Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)

1984-11-07 / 262. szám

Irodalom, művészet 9 Ellen Niit: Ne higgyetek a tájnak Arge uskuge maastikku Ne higgyetek a tájnak mert hazudik. Ne higgyetek a megszokásnak, az is csaló. Lehet a sivatag is otthon, lehet bölcső a sívó homok is, a jégmező, a tajga szérűje. Hej, te, réncsorda pásztora, kutyaszán kocsisa, testvér, barát! Taníts engem szeretni otthonom lenn északon, a 40 fokos fagyban! Taníts engem szeretni otthonom! Te is, hegyek fia, szakadékoknak fejedelme, taníts engem szeretni otthonom! Irdatlan magasságaidban elfog a szédülés. Fejem fölött 400 méteres sziklafal Te is, délszak fia, te pálmák alatt hűselő, te aranygyapjún heverő, szőlőfürtöt csillogtató, tenger dörejét hallgató, taníts engem szeretni otthonom! Az én tengerem fekete. A tiédnek is tenger a neve. Az én tengerem fekete, a ciprusom szijjas boróka, mocsári égerek a pálmafáim. Tengereim az égnek vetnek [délibábot. Beszélj nekem a magad tengeréről, mondd el, mi mit jelent a [földeden. Taníts engem szeretni otthonom! Te is nagyvárosok fia, 400 sejtő emberkaptárak \méhe, zúgó gyárak, dübörgő üzemek, lábam előtt 400 méteres sziklafal. Taníts engem szeretni otthonom! Te is, gyapotföldek fia, karakül-nyájak pásztora, taníts engem szeretni otthonom! Földed izzik a napban, mint a kohó 400 kilométernyi pusztát kerít körül a szem. Barackfák hajladoznak susogva küszöbödre, vizesárkok szaladnak csobogva házadig, rizses piláfod különös fűszerekkel jóízű, sötétszemű gyermekeid száján különös mosoly taníts engem szeretni otthonom! sziszegő futószalagok ura, taníts engem szeretni otthonom! Milyen az életed csörtető vonatok, zengő villamosok, vágtató autók zajában Lábad alatt reszket a föld. Hol van itt otthonod, hol van vánkos gyerekeidnek, kicsinyeidnek pelyhes fészek? Lakásod küszöbénél tesz le a repülőgép. Taníts engem szeretni otthonom! Kinézel házad ablakán. Jónapot, te emberfia, arcom mása, életem mása! zt a magyar gázlót mintha egyszer én már elmeséltem volna. De nem úgy, ahogy kell. Bizto­san frissiben, ahogy hazajöttem arról a nagy utazásról; még talán meg sem emésztettem; szabályosan, tisztelettel, főhajtással. Azóta so­kat beszélgettem barátaimmal ak­kori tapasztalataimról. Erről a dologról is. S ahogyan telik az idő, mindenből más tűnik fontosabb- , nak, megjegyzendőnek. Most először az öreg jut eszem­be. Az öreg, aki kísért Irkutszk- ban, az alumínium-gyári veterán. A polgárháború alatt még kom- szomolista volt, amikor a város alatt megjelent keletről Szemjonov atamán. Nagy serege volt, amilyet a távol keleten csak össze lehetett gyűjteni. Az irkutszki szovjetnek meg semmi ereje; hiszen addig nem volt arra szükség, hogy ott­hon tartsanak fegyveres alakula­tokat. — Itt, ezen az utcasarkon, eze­ken a köveken vonultak el előttem a vörös ördögök, a magyar huszá­rok! — magyarázta, s mutatta is az ujjával az utcaköveken. A hadifogolytáborból kiszaba­dult magyarokat látta, akik akkor­ra mind huszárok voltak, akármi­lyen gyalogos, vagyis baka volt is addig valamelyik. Honnan volt lovuk? A saját lovaikon