Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)

1984-11-10 / 264. szám

1984. NOVEMBER 10.

Irodalom» művészet

9

Madarász Emil:

Emlékezem

EMLÉKEZEM melódiákra•

Miket nem játszott senki sem;

Eszmélek, látok új világot,

Milyen még nem volt sohasem.

Gyér édesem! A holnap érik,

Tavaszló vágyat hoz nekünk;

Letarlott lelkünk magra szomjas:

Új álmokat kell nemzenünk.

Állok az éjben és meredten Nézek el napkelet felé:

Jön-e már az a véres hajnal,

Jövendő szent, nagy harcoké?

1906

100 éve, 1884. november 12-én született Madarász Emil. Ezzel a fiatalkori versével emlékezünk rá.

Soós György: Art Deco

A Budapesti Nemzetközi Vásárközpontban nyílt meg a fiatal művészek stúdiójának őszi tárlata. Irodalmi oldalpárunkat a tárlat néhány műalkotásáról készült fotókkal illusztráltuk.

ház magányosan állt a holdfényben. Mintha senki sem lakott volna benne, ami egyébként nem is lett volna csodálatos, hiszen a parton végig sorakoztak a villák, melyeket tulajdonosaik csak a hét végén vettek igénybe. Ez azonban nem villa volt, ami egyébként is oly parnevű hivalkodásnak tetszett itt a falu szélén, ahol csapatosan legelésztek a libák, s időnként hangos gágogással és széles szárnycsapkodásokkal szálltak a vízre, ez csak ház volt, ez a ház, erkély és kovácsolt vaskapu nélkül, s két ablakával némán nézett az éjszakába, a folyó túlsó partján levő hegy felé.

De egyszer csak fény villant, ha csupán egy pillanatra is, mint a gyufa lángja, s akkor megcsikor- duit a léckapu, és kilépett rajta egy férfi. Kicsit közelebb kellett volna menni, hogy az ember megállapíthassa a korát. így csak az öltözéke árulta el, hogy nem paraszt. A kiskapuban egy pillanatra megállt, szétnézett, aztán lassú léptekkel megindult.

Nem a folyó felé, ahogy várni lehetett volna, mint a szenvedélyes horgászok, akik éjnek évadján kelnek ki a meleg ágyból, s veszik vállukra a botot. Ez a falu felé indult, s amikor a holdsugarak egy szokatlanul világosabb nyalábja vette körül, akkor látszott, hogy öregember. Az előreesett vállán, némileg roskatag járásán, egykor délceg alakja ellenére. vagy épp azért.

— A, hiszen az a Petko! — kiáltott fel másnap reggel nevetve a Brodway tulajdonosa, a csám- pás Simi, miközben locsolókannájából karcsú nyolcasokat rajzolt hintázó járással a padlóra, mert fekete lélekvesztőjükön már jöttek a halászok. Állva eveztek, hogy mielőbb lehajthassák a reggeli pálinkát. — Azt nappal nem látja senki mert ki nem mozdul a házból. Csak a kutyájának ugatása árulja el, hogy mégse maradt gazdátlan az a hajlék. Hanem aztán éjféltájt, mikor ütni kezdi a tizenkettőt a toronyóra, és a szellőztetőablakokon kirepülnek a denevérek a maguk vadászát j ára. akkor megy el ő hazulról a szeretőjéhez.

— A rossz lelkiismeret! — szólt közbe egy halász, aki korábban érkezett, s keresztbe tett lábbal a söntésnek támaszkodott. — Nagy kutya volt ez!

— Eredj már, Szepi, ne mondj ilyeneket — mordult Simi a vérpiros kevertet kortyolgató halászra. — Bíró volt! Azt ítélte el, akit a törvény bűnösnek talált. Én ezért nem tudnám megszólni. Én szeretem azokat az embereket, akik a kötelességüket lelkiismeretesen teljesítik. Ez még megnősülni sem ért rá. Most meg már minek! Éjszaka, mikor már eleget olvasott, vagy félig kialudta magát, elmegy az öregasszonyhoz.

