ez a haláleset mostan komplikált ügy, de azért menjünk át a szemközti szobába', éa konzultáljunk a titkárnővel. „Réigen ki kellett volna már selejtezni ezt a zabagépet”, füs- tölgött Abai Ádám, s legyintett is, mert tudta, hogy nem mirajtunk múlik. kese hajú, vénlány- nyá és bürokratává fonnyadt titkárnő úgy akart félretolni bennünket, mint egy aktát. Jöjjünk hétfőn, mert Ildikó addig szabadságon van. „Nekünk nem Ildikó kell, hanem halotti anyakönyvi kivonat.” „Az anyakönyvezés Ildikónak a reszortja.” Tudtam, nagy baj lesz, ha a Hazafias Népfront köncsögi elnöke még egyet szól, ezért gyorsan akcióba léptem: „Maga is beláthatja kedves elvtársnő, hogy ebben a nagy melegben a temetéssel nem várhatunk hétfőig. De az okmány fel-, mutatása nélkül a pap nem végezheti el a ceremóniáit. Vagy igen?...” Válasz helyett a titkárnő a pénzügyi előadóra nézett, az egy másikra', a másik a harmadikra és így tovább. Végül is a körmeit ráspolyozó gépírónő kelletlen- kedett elvégezni a kétperces munkát. A Temetkezési Vállalat helyi ki- rendeltségének vezetője Sáfrány Terus. Előbb vagy harminc évig ő volt a község nem hivatalos főhivatásúja, akire a félfalu rájárt. Abai és én a falu másik feléhez" tartoztunk, ezért aztán hiába kezdett el dicsérni Terka egy tízezer forintos koporsót, mi udvariatlanul ott hagytuk, és meg sem álltunk a sor végéig. Abai Ádám tüzetesen megvizsgálta az utolsó előtti fekete ládát: három és fél ezerbe került volna. Az utolsó küllemre ugyanolyan volt, de két és félért. „Ennek farost lemez az alja!”, háborodtam fel. „Nem mindegy az a maguk halottjának?” „Idefigyeljen, maga...” „Mindegy!”, vágott közbe a társam, nehogy becsületsértő kijelentéssel illessem ezt a közjó szolgálatában megöregedett nőszemélyt. Odakint egyetértettünk abban. hogy az összegányolt koporsó nem ér pénzt. Marsa Károly bátyánk, az ezermesterünk különbet csinál. És akad még Köncsögön egy koporsóhoz kellő íélcolos deszka. Azután ott tanácstalankodtunk a két parókia között, mert a Tukacs Sándor személyi igazolványát a tanácsnál elvették, halotti levélbe azonban nem tüntették lel a vallását. Már-már úgy volt, hogy visszamegyünk, de előbb átnéztük a saját könyvecskéinket: hiába: Nem tudtuk meg magunkról sem, milyen vallásúak vagyunk. . . Szemközt, a Kurjongatóból Szőrös Elemér, a községi sírásó imbolygót! felénk. Erről a vénlegényről azt tartotta a fáma, hogy kőbölcsőben ringatták. Tény. hogy az iskolában nem sokra vitte: az első osztályból maradt ki. tizenötéves korában. Később aztán kiderült. hogy van magához való esze: mint tanácsi alkalmazott fizetést húz az államtól, szaporítja nyugdíjévéit. de a katolikus meg a református isten szolgálatában a gyászoló családtól is lehúzza a sápot: a szimpla gödörért háromszázat kér, a padmalyosért ötöt. Sírgondozást vállal, a kimustrált koszorúk drótvázait jó pénzért eladja. Mire rájöttek, hogy nem is olyan lüké, mint amilyennek látszik, tető alá húzott egy takaros házat, és vásárolt egy vadonatúj autót, feleséget azonban így sem kapott. Ügy segített magán, hogy Bokszos Bertához, a Sáfrány Terus örökébe lépett nem hivatalos főhivatásúhoz szegődött kerítő- nek. udvarosnak, mindenesnek. Szolgálataiért természetben kapta a fizetséget. „Megfelel a szimpla?” „Padma- lyos kellene.” „Melyik temetőben?” „Az még nincs tisztázva.” „Tisztázzátok.” Szombat délutánra kellene.” „Az nem mén, mer’ szabad szombatja van a dógozó- nak!” „Nagy a meleg, komám. Legyél belátással!” „Mondtam, hogy nem mén!” Megígértem Bertuská- nak, hogy ..Abai Ádám hirtelen bepöccent, teleüvöltötte az utcát: moslékos dézsának, hitvány hézagpótlónak nevezte a sírásót. Fülig rántotta a kalapját, megfordította, farba rúgta, utána köpött, kifújta dühét, azután elindultunk a katolikus papiak felé. A tisztelendő atya olyan volt, mint régi szentképeken a jóisten. Kalapunkat forgatva zavartan topogtunk előtte, míg nem kinyilatkozta, hogy a jó pásztor nemcsak az összetartó, hanem az elbitan- golt és megtért bárányokat is számon tartja, de akinek az ügyében mi jöttünk, az sohasem tartozott az ő nyájába ... „Értem, atyám”, hátrált kifelé gyorsan Abai, mert elbitangolt bárány volt ő is: eskü- vőjekor lépte át utoljára a