ültek — mesélte az én egykori komszomo- listám. Elég naiv voltam, hogy el­kezdtem vitatkozni vele: ugyan, hol tarthatták volna meg fél-Euró- pán, fél-Ázsián át a saját lovai­kat? A fogolytáborban? Ma már tudom, hogy jogosan rosszalta a kételkedésemet. Ö mesélte, ő tud­ta. S olyan lelkesen és pontosan mondta el a magyar huszárok tör­ténetét, mintha csak egy lett vol­na közülük. A számokra, amiket mondott, én már nem emlékszem. Szejmonovék sokan voltak; őróluk tud a törté­netírás. A magyarokról senki nem tud hiteles számszerű adatokat. Ez az én öreg barátom még tudott. A lényeg', hogy a nagyon kevés ment a nagyon sok ellen. — És felvették veiül a harcot? — De fel ám! No nem, persze, hogy nem tudták őket megállítani. De igencsak erős borsot törhettek az orruk alá, mert attól kezdve Szemjonovék nem hagyták el a nyomukat. A magyarok vonultak vissza, a fehérek nyomultak utánuk. Nem emlékszem, hogy az öreg a magyarok parancsnokának a ne­vét mondta volna. Nem lehet tud­ni, milyen katonai képzettsége volt. Annyi esze mindenesetre volt, hogy nem Irkutszkba, a vá­rosba vonult vissza, nem vitte be maga után a rettenetes megtorló­kat. A magyarok észjakra vonultak vissza, a tajgába. Ott mi vagyunk otthon, gondolta Szemjonov, és ment utánuk. A sok meg a kevés aránya nem változott. Ütközet... visszavonu­lás. . üldöző és üldözött be az ősi­erdőbe, a tajgába, mind mélyebb­re. Az öreg megmagyarázta, hogy ezzel lényegében a magyarok vég­re is hajtották a rájukbízott fel­adatot: megvédtek Irkutszkot, ma­guk után húzták az ellenséget az őserdőbe. Ö erről a harcok közbeni visszavonulásról — vagy a vissza­vonulás közbeni harcról, harcok­ról, úgy emlékszem, többet is me­sélt. Gondolom, kitelne belőle egy kalandfilm izgalmas sztorija. Raj­taütések, ütközetek. Agyafúrt tá­volságtartás, egérútnyerés a beke­rítésből. Ezeket én most nem me­sélem el, hiszen úgysem lehetne Molnár Zoltán: A gázló egészen hiteles. A hiteles csak ma­ga a tény, a lényeg. Az ellenfor­radalom egyik jelentős hadvezére, nagy hadsereg élén nem a forra­dalom keleti nagyvárosát foglalja el. Megtehetné, puskalövés nélkül. Hanem néhányszáz, hadifogolytá­borból toborzott, innen-onnan ösz- szeverődött éhes és rosszul fel­fegyverzett, magát mondhatni sízél- hámosmódon lovaskatonának meg­játszó éhenkórászt hajszol a taj­gába, pocsékolja a legnagyobb kincset, az időt; hiszen a forrada­lom közben átcsoportosíthatja erő­it, felvonulhat vele szemben. A város közben izgalomba ég. Hírek és rémhírek kavarognak. Vajon meddig bírják a magyarok? Meddig bírják az éhezést? Meddig bírják az őserdei viszontagságom kát? A számukra szokatlan hide­get? Tudhatják, micsoda hadsereg követi őket. Vajon mikor fogy el az utolsó töltényük? Mikor adják meg magukat? Hiszen ezek egy­szer már mind voltak foglyok; valószínűleg nem szokásuk a vég­sőkig harcolni. Izgatottan mesélő veterán forra­dalmárom kamaszfővel végigélte ezeket a kétségbeesett, lázas idő­ket; a város, lakosainak szorongá­sát. A szörnyű napokat. Heteket. A hírekre várakozást. Megdöbben­tő, hogy a magyarok még mindig viszik magukkal az