Valóban odament. Egy hasonló házba, amely nem magányosan állt, mint az övé. mintegy kiközösítve, hanem feltűnés nélkül sorakozva a többi közé a főutcán, amelyet lombos akácfák szegélyeztek.

— Kezét csókolom! — mondta a férl'i mély hangján, s a sártörlőn topogva, pedig nem is volt sár. — Nem késtem el, drágám?

— Úgy jöttél, mint máskor — felelte özvegy Kondorossyné, aki láthatóan megelégedett volt sorsával e harmincéves viszonyban. Kicsit nekigömbölyodött. a csípője széles lett. a válla keskenyebb, miáltal alakja a sörösüveghez hasonlított, ezt azonban az öregember mintha nem vette volna észre.

— Húslevest főztem májgaluskával, amit szeretsz — mondta hízelegve az özvegy. — Gyönyörű húst hozott a lány, még egy velőscsontot is hozzá.

Herceg János:

Estebéd

És lábujjhegyre állt, hogy az öregember szájon csókolhassa.

Aztán valóságos ebédhez ültek ebben az éjféli órában. Nemcsak ma éjszaka. Hosszú évek óta. Mert mikor még aránylag fiatalon egymásba szerettek, titkolni kellett viszonyukat. Simi se tudott pontos felvilágosítást adni, hogy miért. Felesége volt a bírónak a városban? Az asszonynak élt az ura? Mindez homályban maradt, de nem is érdekelt már senkit. Megszokták az öreg kísér- tetjárását, s ha valaki találkozott vele a néptelen éjszakában, kellő tisztelettel emelte meg előtte a kalapját.

— Kaporszószt csináltam hozzá — mondta az asszony, miután kikanalazták a levest, s az öregember levetette zakóját, ingujjban ült az asztalhoz. De láthatóan jó étvággyal evett.

— És citromos felfújtat — folytatta az özvegy. — És annyit sírtam.

Abba is hagyta egy pillanatra a marhahús marcangolását a tányérján, zsebkendőt emelt a szeméhez, mire az öregember döbbenten nézett rá a szemüvege fölött, aztán felállt, az asszonyhoz lépett, gyengéden homlokon csókolta.

— Ne sírj — mondta egyszerűen —, ne rontsuk el ezt az estét.

Némán ettek tovább. Már az asztalon volt a citromfelfújt borostyánszínű, forrón illatozó bordás kupolája, azt kanalazták.

— Ilyenkor mindig arra gondolok — mondta később az özvegy —, talán mégis jobb volna, ha együtt lennénk.

— Nem. nem — felelte idegesen a férfi. — Maradjunk most már csak így, ahogy eddig is voltunk. Semmit se szeretnék kockáztatni. Érted ? Semmit!

Az idegességre érthető oka volt, hiszen ezerszer megbeszélték — nem most. korábban is, mikor még fiatalabbak voltak, s egymáshoz bújtak, mint más szerelmesek —, hogy az ő viszonyuk épp azért maradt ilyen szép és

tartós, mert titkolniuk kellett. Az az izgalom forrasztotta össze, amely minden alkalommal szív- dobogásos félelemmel fogta el őket, ha a férfi meglátogatta az özvegyet: hátha megtudják! Azután is, amikor már mindenki tudta.

— Mondja a lány. hogy délután, amikor átvitte a kávét — hallatszott megint az asszony sí- rós hangja —, borogatással a szíveden feküdtél az udvaron. ígérd meg, hogy bemész a városba, és komolyan megvizsgáltatod magad. Az a múltkori rosszullét roham volt, ha nem tudnád, megmondta az öreg doktor.

— Az öreg doktor nem tud semmit. Na és ha roham volt? Elmúlt.

Az övegy leszedte az asztalt, mert az estebédnek vége volt. Szembeültek egymással a csíkos karosszékben, elérhető távolságban, úgyhogy néha átnyúlhattak, megfogni egymás kezét, s csendesen beszélgettek. Mindenféléről. Itt-ott arról is. hogy ismerőseik közül ki lett beteg és ki halt meg. Észre se vették az idő múlását, csak az ötórai harang kondulásá- ra vette a férfi a kalapját, és homlokon csókolva az özvegyet, kilépett az utcára.