templom küszöbét. A református lelkésznél — mint hitbeli — én puhatolóztam. A fiatal lelkész leültetett bennünket. Aranykeretes szemüvegét csillogóra törölte. Felütötte az anyakönyvet, de minél tovább lapozott benne, annál jobban hümmögött. Nagy sokára azt mondta, hogy a megboldogultat nem keresztelték református hitre, vagy ha igen, akkor más egyházközségben tartották keresztvíz alá. „Itt született, itt élt, itt halt meg, Köncsögön. Itt kellett, hogy megkereszteljék.” „Kellett volna!”, villant a lelkész szemüvege, „ötven-hatvan éve nem ment ritkaság számba, hogy az alsóbb náposztály-beli szülők elmulasztották az anya- szentegyház és leszármazottaik iránti kötelességüket.” „Elhisszük tiszteletes úr, de hát porból lettünk, porrá leszünk. Az anyaföld nem kérdezi, milyen vallásúak voltunk.” „Csakhogy az egyház intézmény!” És neki, az intézmény emberének minden kétes esetben hozzájárulást kell kérnie és kap- inia a főhatóságtól, hogy a szertartást elvégezhesse. Ö. a maga részéről nagyon sajnálja, de ... !,Egyszer se tessék sajnálni” — mondta ravaszul Abai Ádám — bizonyára katolikus hitre keresztelték a megboldogultat.” „Valószínű, nagyon valószínű!”, kapott a szón a lelkész, és megkönnyebbülten kezet nyújtott. Ha világi hatóság vonna felelősségre bennünket, amiért a saját kertjében temettük el Tukacs Sándor köncsögi földmívest, szégyellnénk azt mondani, hogy péntek délután, amikor végre kiri- mánkodhattunk vagy követelhettünk volna halottunknak egy parcellát valamelyik temetőben, már szétszéledtek a tanács dolgozói, .másnap meg szabad szombatjuk volt. Azt mondanánk, hogy mint elhagyatottságunkban gyakorta, most is a szükség törvénye szerint cselekedtünk: abban a homokverés utáni vakmelegben nem tartóztathattuk sokáig az élők közt a holtat. a az egyházak valamelyike rossszal- laná a pap nélküli temetést, szégyellnénk azt mondani, hogy mi eljártunk, tehát forma szerint van mentségünk. Azt mondanánk, hogy semmilyen felekezet pásztora nem kötelezhető arra. hogy istene kegyébe ajánlja egy vallástalan szegény ember lelkét. Ügy gondoljuk, helyesen cselekedtünk, de mégis szorongunk, mert mi itt. a civilizált világ határán kívül petróleum lámpával világítunk, hébe-hóba olvasunk újságot, és csak a rádióból tudjuk, hogy már a színes televíziót is feltalálták. . .. Ha azonban megfoganna Tukacs Sándor fejénél az a zsenge nvárfácska. az megnyugtató volna számunkra: jel, amiből tudnánk. hogy a pogányok istenének kedvére tettünk. — Olcsó. Nagyon olcsó, kedves. Ilyen olcsó albérletet ritkán kapni — mosolyogta a jó hetvenes (esztendős és kilós) hölgy —, és a közlekedés is kitűnő. Tíz lépésre a buszmegálló... — És másfél órányira a város, négy átszállással — szögezte le Vébé. — Tízpercenként járnak a buszok. Kitűnő az összeköttetés — ragaszkodott a nő az álláspontjához —, és csak ötszáz havonta... — Rendben van. Megnézhetném? — Erre tessék, kedves... Vébé a nagyvirágos, hátul felkapó pongyola nyomában cipelte két táskáját. Megkerülték a házat, s a kert végében, paticsfalú kis házikónál álltak meg. — Ez volna a kiadó szoba? — álmélkodott gonoszul Vébé. — Nagyon tiszta, kedves kis szoba, négyszer háromhatvanas, újszerű ággyal, asztallal, székkel, van egy kis kályha is... — Kályha nem kell. Nyár van. Háromszáz. — Hogy képzeli, kedves, még az ötszáz is hallatlanul olcsó, és a közlekedés... de tessék, fáradjon beljebb, nézze meg maga is. — És az a deszkabudi... maguk is oda járnak? — Nem, kedves, de hát megértheti. .. — Megértem. Háromszáz. — Maiga aztán tud alkudni, fiatalember. Vágjuk ketté a különbséget, legyen négysizáz, jó? És még valami. Itt lakik Gizus, férjenek össze... — Hoppá, álljunk csak meg. Erről nem volt szó. Hány éves a Giziké? — Haha, Gizus macska... — Haha. De miért kell vele laknom? — Gizus mindig is ott lakott. Máshol már nem is tudna megszokni. És nem szabad kiengedni, mert ha ©lkódorog, nem találna vissza, jaj, én meg is halnék... — Jó, majd elviseljük egymást őnagyságával. — Gizus kandúr... vagyis hát, volt, mert... kiheréltettük. Ugye... — Akkor miért Gizus? — Amikor a nevét kapta, még nem tudtuk, hogy fiú. Tehát megfelel? Vébé körülnézett a sötét, alacsony szobácskábán. Vállat vont.