ellenséget a tajgába. ök közben megették a lovaikat. Hisizen úgyis elhulltak volna, s úgysem volt más megenni valór juk. S az őserdőben úgysem lehet lóval sem gyorsabban haladni, mint gyalog... Különösen ezeknek a bakáknak... gondolom én a tör­ténet hallatán. Biztosan nagyon tetszett nekik a szerep, amikor ló­ra ülhettek, megjátszhatták a hu­szárt. S biztosan nem keresték a mindenáron való megütközést a sokszoros tömegű üldözőkkel. S még biztosabban kikívánkoztak már az őserdőből a látható ég alá. De csak mentek beljebb és bel­jebb a tajgába, északra. Szemjo­nov toporzékolt, a katonái a fo­gukat vicsorgatták. S a magyarok megették a leg­utolsó lovakat. Már tudták, hogy nincs tovább. Ellőtték a legutolsó töltényeket. És eljutottak a gázló­ig­Nem emlékszem, mondta-e az öreg, hogy mi volt a .gázló jelen­tősége. Ha mondta, akkor is elfe­lejtettem. Azok a magyarok biz­tosan úgy hitték, hogy valamiért fontos a gázlót megvédeni. Ahol gyalog is át lehet kelni az Anga- rán. Talán azt gondolták, ha át­engedik a fehéreket a gázlón^ ki­nyitják az ellenforradalomnak a forradalmi ország védtelen abla­kát. Betódulnak rajta a bosszú vad lovasai... Lehet, hogy ezt gondolták, s le­het hogy ez igaz is volt. De lehet, hogy ezt csak képzelték. Vagy nem is képzelték. Mindenesetre azt gondolták, hogy ezt a gázlót meg kell véde- niök. De nem volt mivel. Csak a töl­tény nélküli puskák szuronyai voltak. Reszketeg, fázó szuronyok. Ál­huszár kardok. Meztelenek. Nem tudom, volt-e egy utolsó gyűlés, amelyen határoztak. Nem tudom, hogy vitatkoztak-e. Nem tudom, emlékeztek-e egyáltalán arra, hogy miért álltak a forrada­lom mellé? Gondolták-e, hogy va­lakik valaha hazajutnak, s fel­osztják a földeket, és elfoglalják a gyárakat? Állíthatnám is éppen. De mondom, nem tudom. Csak a tényt tudom. Beálltak a gázlóba. Szuronnyal, karddal. Mit vártak? Mit gondolhattak? Csak egyet; a hetek óta inge­relt, felbőszült ellenség most már teljes bizonyossággal utoléri őket. Égyetlen lövést sem adhatnak le rájuk. Nincs mivel. Csak a Sízu- rony, csak a kard. Csak a kínos, szaggatott véres húsú halál teljes bizonyossága. En beledugtam a lábam a nyári Bajkál hatfokos vízébe; abból fo­lyik a félelmetese Angara. Itt — még északabbra — nem igen lehe­tett hat fok sem. Beleálltak ebbe a vízbe. Nem erős huszárcsizmák­ban. Ki tudja, kinek mi volt a lábán? És a testén? A kezében egy szál meztelen vas. És azzal az egy szál meztelen vassal szúrtak és vágtak életük utolsó pillanatáig. Nem tudtak annyit szúrni és vágni, hogy ne jöttek volna rájuk mindig többen. Azok is szúrtak és vágtak. végén sincs semmi cifráznivaló. Nem ismerjük a megin­dító részleteket. A tényt ismerjük. Va­lamennyien elestek. Az én öreg irkutsz­ki komszomolistám könnyes szem­mel mesél; bámulom, hogyan me­sél valaki, aki nem a mi népünk­ből való, ilyen áhítattal és csodá­lattal a magyarokról. — Ezt itt mindenki tudja? — Azt a gázlót azóta magyar gázló-nak nevezik. Etnl ékmii őrzi azoknak a magyaroknak az emlé­két, akik megmentették Irkutszkot. Vajon hány ilyen emlékmű van a nagyvilágon? (Rab Zsuzsa fordítása) Topor