— Jó reggelt bíró úr! —kiáltotta Simi messziről, miközben kiöntötte az elmosott poharak vizét az ajtó előtti fűre. — Az egészség rendben van?

— Talán inkább jó éccakát — röhögött Szepi, a halász, és egy újabb beöntést kért a tűzpiros italból. — Ennek reggele soha sincs, csak éccakája.

— Hiába beszélsz, rendes ember ez! — tartotta Simi a poharat az üveg kinyílott csőre alá, a súlyos léptekkel most érkezett halászok meg hol ránéztek, hol a társukra, hogy miről folyik itt nagyban szó. — Nekem még az is tetszik, hogy ilyen hűségesen kitart az öregasszony mellett.

— Ha megetetik, megitatják — vette át egyik kezével Szepi a piros poharat, másikkal pedig szétmázolta arcán a szeplőket, mintha attól elmúlna az álom — Nem bolond, hogy otthagyja.

— Ne félj, a nyugdíjának a fele odamegy! Mert mi másra költené szegény öreg, ha nem erre a szenvedélyére. És az is szép, mondom, hogy megmaradt az özvegynél. Máma oltár előtt megesküdött házas emberek hagyják ott nemcsak az asszonyt, az egész családot, és állnak össze utolsó ribancokkal egy időre. Látom mi megy végbe a világon. Látom itt az üzletben meg a privát életben is.

gaz, igaz — bólogattak a halászok, s Szepi se tiltakozott, hanem elindult hosszú gólyalábán haza. hogy bebújjon a kék csíkos dunyha alá. És a ház. amelynek a kiskapuját most tette be maga után az öregember, mintha még titokzatosabban állt volna az úgynevezett villák között, amelyekben hét végén lett lármás az élet, mint valami karavánszeráj- ban.

— Egyáltalán nem felel meg, de kiveszem. Végül is csak egy hónapról van szó. Tessék, egy, kettő. .. négyszáz.

— Itt a kulcs, kedves. Viszontlátásra. És, el ne felejtsem, Gizus csak borjúhúst eszik. Talál két konzervet az ablakpárkányon, nyissa ki, és adja oda neki, reggel és este szokott kapni... — a házinéni tovaringatta pongyoláját. Vé- bé utánanézett, és nem kellett csintalan gondolatokat kivernie fejéből.

— Rusnya vagy. Hájas vagy. Eunuch vagy — mondta Vébé a macskának —, fogd be a szád. Töltöttzokni!

A macska tovább nyávogott. Félreérthetetlenül Vébének nyávogott, előtte ült, rá nézett.

— Aha... a kajád, Mindjárt, mindjárt... tüstént, azonnal, üstöllést, ne türelmetlenkedj már.

Kinyitotta az egyik konzervet, a macska tányérjába rázta tartalmát, és elnézte, amint a lakótárs^ táplálkozik. A macska hatalmas állat volt, és valóban gusztustalanul kövér; két hátsó lába közt olyasféle redő lógott, mint amilyen a hízott libáé. Vébé eloltotta a villanyt.

Arra ébredt, hogy Gizus az ő hasán fekszik. Lesodorta és a másik oldalára fordult, de elaludni nem tudott többé, pedig alig pir- kadt még. Felöltözött, s amint a forgalom megindult, a munkahelyére ment, a kelleténél jóval hamarabb, hogy odabent megmosakodjon, megborotválkozzék. A macskáról sem. feledkezett meg, a másik adagot a tányérján hagyta,

Késő este került haza, a délutánt moziban és presszókban töltötte; a sötét kis lyuk, melyet otthonának kellett neveznie, nem vonzotta. A macska az ajtóban fogadta, panaszosan nyávogva.

— Várj, nagybélű — intette Vébé —, mindjárt eszünk, mindjárt.

Gizus a lába körül sétált, hoz- zádörgölődzött, emelt farokkal mórikált; szinte elviselhetetlen látvány volt ez Vébé számára.