András: Bujkáló nap sarkai. A konyhai beépített szek­rények ajtaja mindenütt megve­temedett, és ha be akarta csukni, akkorát kellett rávágni, mint egy ágyúlövés. Amikor nem zajong- Hiatott. úgy hagyta, nyitva az aj­tóikat, résnyire. Mindez elég lehangoló volt. A sötétítő függönyök az első mosás után különböző színűre fakultak és különböző méretűre ugrottak össze, a gyerekekre mindúntalan rá kellett szólni, hogy ne hangoskodjanak, ne ug­ráljanak, ne zörögjenek, mert át­szól a szomszéd, a jobb oldali, a bal oldali, az alattuk vagy a fö­löttük lakó. Persze, a szomszédok ugyanígy voltak ezzel. Annak idején óriásinak látszott ez a kétszobás lakás, de amióta Kriszti is, Jóska is tanult, egyikük mindig a konyhába szorult. Egy ideig árgus szemekkel és mérő­szalaggal térképezték fel a la­kást. nem lehetne-e elkeríteni va­lahonnan térelválasztóval vagy spanyolfallal egy kis szobát, de hát nem lehet, ez a lakás úgy kicsi, ahogy van. Fürdeni már nem volt ideje, de arra még igen, hogy a kávéját megfőzze és megigya a féldecis, olcsó üvegpohárban. Az utóbbi hónapokban vala­hogy zsákutcában érezte magát. Valójában túljutottak minden szenzáción, a házasságkötésen, a gyerekek születésén, a lakás be­rendezésén, és ezalatt sikerült is teljesen megunni egymást. Nagyon ki kellett éhezniük, hogy érezzenek valami kis izgal­mat egymással az ágyban. Lakik a házban egy fiú, illetve fiatal férj és apa, mint amilyen Jóska is, egy idő óta egész benső­séges beszélgetéseket folytattak a lépcsőháziban. Kriszti meg ő, ha találkoztak. Végül határozott, meghívta Ádámot. — Gyere le egy kávéra, három után, elbeszélgetünk! — mondta neki, és Ádám akkor mereven a szemébe nézett. — Oké! — mondta, és vitte to­vább a kukába a műanyag vödör szemetet. Ez tegnap történt, és Kriszti ma várta a csengetést a konyhaasztal mellett. Jóskának azt mondta reggel, hogy ő elmegy majd a gyereke­kért, és valószínűleg a szokottnál későbben ér haza. Jóska valami újabb fusit vál­lalt aznapra a Kertész utcában, ő meg estére ígérkezett csak. Azon, hogy ki menjen el a gye­rekekért, néha összekaptak, de ez alkalommal nem volt vita. Ült az asztalnál, és majdnem rászánta magát, hogy mégis meg­fürdik, amikor1 felhangzott a csen­getés. Rögtön elindult az ajtó fe­lé, és arra gondolt, ha nem Ádám áll kint a lépcsőházban, ő fel­robban. De Ádám' állt ott, vigyorgott. — Helló — mondta melegen, és besétált a szűk előszobába. — Már majdnem kihűlt a ká­véd. Megmelegítsem? Kriszti bezárta az ajtót, a kul­csot is lehúzta, hiszen valójában nincs itthon. — Később! — mosolygott Ádám, és magához lapította a ná­la jóval alacsonyabb, vékony asz- szonyt. Belecsókolt a szájába, és lazí­tott is annyit a szorításán, hogy egyik kezével a mellét megkeres­se. Jó volt. Kriszti végül kibontakozott, és előrement a nagyszobába. Az er­kélyre nyíló ajtó nyitva volt, kel­lemes délutáni szellő lebegtette a fehér függönyt az ablakon. Kihámozódtak a szűk farme­rokból és lehúzták a cérnatrikó­kat. Akkor már nem hasonlítottak annyira egymásra. Sokkal izgal­masabb volt egymás meztelensé­gét látni, egymás meleg bőréhez simulni. A rekamiét úgy hagyták, ösz- szecsukva, letakarva, sajnos az idő ... sietni kelik Kriszti teljesen elgyengült Ádám ölelésében, és meghatottan simogatta a fiú kávébarna hátát. — Bírlak... — suttogta gyen­ge hangon. — Én is — ejtette a fejét az övé mellé Ádám. A hirtelen gyengédséghullám elerötlenítette őket, ennek kö­szönhették, hogy amikor kulcs fordult az ajtóban, és hangok hal­latszottak az előszobából, egysze­rűen nem tudtak kikászálódni egymás öleléséből. Megszorultak a szűk helyen, a kinyitatlan reka- mié tetején, kezük-lábuk egy­másba kulcsolva, tehetetlenül bá­multak z ajtóra, melynek nyílá­sában a következő percben két összeölelkezett alak tűnt fel. Farhnernadrágos, cérnablúzos pár, mintha ők lépnének be me­gint, tizenöt perccel később, ugyan­így. Jóskának nyitva marad a szá­ja, amikor a felesége pucér testét a másikéra fonódva meglátta. Lassan kihúzta bal kezét Ádám fiatal feleségének szűk trikójából, és a jobb karja is lehullott az asszony derekáról. — Hát ez szép! — mondta ká­bán. Ádám akkor megunta, hogy a meztelen fenekét bámulják, Ilka, a felesége is, mintha most látná először. — Azt hiszem — szólalt meg és végre sikerült talpra állnia a sző­nyegen —, azt hiszem, itt nincs mit magyarázni. Öltözni kezdett, először a nad­rágot. mert azért zavarták a rá­csodálkozó, bamba tekintetek, majd magára húzta az ABBA tri­kót isi. Kriszti ugyanebben a pillanat­ban állapította meg émelyegve, hogy a kör bezárult, és semmi le­hetőség, nincs a kitörésre. Mialatt Ilka meg Jóska bel|jebb vánszorog­tak, felöltözött ő is. — Most már biztosan jéghideg a kávé, megmelegítem — mondta re­kedten. Fél óra múlva mind a négyen együtt bandukoltak a lakótelepi bölcsőde felé. Egyformán kopta­tott farmerokban, sárga cérnatri- k.oban. Összeállította: Rékasy Ildikó Mátyás Ferenc: A Néva partján Megyeic a Néva partján, miként ha valakit keresnék, a begyes Izsák-templom harang- Jkondulása hozza az estét, a felszáradó könnyzáporok párája ködük az angol kerten át, alatta névtelen civilek, elesett katonák csontjait ropogtatja az idő, A téren tulipánok vereslenek, olyanok, mint la *levágott [gyerekfejek, Leningrád mégse temető. Százezrek reménye porlad lábad alatt, amerre jársz, s amerre ismét állnak a Nagy Péter építette paloták, s hol a fölkelés hősei annyiszor végigjárták a Golgotát. Ezerkilencszáznegyvenkettőben [sem adta az idő alább, mégis legyőzték a halált. A sétányon a költő szobra áll, e bronzba öntött hideg jelkép cseréli versről versre lelkét nemzedékeken át. ö volt a hó alatt alvó szabadság, a hatalom, erkölcs, s derűs ég, akit nem teríthetett le a golyó, se a sortüzekkel felgyújtott [keserűség. Mennék tovább a Néva partján, de a kőszobor rámkiált: Lábujjhegyen járj, itt hősök [alszanak, e kőtábláról szemek néznek reád. névtelen nevek aranylanati. Lábujjhegyen járj — súgja a [Néva is, mint halk imát a balladába vonult nyolcéves karabélyos kislány tetteiről a [legendát", az ellenállást, és az éhhalált.,, miközben német fényképezik az [Ermitázsban Van Gogh napraforgó csendéletét és "Cézanne-U

Next

/
Oldalképek
Tartalom