— Rózsaszín masnis ruhába öltözött matróna, az vagy. Még' annál is rosszabb vagy — mondta —, ne tedd, ne tedd ezt, amúgy is kapsz enni. Visszataszító állat, megosztom vacsorámat, megosztom én veled — szavalta, a paprikás kolbászból lekanyarított egy bak- arasznyi darabot, és a macska elé dobta. Gizus megszagolta, Vébére nézett, majd sértődötten elvonult. „Éppen úgy riszál, mint a gazdája” — gondolta Vébé —, „no nem baj, majd megeszed, ha megéhezel”.

Tévedett. A macska hajnalban felnyávogta álmából; a tányérja előtt ült, de a kolbászdarab még mindig érintetlen volt. „Eorjúhús — dühöngött Vébé —, borjúhús, fityisczt! Magamnak sem jutna rá. Te rohadt dög, ikézrebbentő hülye elnyomó... gondoskodjon rólad a gazdád, ha már így szoktatott!”

Sokáig csengietett az elülső ház ajtaján, de senki nem nyitott ajtót.

Végre a szomszédasszony előjött, és átszólt a kerítés fölött:

— Elutazott mindenki vidékre, a rokonokhoz. Nem tudta?

— Nem. Nem tudtam...

Este a kolbász még mindig érintetlenül hevert Gizus tányérján. „A te bajod” —morogta Vébé, és lefeküdt. Amint elaludt, a macska rögtön felnyávogta. Vébé hozzávágta a cipőjét, erre csend lett. Félóra múlva Vébé ismét éktelen nyervákolásra ébredt. Elkapta a macskát, nem törődött a karmolá- sok okozta fájdalommal, feltépte az ajtót, és kidobta Gizust. De megfeledkezett a nyitott ablakról, Gizus beugrott, megint felébresztette Vébét. és többé nem hagyta magát megfogni.

Vébé másnap délelőtt gyűrötten, kialvatlanul, ásítozva utazott be munkahelyére, elkérezkedett néhány órára, és nekivágott a városnak. Albérletet keresett.

— Nem, kérem, sajnálom, de már kiadtuk. Még tegnap. Sajnálom.

— Elnézést a zavarásért.

— Kétezer, olcsóbban nem lehet. Gondolja meg, főzőfülke is van, fürdőszobahasználat...

— Jó, kiveszem.

— Három hónapra előre kérném a bért, uram...

— Három hónap... köszönöm, akkor tárgytalan...

. Nem ment vissza a munkahelyére. A város parkjában kóborolt, bement az állatkertbe is. Az egyik

ketrec előtt megtorpant: az állítólagos VADMACSKA kísértetiesen hasonlított lakótársára. Színben, nagyságban, kövérségben; és mintha gúnyosan sandított volna Vébére. Kétkedve és szégyenkezve hazarohant, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy kínzója otthon tartózkodik.

Némi lelkitusa után vett három borjúhús konzervet. Alighogy kilépett az üzletből, a dobozokat restelkedve és dühösen bevágta egy szemétkosárba.

A váróterem padján próbált szundikálni, de egy rendőr felrázta.

— Menjen haza. Itt nem lehet aludni. Érti?

Vébé bedagadt, zavaros szemmel pislogott fel a rendőrre.

— Menjen haza. Érti?

— Kezdem már érteni — vihogott Vébé —, van. egy macskám, úgy hiszem, megszelídített en7 gém...

— Minek vedel, aki nem bírja... menjen haza.

Vébé elzarándokolt a szemétkosárhoz, amelybe a konzerveket dobta. Azóta kiürítették. Éjfél után fél három volt. Hazafelé indult.

összepakolt. Az ajtóból a macska felé köpött. A kulcsot bedobta a postaládába.

„De borjúhúst mégsem adtam neki” — gondolta, és két táskájával nekivágott a diadalmas hajnalnak.

összeállította: Rékasy Ildikó

Ducki Krystof: Harapás (részlet)

Rácmolnár Sándor: Qeneau: Stílusgyakorlatok (részlet)